Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

…

Emmi azon a fizikai ponton nyerte vissza tudatát, ahol elvesztette. Feltámadt emlékeivel együtt az 1930. évi december 4-én átélt események tövében kapta vissza boldogtalanságát, szétrombolt életét. Ma 1931. július 16-a van, de Emmi számára csak egy fél óra telt el azóta, hogy Siró Zoltánt a Hungáriában pofon ütötte.

– Nincs semmi komoly baj – szólt Wimpfen a vizsgálat után.

Emmi kínosan nevetett.

– Nincs semmi komoly baj?… Hát persze, hogy nincs… és ha van is?… Orvos nem segíthet rajta.

– No, no, van magán az orvosnak is reparálnivalója. Az idegei rosszak. Szíve is rendetlenkedik… de mindezen az orvos könnyen segíthet… Most kap egy injekciót…

– Nagyon szenvedek, doktor úr… segítsen… nagyon szenvedek…

– Így… megvan… Most dűljön le a pamlagra… mindjárt jobban lesz…

– Mindjárt?… – és sírva fakadt.

Wimpfen kiment az anyához.

– Salgó néni, nincs semmi baj. Emmi kapott egy injekciót, attól megnyugszik, elalszik, reggelig fel se ébred. Maradjon itt mellette.

– Meggyógyult… Boldog vagyok… De most mi lesz?… Mi lesz holnap?

– Mi lesz… mi lesz… Hát… nem sikerült neki elmenekülni a sorsa elől… Visszakapta a sorsát, és talán szembe is tud vele nézni… Segíteni kell neki…

…

Reggel hétkor ébredt fel Emmi… A csukott redőnyök, a függönyök nem bocsátottak be egy sugárnyi fényt sem, a szoba mélyfekete volt.

Wimpfen felcsavarta a villanyt.

– Istenem, még mindig itt vagyok?… Elaludtam…

Felült, és gyűrött ruháját igazgatta…

– Nem is tudja, milyen régen alszik.

– Reggel van már?

– Reggel… Tudja, hányadik reggel?

– Nem értem…

– Mindent megmagyarázok, de meg kell ígérnie, hogy amit [49] mondok, bármennyire is zavarja, nyugodtan meghallgatja… Figyeljen rám! Maga tegnap délben összeveszett az apjával, mert nem akart elmenni vele egy bankettra. Apja ezért kiutasította a szülői házból.

– Anyus mondta el önnek?

– Nem kellett semmit elmondani anyusnak… Én többet tudok magáról, mint anyus… Azt is tudom, hogy maga tegnap a Hungáriában bátyjával együtt ebédelt… ott véletlenül találkozott Siró Zoltánnal… összetűzött vele, és durva sértéséért… pofon ütötte…

– Ki mondta ezt el önnek… Ezt senki se tudja… csak az az ember, de ő tegnap este nyolckor Milánóba utazott…

– Mégis tudom… Az inzultus után elment az étteremből. Nem tudom, hová készült, de céljához nem ért el, mert a Deák Ferenc sarkán összeesett, és elvesztette eszméletét…

– Ez valótlan!… Hol van anyám? Ő tudja a legjobban, hogy nem estem össze. Ő hozott ide… Hol van anyám?… Nem értem, miért volt arra szüksége, hogy meg nem történt dolgot beszéljen el önnek?

– Tehát nem emlékszik arra, hogy összeesett a Deák Ferenc utca sarkán?

– Nem szégyellném, ha megtörtént volna velem… Csodálom, hogy nem estem össze… De nem estem össze… Meg nem történt dolgokra nem emlékezhetem…

– Mondja, hányadika van ma?

– Ötödike… Istenem… az elmémet vizsgálja.

– Melyik hónap ötödike?

– December…

Wimpfen az ablakhoz lépett. Félretolta a függönyöket, felhúzta a redőnyöket, kitárta az ablakokat. A nyári napsugárral együtt beáradt a Nagy János utcai virágzó fák illata.

Visszament Emmihez. Megsimogatta az arcát.

– Régen elmúlt december. Június végén vagyunk.

Emmi megragadta az orvos kezét, mintha a valóság után kapkodna…

– Ez álom… álmodom… — suttogta.

– Nem álmodik, csak hét hónapot átaludt, és nem emlékszik álmaira… Nem is emlékezhet… Rám sem emlékezett tegnap, mikor idehozta az édesanyja… Tudja meg, hogy én hét hónapon át kezeltem, naponta meglátogattam magát… Nem oszthatom be napokra, hetekre a felvilágosítás adatait. Hiszen nélkülem is megállapíthatja, hogy a maga számára tegnap tél volt, és ma nyárra virradt… Ugye, ez képtelenség? De így van… Emmi, maga beteg volt, és tegnap… ugyanazon a helyen, ahol elvesztette, visszanyerte eszméletét.

– Most vagyok őrült… és gyógyít…

– Most gyógyult meg.

– Kár…

– Nem kár… Jöjjön velem az ablakhoz… Nézze, milyen gyönyörű a nyár… Szívjon fel a nyárból egy mély, erős lélegzetet… Mi[50]lyen szép szimbólum! Egy varázsütésre elmúlt a tél… Meglátja, ez a nyár szép lesz, a magáé lesz…

– Többet akarok tudni…

– Mára, azt hiszem, elég volt… Ideje, hogy hazamenjen…

– Haza?… Nekem nincs otthonom.

– Ha otthona nincs is, lakása van. Emlékszik régi villájukra? Hét hónapja ottan lakik…

– Hogyan kerültem oda?…

– Oda kívánkozott…

– Voltak kívánságaim?

– Kívánságai, reményei, örömei voltak.

