Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. február) 2. szám, 81–160 p.

Az élő falu ott van, ahol a látható falu, de abban elrejtve. Télen a természetben minden élet visszahúzódik a gyökérzet láthatatlan mélyébe, és ott alszik. Hiába járja valaki a falu utcáit, még a legszorgosabb munkaidőben is, vagy az ünnepnapok idejében, amikor a falu a legmozgalmasabb képet mutat, még akkor is csak az alvó falut látja a látható falu képében, mert a falut éltető erők láthatatlanul a mélyben lappanganak. Aki tehát a látható falut ismeri, még nem szükségképpen ismeri az élő falut.

A falu sajátos közösség. Ez kétségtelen. De mi ennek a közösségnek a kopulája, mi az, ami ezt a közösséget belülről egybetartja, mi ennek a közösségnek a lelke, ami ihleti, és ami sajátossá teszi? Ezekre a kérdésekre a mai divatos falutanulmányok nemigen felelnek, de még fel sem igen vetik azokat. A falunak vannak szervezett életformái, vannak működő intézményei, vannak különféle társadalmi, vallási, kulturális és gazdasági szervei, de vannak különböző hatóságai, de ezek egyike sem tekinthető a faluközösség kopulájának. A falu népét falu-közösséggé ezek nem teszik. A faluközösség ezek előtt és ezeken kívül van. Ezek a tényezők alkothatnak községet, de a község még nem falu, és sok község nem is lesz soha faluvá, mert hiányoznak belőle azok az ősi előfeltételek, amelyek a falut faluvá teszik.

A falu ősi feltételeken nyugvó, sajátos közösség. Ez ellen a tétel ellen nem lehet azzal érvelni, hogy nem minden falu őseredetű, hanem vannak faluk, amelyeknek eredete pl. csak a múlt századra vezethető vissza, és mégis sajátos lelkiségüknél fogva valóban faluk. Úgy van! Lehetséges, hogy valamely falu bizonyos természeti, vagy történeti tényező közbelépése következtében megoszlik, mint az amőba, de viszont magával viszi ősi egzisztenciájának ősi feltételeit, és azoknak a hatalma s befolyása alatt éli a maga közösségi életét. Gondoljunk pl. a bukovinai magyar falvakra, vagy a moldvai csángó falukra, vagy egyenesen az erdélyi telepes falukra, amelyeknek tagjai legalábbis ugyanannak a vidéknek a lakosságából kerültek ki.

Szó van tehát azokról az ősi feltételekről, amelyek a falut faluvá teszik. Melyek azok? erre a kérdésre kell mindenekelőtt felelnünk. [81]

Ezek között a legelső a „vidék”. A „vidék” és a falu egymásra utalnak. A vidék az általános fogalom, amely a falut elsősorban magyarázza. Nem mint puszta háttér, hanem mint a falu fogalma fölött álló nemi fogalom. Ilyen nemi fogalommá a vidék fogalmát nem az elvont gondolkozás teszi, hanem amaz egzisztenciális tény, hogy a falu, mint falu beletartozik abba a nagyobb összefüggésbe, amelyet vidéknek nevezünk, tehát a falunak abban van a létgyökere.

Nincs falu vidék nélkül. Ahol a civilizáció már meghódította, és a hatalma alá vette a vidéket, ott el vannak vágva éppen azok a létgyökerek, amelyekből a falu táplálkozik, és él. Még csak a nagyobb városok közvetlenközelében élő faluk is, mint faluk, sorvadásnak indultak, mert a civilizáció kiszakította a vidék életszférájából, és a város hatáskörébe vonta. Nevezheti valaki a városi szomszédságban élő falvak sorvadását a civilizáció szempontjából virágzásnak, de a falu lényege szempontjából nézve ez a virágzás mégis csak sorvadás. Az ilyen faluk életében már megindult a lélekcsere, ti. a falu lelkének helyét a város lelke kezdi elfoglalni.

