Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. augusztus) 4. szám, 210–279 p.

Roppant meleg nap van, és délben már tikkasztóvá válik a hőség. Ingujjban ebédelünk, és törölgetjük arcunkat. Ebéd után mindenki hazasiet, hogy ledobja magáról a cipőt és a ruhát.

A kövek áttüzesednek. A cipőn keresztül is égetik talpunkat. A parkban senki sincsen. A madarak a lombokba bújtak, amelyek meg se moccannak. A pincér kinyújtott karján alszik az asztalon. Hazamenve szőlőfürtökbe ütközik homlokom. Talán estére meg is érnek. Mikor szobám ajtaját kinyitom, mintha egy kazán födelét emeltem volna fel, a felébredt és felijedt legyek zümmögő forrásba kezdenek. Némelyik az arcomra röpül, és szinte rám ragad. Alig tudom elűzni őket:

– Vesszetek meg a napon!

A függönyök csüggedten hullanak le, mintha a semmibe hullanának. Se lehelet, se léghuzat nem mozgatja meg őket. Mintha az Egyenlítőnél, a Csendes-óceán közepén lennénk, mikor a vitorlák redőkbe hullanak. Meztelenül, szétterpesztett kezekkel és lábakkal feküdtem az ágyon, és ellanyhult testem izzadtságos lenyomatot hagyott az ágyneműn… Ez már tarthatatlan, ott a hegyekben, a Drinánál mégiscsak szebb!

De alighogy lehunytam szemem, valami áram szalad át testemen, és megborzongat. Felugrom. A függönyök, mintha valaki húzná őket, szárnyra kelnek a szobában. Mikor az ablakhoz lépek, valami forró, beteg lehelet csap meg, és valami elnyújtott morajlás, majdnem huhogás és sustorgás, mintha a világ összes dobjain sebesen dobolnának. A légyraj beröpül, és riadtan, remegve telepszik meg a mennyezeten. Úgy érzem, hogy sápadt szememben valami lázas fény gyullad fel. Valami alattomos, hideg lehelet megborzongtat. Magamra kapom a takarót, és kihajolok az ablakon. Minden, a tetők, a fák, a termés dermedten, mozdulatlanul állnak a hamuszínű sárgulásban, mint visszafojtott lélegzet. A morajlás egyre közeledik, mintha onnan jönne, a ház mögül, és mintha a rövid és vastag szárnyú fürjek milliárdjai rettegnének ottan. Mi ez? Nappal vagy éjjel, holdvilág vagy kihűlő nap? Kiszaladok az udvarra, takarómat magam köré csavarva és ott találom már a házbelieket szürke, halott arccal, meztéláb, kócos hajjal, hirtelen magukra kapott kendőkbe és pokrócokba burkolva. Mindnyájan merev tekintettel néztek a magasba, a keleti égboltra.

– Mi az, néném?

Az öregasszony csak fejét biccenti kelet felé, és három ujját a homlokára helyezi:

– Vess keresztet!

Gépiesen én is keresztet vetek, és látom, amint keletről, a Suva Planina felől egy kerek, zöld felhő rohan úgy keringve, mint golyóbis, és morogva, mint valami eleven, őrült élet. Bukfencet hány a derült égen, amelynek kékje egyre sápad. Minden csupán néhány másodpercig tartott, de ugyanakkar újabb, barna gomolyagok követik a jégfelhőt, amelyek vakító gyorsasággal forognak, de mindennek közepében egy kemény, mozdulatlan pont, mint a gonosz magja. Mindez egy szemrebbenésig tart, de a morajlás üvöltéssé dagad, majd dörgéssé fajul, mintha ezer és ezer gépfegyver meg srapnel dörögne fülsiketítően és szüntelenül. Ugyanabban a pillanatban mintha az az égi fenevad villám késeivel felhasítaná gonosz méhét, a jégeső csapkodni kezdi a várost, lapost nyomorúságos tetőinket.

– Be a házba, csukjátok be az ablakokat, és meneküljetek tőlük! – visítja az öregasszony.

