Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

Fekete Lajos új verseskötete

Néhány évvel ezelőtt fiatal magyar költők Forrás címen írói kört alkottak. Nem programszerűen megállapított, közös cél hozta össze őket, hanem azok tömörültek, akik felfedezték magukban a közös célt és jelentő rokonságot. A Forrás címere és szimbóluma volt ennek a tömörülésnek, s ez a szimbólum egyben jelvényt jelentett a szimbolizmus és minden mögötte meghúzódó költői mesterkéltség, elfinomultság, artisztikum ellen. Az új költők ismét az egyszerűséget, a spontán kitáruló érzést tették a költészet fő ütőerévé, azt a közvetlen érzést, amely üdén és tisztán tör fel a mélyből, mint a kristályos forrás, és magával hozza a talaj utánozhatatlan ízét. A költészet újra megszűnt gondosan ápolt üvegházi dísznövény lenni; a fiatalok azt akarták, hogy megint egészséges, tavaszt lehelő, mintás magokat hordozó mezei virág legyen, a szabad föld ősi humuszának erejét húsos gyökerekkel szívó fa, amely megtér örök és kiapadhatatlan népi forrásaihoz.

Ennek a programszerűségében talán elhalványodott, de az élő költészetben annál hatásosabban érvényesülő mozgalomnak vérrokona Fekete Lajos költészete, amely minden előző kísérleténél jellegzetesebben teljesedik ki Vassal és fohásszal című új kötetében. A Forráshoz való rokonságot mindenekelőtt az ősi humusznak ez [76] a talajíze jelenti Fekete Lajos költészetében. Mint olyan növény, amelyet többször ültettek át, és más-más rétegekből szívta az éltető nedveket, az ő líráján is különböző televények zamata érzik. Az életerőre edző erdélyi földből szakadt ki, ahol a növény mélyben kénytelen nedveket kutatni, s a sziklás, bérces föld szívósságra tanítja. Aztán a vajdasági humuszban próbált tenyészni, ahonnan a nagyvárosba plántálták át, de a nagy, téres horizontok, a bő dobogással lélegző, roppant darab földek, a rejtelmes morajjal zsolozsmázó erdők lebírhatatlan honvágyával együtt.

Ez a messze sóvárgó honvágy, a természetnek ez a túláradó szeretete, a zöldet, a rügyet, a száguldó szeleket ébresztő tavasznak ez a bizsergető, lelkendező ritmusa legjobb forrása költészetének. A városban is visszaáhítja magát az ébredő földekre, a megyei munka nekibuzdult parázslásába, a gátak közé, amelyek roppanva énekelnek, amint átnyargal rajtuk győzelmes morajjal a tavaszi ár. Ki a szabadba édes testvéréhez, a paraszthoz, az emberhez, aki az első napsugárban vassal és fohásszal köszöntötte a kipihent fekete földet. Ki a földekre, ahol ekék villogtak lángos vassal, s bujtogató tűz gyújtott föl embert, barmokat, és az első este lomhán, elcsigázva, ahogy eregette haza a békés nyájakat, fehér fénnyel millió csillag s a harmat esőzött…

Kedves időszaka a tavasz, mert ez a természet ébresztője, ez a felengedett termő nedveket hajtó, ez a gerjedelmek vérkeringését kavaró, a föld szívétől fel, szertesugárzón a mindenség teljébe, amint szerteharsannak millió gally és még millióbb fűszál egekbe áhítozó tavaszi himnuszában. Bújósdit játszik a bujkáló tavasszal. Varjak beszédéből olvassa ki a határ felől zsongó tavaszi neszt; hogy meg tudja éreztetni egész zsenge üdéségében az ébredező kora tavaszt például ebben a strófájában:

Mint sötét szökevény kószált a vidéken
napok óta a szél, gunyoros-röhögve,
de hiába feszengett birkózó hitében,
mert egy haragoszöld somfarügy ledöfte.

Fekete Lajos lírája nagy általánosságban leíró költészet. Tájlátomásokon keresztülvibrálnak vágyai, nosztalgiás emlékei, elszakítottságának visszaáhítozó testvérisége. Ez a leíró költészet azonban nem lapul idillivé. A duzzanó képek kicsattanó ereje tartja benne a plasztikusságot, sőt képeinek mozgalmasságában nem egyszer igazi drámaiság feszül. Lobogó érzések lángja fűti ennek az egészséges romantikának egekbe feszülő pátoszát, és tájvíziói mögött éppen úgy megérezzük a szív sebeit és a lélek viharát, mint Paál László megrázó mélységű vásznain. Drámai látomás, és drámai víziókat ébreszt Tölgyfacsonk című verse a kötet egyik legerőteljesebb darabja.