Már az eddigiekből következik, hogy a vidék az a szűkebb értelemben vett földrajzi egység, amelyet a civilizáció még nem hódított meg. A vidéknek is van civilizációja, még ha csak a faeke képviseli is azt, de ez még nem nőtt oda, hogy akadályozza a természeti élet szabad nyilvánulását. A vidék fogalmához tehát hozzátartozik az a tény, hogy annak földrajzi területén a termőföld még nincs elnyomva, ennélfogva szabadon fejti ki önerejét. A földnek ez az önereje az erdők, mezők helyhez kötött növényi életében, tehát a szorosabb értelemben vett „tenyészetben” nyilvánul meg.

Ezzel azonban a „vidék” fogalmát még nem merítettük ki. Sokkal bonyolultabb fogalom ez annál. Az, amit eddig mondottunk róla, még csak alig haladja túl a „természeti táj” fogalmát. A vidék teljesebb értelmű jelentéséhez hozzátartozik az ember fogalma is. Valamely természeti táj vidékké azzal válik, hogy az élő ember is beleszövi a maga életét abba, tehát a vidék nemcsak földrajzi, hanem szociológiai fogalom is. A vidék, mint szorosabb értelemben vett földrajzi egység, azzal lesz vidékké, hogy az embernek lehetőséget nyújt a természettel való közvetlen együttélésre. A természet szembetűnő módon a vidék életszférájában jelentkezik. A Nap kelte és nyugta, a Hold változásai, a csillagos égbolt sejtelmes fénye, a változatos növényi élet színpompája, valamint az állati élet sokfélesége és ösztönös megnyilvánulása a vidék közvetlen természeti életében közvetlenül jelentkezik az ember szeme előtt. Ezzel megindul a vidék egységén belül az ember és a természet között valami érdekes, és sajátos viszonyulás, amely a hatások és visszahatások szövedékében a vidéket valóban szociológiai fogalommá teszi annak földrajzi egységén belül.

Először az ember nyer a természettől tudatosság és szándékosság nélkül hatásokat. Ezek a hatások olyan erősek, hogy a természeti élet nagy körforgása, ez a sajátos vérkeringés annyira magával ragadja az embert, hogy valóságosan együtt él a természettel; [82] annyira, hogy alig tudja megkülönböztetni magát attól. A természet merőben természetes, magától értetődő dolog részére. Ezért nem is beszél róla, de nem is beszélhet róla, mert a közvetlen egységénél fogva alig van megfelelő távlata ahhoz, hogy szembesíteni tudja magát azzal. Gondoljunk a Nyírő és a Tamási figuráira, de különösképpen Wl. St. Reymont: Parasztok, vagy H. Löns: Az ordas c. regényeire. Különösen Reymont tudja élesen megvilágítani és művészi realizmussal kiábrázolni, hogy a vidéki ember egész élete, minden napja, hangulata, magatartása és viselkedése mennyire a természettől, az évszakok változásaitól függ.

A „vidék” jellemzéséhez és fogalmához azonban az is hozzátartozik, amit az ember ad a természetnek azzal, hogy annak hatásaira visszahat A természet a közvetlen hatásaival kérdez, az ember a közvetlen visszahatásaival felel. Felel mindenekelőtt azzal, hogy nevet ad a hegynek, a sziklának és a szirtnek, az erdőnek és a völgynek. A névadással pedig már alakítja, színezi, egyéniesíti, sőt lelkiesíti a természeti tájat, hogy sajátos jelentésű és jellegű „vidékké” váljék az. Ez a természetre visszaható folyamat tovább halad azzal, hogy a természet egyes részeit, itt egy szakadékot, ott pedig egy forrást, vagy túl azt a gerincet, vagy amott azt a rengeteget s annak egyik tisztását különös titokzatossággal veszi körül, s valóságos borzadály és mágikus erők sugárzását érzi meg valahányszor azok mellett elmegy, mintha vallaná: Numen adest! Ahol ez a titokzatosságból eredő borzadályérzet megjelenik, ott már megnyílott a mesealkotás forrása, s ezzel megindult az erdők, mezők, hegyek benépesítése képzeletszülte lények sokaságával. Ezzel azonban nem áll meg ez a folyamat. Új kezdeményezést nyer attól, hogy az ember itt és ott emberi kéz nyomaira bukkan. Várromok, kutak, utak, elmaradt emlékei új irányt adnak képzelete szárnyalásának. Az emlékekhez fűződő homályos történeti hagyományokat, amelyeket a messzi múltba vesző nemzedékek ajkáról vett át, összekapcsolja meseelemekkel, és kialakítja színes, regényes mondáit. Ezt is, mint valami csillogó fátylat, ráborítja a tájra, s ezzel még több és még gazdagabb élettel tölti meg azt. Így válik a táj még sajátosabb jellegű „vidékké”.

