Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

(Pantheon-kiadás)

»Egy ember é1ete« Kassák Lajosnak, a regényírónak fő műve ez a könyv, egyben őszinte dokumentuma, minden mesterkéltség nélküli vallomása ennek az aktivistának indult irodalmi vezérnek, aki a háború előtti impresszionista irodalom tétova szemlélődésével szemben a társadalom újjászületéséért, az emberibb életet élő emberért harcoló irodalmat hirdette kis köre és a maga harcos programjául. A világháború eljövetele, az új német és francia irodalmi generációval fellépő új lírikusok, új epikusok érlelték ki Kassák Lajosból, a »Misilló királysága« primitív, a népmesék sötét realizmusára emlékeztető írójából a változtatni akarásra, a forrongó társadalom nyugtalanságára mutató keresést, a dadogó izmusokból feltörő, sokszor zavaros, sokszor a kóros idegek látomásától groteszk líra fintorait, azokat a dadaizmus kósza szelétől borzas képverseket, amelyek a legösszefüggéstelenebb jelenségekből próbáltak világszemléletet adni. Azóta ez a kassáki program lehiggadt, ami érték, szociális szándék fűtötte, azt a húszas években kialakult Európa átalakuló, új irodalma átvette. Az expresszionizmus szalonképes, sőt akadémikus értékű, a társadalmi problémák összeütközése, a szociális demokrácia szellemének vizsgálódása pedig olyan általános irodalmi anyag, amelynek minden öntudatos író behódolt, és széttépvén mindazt, ami az irodalmi dekadencia romantikus érzéseire emlékeztetett, felismerték azokat az irodalmi erőket is, amelyek a szociális szellem, a szociális hit hivatott érlelői. Ebből a szemszögből nézve Kassák Lajosnak az új magyar irodalom útjain vezéri szerep jutott. A szellem szabadságáért küzdő »Nyugat« új tehetségeket felfedező Osvát Ernője és a minden tehetség legszélesebb irodalmi szabadságát hirdető Ignotusa után a kassáki aktivizmus volt az átmenet, amelyből egyedül maga a vezér maradt meg, és küzdő élete annak a megrázkódtatásoktól, forradalmi és ellenforradalmi eseményektől hangos, új magyar irodalom centrumába került, amelynek Kassák Lajos és fő műve, az »Egy ember élete« mindig maradandó szellem és értéke.

Az »Egy ember élete« az írónak a Misillón és néhány kisebb novelláskötetén túl első nagyobb elbeszélői alkotása. A szocialista Kassák hitvallása ez a monumentális életrajz, aki a századfordulón, alig tizenkét éves korában csak mesterember akar lenni, és a piromániáig fejlődő vágyában keresi a tüzet, a lobogó lángot, az olvadó vasat, hogy lekerült kispolgári származásával elnyomott lelke a kisvárosi lakatosműhely esztergapadjánál, az üllőn tüzesedő vas kalapálásánál ébredjen új akaratokra, még ismeretlen célokra. Elkerül Pestre, szakmunkás lesz, és gyárakban dolgozik, új társakkal ismerkedik meg, akik mint ő, a szellem vágyaival és jobb sorsot áhítozó igényekkel találkoznak a szocializmusban. Csupa erő, kiegyensúlyozott harmónia ez a fiatal Kassák, amint kamaszkora törhetetlen becsületességében vállalja a harcot, és nemes emberi pátoszával egyszerre jut Marxig, Adyig, hogy belőlük világszemlélete irodalmi tiszta vallását merítse. Akkori élete kettős, furcsa élet: szervezett mun[71]kás és elproletarializálódott írócska, aki elégületlenséggel, belsejében vergődő tehetetlen erőfeszítésekkel vándorútra indul. »Másodszor indultam útnak, hogy életemet kiteljesítsem.« Rálép az országutakra, jön Brüsszel, Párizs, megismerkedik országokkal, városokkal, népekkel, furcsa emberbogarakkal, azilumokkal, és amikor visszatér a háború előtti Budapestre szívében a nincstelenek testvéri veleérzésével, agyában a látottak súlyos élményeivel, már író, aki a szenvedések és a nélkülözések országútjáról, angyalföldi proletárlakásából előre látja a megrázkódtatásokat, a széteső európai szellem legbelsőbb megnyilvánulásait, amelyekből csak a túlzott nacionalizmus és a túlméretezett kapitalizmus érik a fejlődés vonalába, de egy egészséges, szociális népszellem, amely a valóság felé fordulhatna, csak a műhelyekben, szakszervezetekben és az itt-ott összehajoló négy-öt töprengő szellem jövőbelátásába érik. Emlékszem ezeknek az éveknek fiatal Kassákjára, amint alkonyi órákban a körúti kávéház lármás, cigarettafüstös atmoszférájából végig a körutakon, le a külső Váci úton, a kavargó, kába, vesztébe rohanó magyar főváros ipari negyedét átszeltük. Ezekben a hosszú, végtelennek tetsző sétákon sok szó esett Kassák életéről, szocializmusáról, még ködben gomolygó irodalmi szemléletéről, de már akkor bontogatta nagy regénye eljövő fejezeteit, szomorú nincstelenségéből a harcos, revelációs irodalom színvonaláig emelkedő megnyilatkozásait, amelyeknek örök forrása: a sorsos élethez való eltéphetetlen viszonya.