Én sápadtan, reszketve beszaladok, követem az öregasszony parancsát, megállok a szoba közepén, és úgy nézem a jégnek vastag, ferde és fehér vonalait. Fejem felett dörög az ég, a szomszéd tetőn pattog a cserép, melynek darabjai elevenen, bolondosan versenyt ugrálnak a kövér jéggolyókkal. A jégeső vastag, sűrű szőttesén keresztül lombokat, fürtöket, indákat, sőt egész ágakat lehet sejteni, amelyek libegnek, lobognak, dideregnek, majd földre esnek, de a kegyetlen istenítélet még a földön is veri őket jeges vesszőivel, hogy elpusztítsa és a jégbe temesse a letarolt életeket… Egy szemrebbenés alatt megölték a zöldellő kertek életét. A fény olykor felragyog, majd elsápad, és látom a macskánkat, amint egy méternyi távolságon akar átkelni a konyhától a folyosóig, de már az első lépésnél megbillen, néhány jéggolyó csap rá, és földre teríti az összekuporodott, reszkető állatot. Éppúgy látom az utca másik oldalán, amint egy galamb már ferdén felemelkedik a levegőbe, már majdnem eléri az ereszt, de a jéggolyók elárasztják, szárnyai összetörnek, és holtan, fejjel lefelé hull a földre… Egyébként kint már semmi élet. A jég vastagon fekszik az utcán és a földön. Az ágak és venyigék, mint széthasadt belek ömlenek szét a kertben, és ha egynémelyikről még levél is kandikál, mint szerencsétlen pillangó, aki szembe mert szállni a záporral. A drótokat is pillanatok alatt leszakította, lekopasztotta a vihar a karókról és póznákról.

Tehetetlenül, tompa kétségbeeséssel nézem az elpusztult természetet, és többet érzek, mint valami ütközet után, érzem a földi dolgok minden hitványságát. Ajkam összeszorul, és lelkemben jég esik.

Tíz percig tartott az egész, és a csapás továbbmegy, a nap pedig semmi bűnrészességet sem érezve ráragyog a fehér jégrétegre, mint néhány perc előtt az eleven életre, amely neki rügyezett, neki érlelte gyümölcseit.

Mialatt öltözködtem, asszonyi jajgatás kúszott a szobámba az udvarról, a szomszéd kertekből és az utcáról. Julka asszony és a házbeliek kézzel fogdosták, szorongatták a széttépett és lemeztelenített ágakat és gyümölcsfákat, mintha halott gyermeküket ébresztenék – hiába. Jajgattak, felforgatták a vastag, jeges réteget, és egymásnak mutogatták a jégdarabokat. Volt közöttük összenőtt, mint dióikrek, de minden darab egyenetlenül, érdesen hullott a fagyott tenyerekbe, és csak később a napon lett formásabb, simább és áttetszőbb. Minden egyes darabban, mint tojásban a pete, a dérnek tejes magja volt látható.

Köröskörül minden ragyogott, a lábak alatt pedig recsegett, nyikorgott, mint üvegcserepei egy égi edénynek, amelyet valamelyik részeg angyal tört össze ott fent.

Az öregasszony gyümölcsfától gyümölcsfáig, szőlőtőtől szőlőtőig ment oly sápadtam, mintha sírból kelt volna fel, cirógatta őket, kedveskedett nekik, és halkan gagyogta siratóénekét:

– Szegény árvám, szegény szőlőcském, szegény meggyfácskám – majd hirtelen megfordul:

– Látod, ez Isten ujja! Már bennünket is büntet. Nem lesz jó, emlékezz csak, nem lesz jó vége! Már az Isten is haragszik ránk.

Kimegyek a kapun. A másik oldalon minden ablakszem összezúzva, a falak felkarcolva, összelyukasztva, és a falak alján a repedésekből csurog a víz. A szomszédok ijedt, gondterhelt arccal jajgatják el veszteségüket. Itt egy kölyökkutyát ütött agyon a jég, amott egy macskát, itt egy kakast, ott meg galambokat. Valaki már tudja, hogy Goricán egy gyereket ütött agyon, egy másik viszont egy asszonyról hallott, meg juhászokról, akik áldozatai lettek az istenítéletnek. A parkba megyek. A büszke platánoknak csak a váza maradt meg. Az ágak, a lecsupaszított bordák között süt a nap, kéklik az ég. Kopárak az ösvények is, nincs több árnyék és hűs homály. Az utakból patakok lettek folyik a sárga víz, és magával viszi az ágakat meg a madarak hulláit. Mindenütt sopánkodnak és jajgatnak, két asszony a korcsmárosokat átkozza, akik a jeget kosárba gyűjtik, hogy lehűthessék italaikat.

– Akadna a torkukon azoknak, akik ilyen italból inni fognak!

A nap gyorsan elbánik a jéggel. A jég már csak mint lencse látható a sárban elkeverve, és alatta látható mindaz, ami elpusztult, mint mikor a záporpatak lemossa a földet az alacsony katonai sírokról, és a halott, fehér kezek kivillannak a hant alatt.