Vegyük hozzá ezekhez a szellemi visszahatásokhoz azokat a gazdasági lehetőségeket, amelyeket az ember a maga módján, ha nagyon kezdetlegesen is, igyekszik kihasználni. Bizonyos gazdasági rendet és tervet visz bele a közvetlen természeti életbe, hogy létfenntartását biztosítsa. Ezzel bizonyos kezdetleges civilizációt létesít, de még csak olyat, amelynek ő maga még ura tud maradni.

Íme, a természeti hatásoknak és az emberi visszahatásoknak eme sokféle szálaiból szövődik a „vidék” sokszínű és változatos árnyékolású jelentése. Külön életszféra, külön világ, amelynek külön lelke, külön rendje van, külön törvényekkel és szokásokkal. Ebben a nagy összefüggésben, ebben a sajátos életszférában születik és gyö[83]kerezik az élő falu. A falut, mint élő falut, csak az ismeri, aki ismeri annak sajátos létalapját: a vidéket.

*

A vidék azonban a falunak csak egyik ősi feltétele. A másik az a primitív világnézet, amelyben a vidéki ember a világot és az embert szemléli. A „primitív” szóval nem annyira a kezdetlegességet, mint inkább a reflektálatlan eredetiséget fejezzük ki. Azt a tényt, hogy ez a világnézet nem a fogalmi végiggondolás eredménye, hanem az ösztönös intuitív megérzés és látás következménye.

Imre Lajos, aki a falu lényegének a problémájába ez eddig a legmélyebben hatolt be, ide vonatkozólag a következőket mondja: „… a falusi ember számára az élet titokzatos hatalom, amelynek gyökere és egész menete ember- és világ feletti egységet mutat. A nagy objektívumnak ő csak egyik része. Ennek forrása és eredete nem az ember, nem is a külső körülmények, nem is a sors vagy a véletlen hatalma, hanem a végtelenség, amelyhez az ember részenként, porszemként kapcsolódik. Ez a végtelenhez való kapcsolódás a falu életének, a falusi élet- és világszemléletnek, gondolkozásnak alapja és magyarázója.” (Dr. Imre Lajos: A falunevelés irányelvei, Kv. 1933., 16. lap) A végtelen fogalma a kultúrember részére csak fogalom, vagy csak szkéma, amelybe elhelyezi a lét és való részjelenéseit, addig a falusi ember részére szakadatlanul szembetűnő, folytonosan visszatérő valóság, miután a természettel való közvetlen együttélés következtében” érzi és hallja annak az élettárnak a zúgását, amely a végtelenségből ered, sőt önmagát is annak a részesének érzi.

A városi embert jellemzi a lelki széttépettség, ami merőben távol áll a vidéki ember világ- és életfelfogásától. A vidéki ember magát a nagy Egészhez tartozónak érzi. Hangsúlyozzuk: érzi, mert nem a logikai-fogalmi gondolkozás útján jut el ehhez, hanem intuitíve megérzi azt. Nem állítja magát öntudatosan szembe ama nagy Egésszel, hanem intuitív-misztikus módon benne érzi magát. Ezért áll olyan távol a vidéki embertől az a lelki differenciáltság, amely a városi civilizációban élő embert annyira jellemzi. Ismeretlen előtte az életnyilvánulásoknak a különböző provinciákba való megosztása. Nem él külön vallásos életet, külön művészi-irodalmi életet, majd ismét külön politikai életet, külön társadalmi és társas életet, majd ismét magánéletet, végül nem ismeri a magánéleti és a közéleti morál közötti különbségtételt. Egységes életet ismer csak, amely egy és meg nem különböztethető és szét nem választható. Látja a természeti-animális és az emberi élet közötti különbséget, de a közvetlen együttélés következtében résztvesz abban az életben is, s a maga emberi életét úgy tekinti, mint annak a magasabbrendű folytatását, tehát az egész életet minden irányú nyilvánulásában ugyancsak a nagy Egész egységében fogja fel.

