Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

Szirmai Károly: Illés Sándor: Halott mesék

Ritka csokor, melyben ne akadna hibás virág. A csokorkötő megsajnálta, s nem tudta eldobni. Az ápolásban és dédelgetésben talán túlságosan a szívéhez is nőtt. A többi között helyet szorított hát a kis satnyának is. Majd csak eltengődik valahogy a szegényke! Talán az sem tűnik fel, hogy kissé hibás a dereka, vagy hogy szeme nem elég nagy és kifejező. Mert nem nyújt-e kárpótlást formai fogyatkozásaiért üde szirmainak kecses szépsége? [79]

A csokorkötőnek igaza lehet. De csak addig, míg nem túlságosan elnéző, míg dédelgető szeretete nem téved a gyermek tárgyi vagy az öregember emlék-fétises imádatába. Egy-két szépséghibás virágszál még mindig elfér a hibátlanok között. Egy-két költemény sem csinál galibát. Három-négy virágszál megmenthet egész bokrétát, ugyanannyi vers néha egész könyvet. De mit csináljunk az oly csokorral, melyet szinte csupa ily szíven melengetett, satnyább virágszálakból kötöttek? Odaállíthatjuk-e asztalunkra, hogy dicsekedve mutogassuk messziről érkezett vendégeinknek: »Íme, ezek a gyönyörű virágok a mi kertünkben nyíltak.« Nem csóválnák-e fejüket eltévelyedett szeretetünkön, s nem mondanák-e maguk között: »A mi szegény testvéreink gyim-gyomot nevelnek odahaza, s azt rakják vázáikba. Vajon nem volna-e jobb, ha szeretet helyett keménység s a szánalom helyett könyörtelenség lakoznék az ő szíveikben?«

Valahogy így vagyunk Illés Sándorral is, aki kertészlegény-esztendők nélkül felcsapott virágkertésznek. Pedig sem földjét nem ismeri eléggé, sem rózsafáját. S mégis kedvünk lenne őt bátorítani. De hátha többet ártunk vele, mint használunk.

Csokrának egy-két virágszálát talán gomblyukunkba is beletűznénk, de ki biztosít bennünket, hogy azon a tövön még több és szebb virág is nyílik? Olyan is, mely nemcsak pár óráig él, hanem amely vázába rakva több napon át is díszítheti asztalunkat.

Illés Sándornál főképp azt kifogásoljuk, hogy költeményeiben csak itt-ott találkozunk vele, ellenben annál többet ütközünk bele két kedvenc költőjének felmaskarázott figurájába.

Nékünk igazi hév kell, s nem szomszéd asztalról átragadt mámor – tüdőtágító elragadtatás, s nem szemet homályosító bódulat. Nem bánjuk mi sem, ha fülünkbe muzsikálnak, de nem bufogó dobokká s vásári cintányérokká kopott nagy szavak üres brummogásával. Könnyű leszaggatni az idegen cégéreket, s odahaza felaggatni, de nehéz eljutni a műhelylélek mélységéig. Hagyjuk hát a divatjamúlt apostolkodást, s hagyjuk az idegen zászlókat – hadd lengjenek csak saját falaikon, ott lobogtatja őket a szél a legszebben. Mi pedig menjünk tovább az országúton! De ne verjünk tanyát sem az első duhaj csárdában, sem az első fúvózenekaros nagykocsmában. Még sok meleg ablak hívogat bennünket az úton, sok muzsikás szoba, s oda is be kell térnünk, hogy a nagy vándorlás végén végre magunkra találjunk. Ha ugyan magunkra találunk, mert hátha csak lidérc csillag vezetett bennünket az úton?