Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

(Athenaeum-kiadás)

Hunyadi Sándor új könyve, a »Té1i sport«, igénybe vett napjaim legelfoglaltabb órái között került kezembe, és ahogy régi szokás szerint itt-ott felütöttem, belepillantottam, már vissza is lapoztam az első oldalra. Nem tudtam ennek az írásnak sűrű, meleg, naturalista ízétől eltépődni. Régen nem történt már, hogy hiába torlódott fel körülöttem minden, hiába hívott telefon és az órákra beosztott nap egymásba akaszkodó kötelességeinek rendje, áttörtem magamat a korlátokon, és nem tettem le kezemből a könyvet addig, amíg végére nem értem. A »Téli sport«, a tüdőbetegek szanatóriuma miliőjéből kiszakadó nagyobb elbeszélés, életes valóságábrázolásával tulajdonképpen jellegtelen, nem sokat mondó írás, inkább pedánsan pontos rajza az egymásra talált hivatalnokleány és a parkettáncos hetekre szabott szerelmének, amelyben némi szánalom, egy csöpp lefojtott erotika és holmi fáradtság vegyült, megannyi újraélései azoknak az irodalmi élményeknek, amelyek írónkat a tátrai hegyek és tavak bánatos, halálmotívumos világában fűtötték. Az irodalmi szenzáció, amiért a könyvet a magyar irodalom minden barátjának el kell olvasni, a »Családi album«. Félig emlékirat, félig önéletrajz, de ebben a kettősségben azután annyira tö[69]kéletes, hogy hatása olyan, mint egy nagyregényé. A hatás a témából adódik, a valóságból, hogy írója a nagy emlékű Bródy Sándor fia, aki a Duna-part mentén elterülő közömbös, Párizst majmoló, áleleganciájával hivalkodó, dísztelen házaival terpeszkedő magyar fővárosban visszhangtalanul élt, és hiába írta leghibátlanabb magyarságú, szűziesen tiszta könyveit, hiába élte a legszebb, legúribb írói életet, nagyszerű szubjektivitásával vonzó, szuverén alakja feledésbe merült. Hunyadi Sándor, a szerető fiú és az alázatos tanítvány túlfűtött szívével, csorbítatlanul teljesíti hálás feladatát, és ahogy feljegyzéseit tökéletes portrévá, pontos környezetrajzzá, pazar kordokumentummá szélesíti, kiolthatatlan lánggal lobogó emléket állít a halott Bródy Sándornak és annak a letűnt, század elejei korszaknak, amelyből a magyar irodalom és a magyar színjátszás legjelentősebb évei sugároztak. Mert túl Bródy pózosan szép, zsúfolt külsőségeiben is magányos alakján felvonul ebben a kordokumentumban mindenki, akinek ehhez a szellemi fellendüléshez köze volt, és ha csak pár vonással odavetve is, sohasem vázlatszerűek. Önmagukban élő, kevés szóból is megelevenedő alakok, annak a szellemvilágnak veleteremtői, amely mögött nélkülözés, szenvedés, pénztelenség és kevés dicsőség sarjadt. Önvallomás is ez a feljegyzés, minden részletében egyszerű, rokonszenves vallomása egy kedves, derűsre hangolt, az élet minden forgatagát könnyen, vidáman bebarangoló fiatalembernek, aki semmit sem szépít, semmit sem hallgat el, de szenvelegni, nyomorában siránkozni sem tud, holott sokszor a szárazságig lemeztelenített, szinte riportszerű tárgyilagosságában érint olyan dolgokat is, amelyek kívánnák a könnyítő, érzelgős siránkozást.

Hunyadi Sándor nagy színpadi sikerek napsütéses szférájából ment vissza gyermekkoráig, kamaszodó fiatalságáig, amely előtt lángoszlopként szomorú anyja és gyönyörű apja jártak. Gyöngéd hangja, szülei lelke színeinek az a kivetítése, ami ezekből a feljegyzésekből szívünkbe markol, kihagyástalan egyensúlya az írónak és a szenzibilitásra hangolódott embernek. Gyermekélmények: valóságon, egy ismert kor vezető alakjain át veszedelmesen nehéz téma. Meg kell küzdenie az emlékekbe való beleéléssel, irodalmi reminiszcenciákkal, amelyek az ő modelljei nagy részéről is már sok mindent és sokszor másképpen mondtak el. De aki, mint én is, ott ült az íróval a New-York kávéház karzatán, és megértő mosollyal követte gyufaszálakból kirakott harctéri helyzetskicceit, miközben a karzat fantasztikusan fiatal társasága egy csésze pikkolóba fojtotta világfájdalmát, az tudja csak megítélni, lehatárolt területén is mily pontosan látó író, mennyire emberségesen ember Hunyadi Sándor. Tizenöt év távolságán át küldöm felé baráti üdvözletemet, hálámat azért a könnyeket fakasztó bensőséges képért, amit a legszebb és legúribb magyar íróról, Bródy Sándorról szíve vérével festett meg.