Ha mindezeket végiggondoljuk, könnyen eljutunk ama belátás[84]ra, hogy képtelenség a vidéki ember élet- és világfelfogására akár az idealizmus, akár pedig a materializmus bélyegét rásütni. A vidéki ember nem idealista, mert nem ismer külön eszményi, és külön tényleges életet. Különböztet a jó és a rossz között, de mind a kettőt ugyanazon ontológiai világképben helyezi el. De nem is materialista, mert sem elvileg, sem gyakorlatilag nem tulajdonít az anyagnak kizárólagos önállóságot. Természetes önzésénél fogva vitathatatlanul ragaszkodik az anyagi javakhoz, de azokat becsületes munkája erkölcsi gyümölcseinek tekinti. A könnyűszerrel, vagy éppen nem becsületes úton nyert gazdasági javakat magától idegennek, és erkölcsi tehertételnek érzi. Az olyan embert, aki pedig nem egyenes úton jutott vagyonához, nem becsüli, és nem számítja „az első emberek sorába”. A vidéki embert tehát az ideális és a materiális javak becslésében ugyanaz az egységes felfogás jellemzi, és a javak mind a két faját nélkülözhetetlennek tekinti az egységes önfenntartásban.

Ami a vidéki ember vallási életét illeti, el kell fogadnunk Spengler megállapítását: „Die heutige Frömmigkeit des Bauern ist älter als das Christentum.” A primitív mágikus vallásos képzetek elpusztíthatatlanul élnek ma is, s a vidéki ember vallásos életének a legmélyebben fekvő rétegét képezik. Ez a réteg folytonosan feltör, és kiütközik a keresztény vallási réteg fölé. Tagadhatatlan azonban az is, hogy éppen azokban a falukban, amelyek leginkább benne élnek a vidék sajátos összefüggésében, a keresztény vallási réteg már hagyományosan uralkodóvá vált.

*

Ha az élő falu fentebb tárgyalt ősi előfeltételeit tekintetbe vesszük, úgy megállapíthatjuk, hogy a vidéket alkotó hatásfonatok középpontját, ahonnan a vetületek kiindulnak és ahova visszatérnek: a falu képviseli. A vidék a sajátos életet a faluban éli, sajátos élet- és világfelfogása a faluban lüktet, hatását a falu népi életében valósítja meg. Az élő falu a vidék nagy összefüggésébe tartozó, és ebben az összefüggésben élő falu. Halott falu minden olyan falu, amely a vidék összefüggésének sajátos lényegéből kiszakadt, attól elidegenedett, és a városi civilizáció hatása alá került.

Az élő falut a benne lakó nép alkotja. A tulajdonképpeni értelemben vett nép a falut alkotó nép, a parasztság. Az élő falu a parasztságban él, és a falu csak addig élő, míg a parasztságban él. Sok helyütt már a paraszt nevezet elveszítette eredeti jelentését, s ma olyan jelentésárnyalatok tapadnak hozzá, amelyek nehézzé teszik a használatát. E nevezet helyébe lépett a „falusi ember” elnevezés. Használjuk hát ezt, de ugyanabban a jelentésben.

Az igazi falusi emberben van valami örök emberi vonás. Körülötte változnak az emberek, ő változatlanul áll. Nem függ a váltakozó kultúráktól, de neki megvan a sajátos kultúrája. Nem függ a váltakozó élet- és világfelfogásoktól, rendületlenül őrzi a maga világképét. Nem függ a szüntelenül folyó és eltűnő mozgalmaktól, [85] irányzatoktól, szilárdan ragaszkodik a termőföldhöz, makacsul megkapaszkodik annak rögében és barázdáiban. Valami bensőséges megindultsággal, komoly tisztelettel és bízó reménységgel gondolok mindig a szent lendülettel vető falusi emberre, a parasztra, akinek méltóságos mozdulataiban van valami liturgikus ünnepélyesség.

