Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

(Erdélyi Szépmíves Céh)

Nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, egy nagy magyar regény monumentális épületével állunk szemben, amelynek írója, gróf Bánffy Miklós végre nemcsak igazi nevével, hanem igazi énjével és igazi írói vonásaival lép olvasói elé. Eddig csak az író Kisbán Miklóst ismertük, aki novelláiban, színműveiben az egyéniség kemény problémáját, a lelki bonyodalmakat kereste, a szív örvényeit mélyítette, és ahogy mindezt szigorú, önmaga szabta feladattal bonyolította, volt ebben sok a keresésben, tétovázásban az önkritikából, valóban író-e? Erre a kérdésre sokáig szükség is volt, hiszen ez az érdekes erdélyi magyar főúr a magyar szellemvilág legsokoldalúbb, legizgatóbb jelensége. Finom akvarelleket festett, szobrokat tervezett, a budapesti Nemzeti Színház, sőt az Opera hivatásos főrendezője volt, jelmezeket varrt, kulisszákat festett, vannak dalai, amelyeket külföldön adott ki, közben ráért arra is, hogy képviselő, főispán, valóságos belső titkos tanácsos, sőt külügyminiszter legyen, hogy azután mindennek hátat fordítva hazatérjen erdélyi birtokára, és mindent elölről kezdjen ott, ahol tulajdonképpen abbahagyta: az irodalomnál.

Aki a »Megszámláltattál«-t elolvassa, az hiába szeretné a regény írója személyétől függetlenül nézni, és a hozzánövő, tőle levezethető társadalmi meggondoltságoktól eltépni. Ezt a regényt csak gróf Bánffy Miklós írhatta meg, csak egy ilyen ívelésű, ilyen életformájú író, aki a sok kitaláltság és metafizikai dimenziókba emelt írói töprengés után, önmagát kereső egyénisége igaz tükrében nemcsak közvetlen környezetét, szűkebb vidéke sorsokat, életeket megmutató rajzát, hanem a széjjeleső Monarchia század elejei korképét az átéltségnek, a vele szenvedésnek olyan heves áradatával mutatja meg, ameddig magyar író nem jutott. A regény elindulása, felépítése, az erdélyi romantikus irodalomban megszépült [67] és kiteljesedett emlékiratok nyomán tör fel a széles távlatig, addig a felületig, ahol a részletek optikai fényképei helyébe az abszolútummal és a valósággal szuggeráló életteljesség lép. S ez a teljesség mindig egyenletes, mindig temperált marad, még ott is, ahol szépet, örömet vagy szenvedést ír meg. Emberiessége, saját életéből kisarjadó és minden jelentősebb alakja szétágazó sorsába beleépülő átélései, kora arisztokrata társadalmának stílusa, amely ha az akkori kispolgár szemében fényűzőnek is látszott, magától értetődő volt. Nem vágyálom és sem nem merev környezetrajz a regény, hanem valóság, élet, amelynek szereplőit a nagy politika, a szerelem mellett anyagi kérdések is foglalkoztatják éppen úgy, mint a gazdagság felé mohón törtető század elejei magyar középosztály minden rétegét, csupán csak az arányok között volt valami különbözet. Ahogy leírja a vadászatokat, lóversenyeket, délelőttökbe átnyúló kártyacsatákat, házibálokat és az erdélyi udvarházak csendjében visszavonult arisztokrata családok házimulatságait, mind ez a század elejei magyar élet levegője és ideavilága, ami a mai olvasók nagyobb zömének új, nemcsak izgató, de történelem is valahogy úgy, mint ahogy Galsworthy »Forsyte saga«-ja is felette áll a mai olvasó átlagízlése felett, és az író kora Angliájának szellemi, anyagi portrésorozatát mutatja be azokkal a hűvös, meghatározhatatlanul barna színekkel, amelyek mögött Irén szépsége és Soames néma szenvedése valami végzetszerű, lírai hevületben fojtódik. S nem csak a hasonlat kedvéért említjük itt a »Forsyte Saga« középpontjában álló nagy szerelem rejtett motívumait. A »Megszámláltattál…«-ban sincs boldog szerelem, csak szenvedés, kapkodás, erotika, a nők nem látják a férfiak szívét, a férfiak tulajdonképpen senkit sem szeretnek, csak egyetlen nagy, perzselő szerelem végzetesen halk tragédiája sóvárog beteljesedés után; Abády Bálint és Milothy Adrienne szíve, lázadása a sors ellen, amelynek falait csak áttörik, de lebontani nem tudják. Vérre megy ez a gyógyíthatatlan szerelem, s az író finom analízisében, az erdélyi táj hervadói, őszének fák, bokrok, aranylombok, kék éj és hullámzó dombhajlások megittasult színeiben már nincs különbség szerelem és szerelem között. Ez a nagy szenvedély egy sorba állít grófot és diákot, grófnőt és kis cselédet, s ahogy a végtelen erdélyi erdőség ölén Abády Bálint az asszony meleg testét karjaiba veszi, vagy ahogy a velencei nyár elrejtett lagúnái között ez a szerelem mindinkább bódító őrületté, végét nem látó paroxizmussá feszül, mindebben már ott a végtelen vigasztalás, ahogy a chopini E-moll szomorúságát a vigasztaló motívum váltja fel. A szerelem története keretét a század elejei magyar élet legérdekesebb színjátéka, a bécsi udvarral harcoló magyar ellenzék és a magyar önálló hadsereg, magyar vámterületért folyó küzdelem naiv eseményei töltik ki, háttérben az erdélyi nemzetiségi harcok szirénabúgásával, az uzsorásoktól kifosztott román parasztok lélekig ható sorsával. Egy elmerülő korszak és egy letűnt emberréteg grandiózus szintézise a »Megszámláltattál…«, és olvasójában él a vágy, a [68] regénytől különválva: rátalálni a hibákra és rámutatni a lehetőségekre, amelyek a háborúval pusztulásba kergetett magyarságot végre közelebb viszik azokhoz a népekhez, amelyekkel az uralkodó osztályok végzetes mulasztásai miatt kerek ezer éve nem tud összeforrni. Az író nem beszél erről, de nagy értéke könyvének, hogy a felszínen tartja, a szerelem és a politika örök keringésében, folyásában sem ejti el, és képei sorozatában érezteti azt a nagy nyugtalanságot, ami a század elejei magyar életet a világháború céltalanságáig sodorta. Az író primer szépségű lírizmusa ellen vétenénk, ha a fájdalmas szerelem és a viharzó politika végzetes játékai közé beékelt, mintegy megbékülést, pihenést jelentő természetleírásaira nem mutatnánk. Az erdélyi ősz hatalmas, méla nyugalmában, a kolozsvári Házsongárd tetejéről nyíló csodás kilátásban megérezni, hogy az író nem tud ezektől az otthoni emlékektől megszabadulni, belezeng aktív történéseibe, alakjait ezzel revelálja, már-már az a valóság, hogy a természeten és a természet ezernyi változásán át látja a drámát, amely a kelő nap tüzében elcsitul, és a hunyó hold sápadó fényével szelídül. S ennek a múltban gyökeredző, nagyon is mai regénynek talán az a legjellemzőbb értéke, hogy minden tragikus meglátása mellett is bizakodást, optimizmust, reményt ad, hogy az élet és a sors másfelé mutat, másfelé vezet, amerre századunk eleje kanyarodott. Hogy ez a vigasz újra Erdélyből indult el, megint csak dokumentum, hogy Erdély nemesen magyar szellemének a magyar sorsközösségben külön küldetése van. Ezt a küldetést szolgálja a »Megszámláltattál…« írója új regényével.