Hogy Kassák Lajos nagy önéletrajzi regényére ismételten visszatérünk, ez nemcsak abból az apropóból történik, hogy annak hetedik (»A Károlyi-forrada1om«) és nyolcadik kötete (»Kommün«) most megjelent. Azt hiszem, az összes Kassák alkotásának ez az életrajz az alapja, ebből indult el epikusságának az a cselekvő és mégis idealista meztelensége, amely a kollektív társadalomért való áhítozásban is értékes emberi életenergiájának, küzdő életkultúrájának kivételes jelentőséget ad. Úgy vagyunk ezzel az önéletrajzzal, mint Makszim Gorkij Konovalovjával, a péklegénnyel, akinek töprengéseiben, kalandvágyó nyugtalanságában, felkiáltásában: »Miért születtem olyan hátgerinccel, amelyre sehogy sem illik hámszerszám«, éppen annyi az önportré, mint a proletárfiúcskából szocialista íróvá terebélyesedett Jack London stilizált életregényében, az »Eden Martin«-ban. Az elinduló élet kötetei után jött Kassák intellektuális fejlődésének regénye, most pedig a magyar sorsváltozás egy évének története, amelyhez nemcsak a kortárs megértő pozitívumával, hanem a veleszenvedő elvtárs átéléseivel szól hozzá. Szomorú beszámoló ez, és egyenes szókimondása a legszorosabban összefügg dezilluzionista hajlandóságával. Kételkedik az őszirózsás forradalom őszinteségében, szkepticizmussal nézi a munkásság forradalmát is, és akkori napjai érzésvilágát próbálja azokkal a külső, napi eseményekkel összehangolni, amelyek körülötte, vele leperegnek. Így lesz ebből a befejezés felé közeledő életrajzi regény[72]ből az 1918-1919 évek magyar eseményeinek első írói feldolgozása, szubjektív kortörténete, az akkori idők furcsa figuráinak teljes emberszemlélete, és egészen bizonyos, hogy ha magyar író vagy kutató a forradalmi és proletarizált Magyarországnak e keserű hónapjairól ezek után írni fog, a kassáki vázlatos szemlélet hűségén kell majd haladnia. Mert ahogy az elrongyolódott katonaruhában éneklő vak koldus nyers, rekedtes hangját a bérkaszárnyák kopott falai felé küldi, ahogy a kis, felvidéki városka szlovákjai és magyarjai között nő az ellenségeskedés, vagy a front mögötti ország szellemébe mind jobban beleivódik a forradalmi nyugtalanság, úgy ülnek, fészkelődnek a fiatal írók a forradalmi Galilei-körben, úgy kerülnek csapdába az illegális szervezeteket alapító Ducsinszka-lázadás vádlottjai, és így láttatja Kassák a beteg, az élettől megcsúfolt Adyt, amint egyik tisztelője letérdel a padlóra, hogy kioldódott cipőzsinórját befűzze. Körben a másik világ, Kassák szomorú élete, lakástalansága, az író, aki már akkor egy új Magyarország szellemvilágának értéke, és a fizikai munkás sajátos képét elsőnek töri az osztályirodalomba, üres lakásban, a padlóra helyezett szalmazsákon lakik. »Végtére is valamennyire már beledolgoztam magam az irodalomba, a közönség egy része és a kritika is ismeri, és elismeri munkásságom értékét. Annyit talán mégis el kellett volna érnem, hogy mindennapi ételem és egy ágyam legyen.« Ahogy Kassák a maga nyomorát, tengődő kis lapja, a Ma helyzetét leírja, ott nem a szocialista, ott csak a szenvedő ember, aki egy szegénységben, nincstelenségben szétmálló, beteg magyar író szenvedését írja meg. Szomorú ez a kép, már nem is egy élet regénye, hanem egy lezüllő társadalom képekből összetevődő filmje, amely végzetesen közeledik utolsó felvonásához, a magyar kommünhöz, amely annak a magyar munkásnak osztályöntudatára épült, aki délelőtt, a legnagyobb munkaidőben megállítja a gépeket, mert a részére engedélyezett külön söradag nem érkezett meg. S feltör az új élményanyag, a vörös Budapest érdekes szintézise, a marxizmus merev tanaiba kapaszkodó népbiztosok körül üvöltő dervisek: a homályos, filozófiai műveltségű írók (Lukács György) már az Erger-Bergert fújó expresszionista fajvédő (Szabó Dezső) torzfigurája, s a tegnap szovjetéből a ma nemzeti és keresztény országa lesz megtelt börtönökkel, hordágyon haldokló foglyokkal, akiknek kezeit vasperec bilincseli össze.

Az »Egy ember é1ete«, mint fentebb említettük, még nem ért véget, de közelebb jutott a befejezéshez, a nagy élmény és a végtelen dimenzió kitágulásához, az epikus önlátásnak ahhoz a magaslatához, ahonnan a szociális mélység és a társadalmi jóllakottság egyformán és hatalmas, az örök emberi végzet skáláját láttatja. Harminc éves nyomorának, etikai és szellemi harcának állít ebben a nagy könyvben maradandó emléket Kassák Lajos, és ez a harminc év az új magyar szellemvilág új orientálódásának három évtizede is. Csak Rolland szavai illenek rá: »Irigyeljük a történelem századait, dicső korszakait, de egy sem szebb, mint a miénk, egy [73] sem támaszt nagyobb szenvedélyt. Legyünk erősek, hogy átölelhessük. Általános válság és általános feltámadás kora ez. Olyan, mintha Michelangelo »Utolsó ítélet«-ét látnánk.