„Beszélj a földdel, és az megtanít téged!” – ezzel a felhívással fordul a Biblia az emberhez. Mintha ennek a felhívásnak a szent hevében élne mindig a falusi ember. Világ- és életismeretének alapját, bölcsességét, a földdel folytatott beszédéből meríti. A földtől tanul a szakadatlan változásban is állandóságot, ami belső világának nyugalmat kölcsönöz. Amit a földtől tanul, arra építi etikáját. A föld nem tűri a rablógazdálkodást; a föld csak a munka fejében terem; a föld termőerejét lehet fokozni, de nem lehet kierőszakolni; a földnek megvan a rendje, a ritmusa: a vetést követi az aratás, az aratást a takarás, a takarást a cséplés, ezen a sorrenden változtatni nem lehet; „valamit ember vet, azt aratja”; Isten esőt ad úgy az igazaknak, mint a hamisaknak földjére; együtt nő a konkoly és a tiszta búza, de a gazda az ő csűrében szétválasztja azt. Ebben az etikai bölcsességben él, és ennek együtt vallásában közös a falusi ember.

A falusi ember a föld szerelmese. Ebben van az ereje, tehát az erénye, és ebben van a gyöngéje, tehát a kísértése és a bűne. A föld iránti szerelme teszi önmegtagadóvá, lemondóvá, igénytelenné, de az teszi a gazdagot önzővé és gőgössé, a szegényt pedig iriggyé és alattomossá. Ezen a két végleten belül az egyéni sajátosságoknak és tulajdonságoknak hosszú skálája van. A falusi emberek között több eredeti egyéniséget találunk, mint a sablonizált városiak között, ezért a falu egyéniségei markánsabbak, mint a városéi. Ebben a nagyobb változatosságban is van azonban valami kifejezhetetlen, valami merőben irracionális belső egység, valami közös íz és zamat, valami uralkodó közös vonás, mint a széttört gótika különböző nagyságú, különbözőképpen elvált darabjai között.

A falusi ember fajiságának és népiségének örök szerelmese. Bizonyos gúnnyal azonban azt mondhatnám, hogy nem „világnézeti alapon”, hanem ismét csak magától értetődő természetességgel és nem-tudatos ösztönösséggel. Faji ragaszkodásának és népi azonosságának eszközlője a nyelv, a szokás, a művészi motívum, a sajátos jellem és jelleg.

*

Íme, szétszedve, megelemezve ezek azok a sajátosságok, amelyek a falusi embert, és a belőle alakult falut jellemzik. És ezeknek a sajátosságoknak a közös belső elrejtett titkos gyémántszála az a kopula, az a belső összetartó erő, amely a falut faluvá teszi, mert ez az a szellemiség, amely a faluközösséget, mint közösséget fenntartja és élteti. Ahol ez a gyémántszál felcsillan, ott van, és csak ott van az élő falu.

Ha azonban az élő falunak ezt a helyreállított képét összehasonlítjuk a mai faluk legnagyobb részével, úgy nagyon leverő eredmény[86]hez jutunk. A modern idők sorsváltozásai egyetlen közösséget sem érintettek olyan súlyosan, mint a falut. Mintha a fagyasztó-pusztító történeti szelek és viharok elsősorban a falut támadták volna meg.

A modern idők romboló erői durván vágtak a falu tisztes ábrázatába. Még a jóindulatú falut boldogító törekvések is kíméletlenül törölték le hímporát, avatatlan kezekkel támadták meg létalapját, és gördítettek elé olyan lelki, erkölcsi és világnézeti akadályokat, amelyek elbuktatták, beszennyezték, eltorzították, üressé és fonákká tették életét. A huszadik század nagy világromlása azzal kezdődik, hogy a városi gondolkozás, a városi erkölcs, a városi életfelfogás és a városhoz szabott kultúra és civilizáció bevonult a faluba.

Keresztülvágtatott a falu tisztes fehér utcáján a százas sebességgel haladó luxus autó, és széles gumikerekei felverték, és az emberek arcába csapták a sarat, és szétszórták a messzi utakról a kerekeken magukkal hozott világszemetet. Képe annak, ami a faluval történt, és ez a kép tetszés szerint tovább variálható és alkalmazható. Az élő falu ennek a brutalitásnak a hatása alatt még mélyebben visszahúzódott a maga sajátosságának rejtett gyökérzetébe.