Gondolsz viharra, mely élesre fent
baltás szelekkel jár-kel, s telet csattog [77]
a jégpáncéltól nyögő rengetegben.
Nyilas villámra gondolsz, hogyha nyáron
zivatar ér a fák alatt, és sejted
éles bárdok cikázását a légben.
De nem tudod, nem tudhatod, a tölgyfa,
mely éli az erdők évszázadait,
honnan szerezte mély sebét az ágon,
melyből sűrű fekete nedveket ont.

Még gondolati költeményeiben ezt a földdel, a föld termő bőségével való testvérséget hangoztatja. Neki nincs földje, nem arat, mert nem is vethet, erdője sincs, és mégis boldogan és elégedetten énekli ő, a Világ Szegénye:

Világ mezői mégse hagynak éhen,
mert meg-megkínál égi kenyerekkel
az Úr, s jóllakom, jóllakik a népem.

A szántóföldre, az Úr asztalára
terít az Isten minékünk ebédet,
s megáldja százszor a körülült tálat
s a pacsirtákkal dudorászó népet.

Ó, boldog íze dalnak és kenyérnek,
mely ott csíráz a szántóföld rögében,
tanúskodj róla: – én a dalban élek,
a dalban halok gazdagon, szegényen.

Legtöbb képe, életének, sorsának beszédes parabolája a természetből kerül, mégpedig abból a természetből, amelyet az emberkéz munkája termővé fakaszt. Sors behavazta élete fölött silbakol. De nincs a sors telének az a vastag hava, amelyet fel ne olvasztana a tavasz, érlelő meleggel ne öntene el a delelő nap, és nincs az a szomorkodó venyige, amely valamikor fürtöt ne hozott volna mézes szüretre. Ezzel a kifejező, a szüret minden szagát és ízét lehelő képpel ragyogja felénk családi boldogsága vigasztaló derűjét, mosolygó aranyát viharvemhes életőszében.

Ne szomorkodj, venyige, én is hoztam fürtöt,
napcsókos két gyermekem mosolyomban fürdött.
Karom erős, venyige, itt tartja a szélben
a két fürtöt karótlan, vihar ellenében.
Fiúfürtöm mámoros, leányfürtöm édes,
de ki tudja, hogy a sors mily szüretet végez
köztük, hiszen (te tudod) édességre éhez
ez a világ, s ezer ok a szüreteléshez.

A forráshoz, a messzehagyott faluhoz, a természet határtalanságában megbúvó, kis emberfészekhez viszik, hozzák vissza emlékei. Ezt a szívében örökké vált falut énekli, az erdélyi kis zugot, [78] ahonnan elszakadt, a falu kedves alakjait, s egy szent árnyat, amely eltéphetetlenül odafűzi a bánáti fekete földhöz, ahol anyja sírján

talán fűzfa zöldül a sírja tövében,
talán akácfa nőtt ki a szívéből,
s az akácvirágról tavaszi méhek
hordják a mesét a vlajkovaci
szerb gyerekeknek…

Fekete Lajos messze sodródott ettől a sírtól, messze a szabad tavaszi tájaktól, rétek és berkek zöld mámorától, suttogó énekétől. Szürke, egyhangú, komor városi napok rácsa közt (ez egyik ciklusának találó címe) mint rab néz ki a szabad ég derűs kékje felé. A rabság gyötrő békessége ez, mely nem békesség neki, ha nem legeltetheti

honi tájakon nyájként a szemét.

Egy boldog, gondtalan vándorlegény mehetnékje bizsereg benne szüntelen. De fogva van rakoncátlan vagabund vágyaival, pedig – amint énekli:

nincs olyan boldog vándorod,
hazám, mint én volnék, ha néha rongy
megélhetésen rágódó bolond
napjaimat nem őrölné a gond;
s nem láncolna a városhoz a pénz.

Szuggesztív képei vannak: egy árva gyertyafény gyér lángjain csüng a világban, gyorsan iramló esztendőit szeretné beérni, mint szarvast az agarak. Költözéskor

Félszekérnyi szegénysége
rongyai közt szél lobog,
nehéz sorsát húzza a ló,
s alig-alig vánszorog.

Fekete Lajos tiszta, őszinte szavú költő. Nincs benne keresettség. Minden versében az átéltség izzó vérkeringése lüktet. Hangja egyéni hang, eredeti színkeverés a magyar lírában. Legújabb kötete érces, nemes-férfias szólamot zendít meg líránk gazdag karénekében.