A hadifoglyok már megérkeztek kocsikkal és lapátokkal a parkba, hogy a megtépázott liget maradványait, a megölt madarak hulláit eltakarítsák. Először a csókák, varjak és gerlicék hulláit rakják halomba, azután az ágakat, lombocskákat és gyümölcsöket, a tüskés gesztenyetermést és a platánok borzas gombjait

Többen állunk ott, és nézzük ezt a szomorú temetést. Különösen a szegény madárkákat sajnáljuk, akik naivul azt hitték, hogyha a lombok és ágak közé bújnak, ott meg lesznek védve a vihartól, s nyugodtan bevárhatják, míg az elvonul felettük. És míg a hadifoglyok lapátokkal, ásókkal és villákkal felhányják az ázott, véres madarakat, az iszappal összeragasztott fészkeket, addig az éles, csupasz ágak fölött ott keringenek megmenekülj társaik, akik most hontalanok, s ezért zavarodottan, kétségbeesetten, búgva, csipogva rohannak fel-le s le-fel.

A hadifoglyok némán dolgoznak, csupán az egyik tömzsi, szőke magyar – vörös nyakkal, kicsi, mély szemekkel, széles, lapos orcákkal – sóhajtozik egynéhányszor: ej-haj! És felemel néhány gerlicét a szárnyánál fogva, a szárnyak azonban szomorúan szakadnak széjjel, mint feslett legyező:

– Szegényke! Szegény kicsike!

Mögöttem a kapuban még két hadifogoly áll. De ezek könnyebbek és nyurgábbak. A beszédükön is megérezni, hogy városiakt. Elevenen néznek körül. Felhívják egymás figyelmét a pusztulásra, jelentős pillantásokat váltanak, majd gúnyosan nézegetik a madarakkal piszmogó paraszt honfitársukat.

– Mi nem tetszik neked, öcsém? – kiáltják neki magyarul.

– Kár, kár, szörnyű nagy kár!

– Mi közöd neked az ő kárukhoz? – kérdezik a városiak nevetve.

– Ej, ej, már hogyne vóna kár! Mit vétettek ezök a szegény kis madárkák, mikor mi, embörök vagyunk a bűnösök. Ej-haj, nagy kár ez, minden elpusztult: a gyümölcs, a szőlő, a búza. Annyi fáradság, oszt egyszerre mindönt elvisz az ördög. Mán hogyne vóna kár! – mondja lassan, szögediesen, a városiak felé se nézve.

Azután is csak azokhoz szólt, akik vele dolgoztak:

– Mit sir az az asszony?

Az út közepén egy parasztasszony megy és jajveszékel, a sírás fojtogatja torkát, és egy ázott, roggyant lépésű tehénkét húz maga útján a kötélen. Mindnyájan odasietnek és körülállják. A tehén meggörnyed, kinyújtja nyakát, liheg, és kiejti nyálas nyelvét, meredt szemeiben pedig a tehenek passzív, értelmetlen fájdalma és ijedelme remegett. Lágyékából lefelé a hátsó lábán folyik a vér. A tenyérnyi sebre a parasztasszony piszkos kabátkáját ragasztotta. A tömzsi magyar tört szerbséggel kérdi:

– Mi van, asszony, a te tehén?

– A réten utolérte a jég. Odakötöttem egy karóhoz, s mialatt elszakította a kötelet, majdnem felnyársalta magát. Alig találtam meg. Jaj nekem, csak meg ne dögöljön!

– Ej-haj, szegény állat! Nem fog krepálni. Csak te, asszony, vegyél langyos víz, kimosni seb, hinteni apró kávé, tudod, apró feketekávé, és bekened disznózsír, aztán bekötni tiszta rongy. A tehént törölni, jól törölni pálinka a nyakon, a háton, a hason, jól törölni, pálinka.

– És azt hiszed, akkor nem fog megdögleni?

– Ez jó, nagyon jó! Ó, ó, szegény állat! – rázza a fejét a mokány magyar, és elmagyarázza az egyik társának, hogy vele háború előtt hasonló eset történt otthon, Békésben.

A parasztasszony kissé megvigasztalódva megismételteti a kapott tanácsokat, és elmegy, a tömzsi magyar fejével bólint, visszatér a munkához, és nem is fordult a városiak felé, akik tréfálkoztak vele.

– Mi közöd neked az „ő” bajukhoz, öcsém? Neked olyan jól megy itt, mi? És ha mindenüket elverte volna a jég, mi közöd hozzája? Még örülnöd kellene, te hülye!

„öcsémuram” lassan, parasztosan, félig felemeli fejét, és megvetően odamondja:

– Nem értik ezt maguk, pesti uraságok!

És ennek bizonyságára ismét társához fordul, megtöltve saroglyáját:

– Hogyne fájna a lelke egy paraszti embörnek, mikor ilyesmiket lát? Ej-haj!…

Úgy éreztem, hogy oda kell lépnem ehhez az emberhez, hogy vállára kellene tennem kezemet, és azt mondani az ő anyanyelvén: – Az Isten éltessen téged, gyermekeidet, marháidat! – De ő talán meg se értett volna engem így, úri öltözetben.