Emmi lesütötte szemét, és suttogva mondta:

– Tudom, ki teljesítette azokat… Tudok mindent… Tudom, ki bízta meg önt, hogy kezeljen engem… Istenem… Stux…

Zokogva omlott el a pamlagon… »Stux…« »Stux!« – kiáltatta minduntalan. Mint a kavicsot mossa, görgeti a patak, úgy fürdették, hordozták könnyei ezt az egytagú szórögöt: Stux…

Az orvos nem zavarta meg a sírást. Kell az. Őt is elfoglalja Stux. Milyen vicces név!… Telefirkálta jegyzetfüzete egyik oldalát a névvel. Így: »Stux… STUX… stuksz… STUX-KOMPLEXUM… Mi lesz ezekkel?…«

– Ne sírjon – szólt végre Emmihez, és szelíden megfogta a kezét. – Nincs azon sírnivaló, hogy volt egy ember, aki nem hagyta el magát.

– Doktor úr! Ön nem tudja, hogy milyen viszonyban vagyok Stuxszal.

– Tudom… De most ne beszéljünk erről. Sor kerül rá. Kötelességem, hogy mindent elmondjak magának. A betegsége alatt történteket meg kell ismernie, különben nem tudja folytatni életét. Mindent meg fog tudni…

– Ön jó hozzám. Azt hiszi, nem vagyok erős ahhoz, hogy most tudjak meg mindent… Azt mondja, hogy hét hónap telt el, mégis engem csak ez az éjszaka, melyet pamlagján aludtam át, választ el az én tegnapomtól. Szeretnék az én tegnapomtól az ön tegnapjához minél előbb eljutni. Közlései nem okozhatnak bennem válságot. Hiszen hét hónapon át nem műveltem semmit, történni sem történhetett velem semmi… Csak a körülöttem levő eseményekről lehet szó, emberekről… eh! Csak Stuxról… engem más nem érdekel… Segíteni akarok önnek, hogy beszélhessen… Azt állítja, hogy mindent tud életemről. Téved… Életemnek van öt… talán egy perce – nem tudom milyen hosszú volt az a perc… oly sok fért belé – azt ön nem ismeri… Ki tudja felmérni, meddig tart az a pillanat, melyben dönteni akarunk, hogyan jussunk át a másik partra. Meghalni, vagy elmenni egy emberhez?… E percem – hét hónapi süketségen átfúrva magát – most is itt van… Tegnap – az én tegnapomon – egy ember, akit szerettem, arra kényszerített, hogy megismerjem… Olyan brutális volt, hogy kénytelen voltam testi fenyítékkel elégtételt szereznem… Tudom, óriási erővel szakítottam [51] le magam róla, gyötrelmes munka volt megszabadulni tőle… A történtek után csak egy rajtam kívüli erő önthetett belém nyugalmat. De az a nyugalom már nem volt az enyém… Egy idegennek nyugalmával mentem el a Hungáriából, és jutottam el a Deák Ferenc utca sarkáig… Ott jött el az a rettenetes perc, mely agyonütötte az idegen nyugalmat. »Mit tegyek?« »Elmegyek Stuxhoz« – próbáltam felelni, és nyomban éreznem kellett tervezett lépésemnek egy egész életre szóló következményét. Stux feleségül vesz, és halálomig mellette kell élnem, és meg kell csalnom… Napról napra, percről percre bizonyítani kell szavamat: »szerelemmel megyek magához.« Hazugságomat szentül meg kell őriznem. Magam ellen védekezve, örökké védenem kell Stuxot… Tudom, hogy ez sikerülne, mert megérdemli. Ő mindig jó volt hozzám, mindig a szívével akart megvenni… Istenem: egy jó apát, egy derék testvért miért nem találhatok benne?… Miért akarja azt is adni, venni, ami köztünk idegenség? Menjek, éljek vele, fogadjam el azt is belőle… ami vérfertőzés?… Felháborodtam magam ellen… Gyűlöltem, utáltam magam, mert ily nagyon megaláztam Stuxot. Lélekben magamhoz vontam, megsimogattam, próbáltam forrón hazudni neki, de az első szó a szívembe szúrt. Akkor veszthettem el az eszméletem… és most, hogy visszanyertem – újra abban a pillanatban élek. Meggyógyultam, visszakaptam mindent, ahogy elvesztettem… A Deák Ferenc utca sarkán állok, és kérdem magamtól, elmenjek-e hozzá…

– Elmehet nyugodtan… Megnyugtatom, csak barátságos, kedves lesz magához. Ő nem hagyta el magát, de ezért semmi áldozatot nem kér… Bizonyára meglátogatná, de nincs itthon. Hosszabb időre elutazott.

– Hosszabb időre?

– Mintha bántaná ez magát.

– Nem bánt… Örülök…

– Látom, hogy örül…

– Könyörgöm, ne élezze ki a szavaimat… Így nem orvos…

– Maga az oka. Nagyon merészen ugrott vissza életébe… Keresi és bírja az izgalmakat… Küldtem, de nem akart elmenni… Jobb is, hogy nem ment el. Így előttem lépett vissza a mába… Ha magában éli át a dolgokra való ráébredését, nem kaphatja meg nyomban a felvilágosítást, mely megnyugtatja… és nem szerezhet hírt arról, hogy nincs semmi baj… Mindjárt itt lesz az édesanyja. Menjen vele vissza a Svábhegyre…

– Nem szeretnék visszamenni…

– Hát jó… Elviszem egy kellemes szanatóriumba, ahol egyetlen beteg sincsen, hova csak hízni, fogyni, pihenni vonulnak be az emberek… Magának hízókúrára van szüksége… Két hét se telik bele, és talpra áll…

– Nincs értelme…

– De van!

– Nem találhatom meg az életem…

– Betegsége előtt volt beteg, mert élete csupa hamis ráisme[52]résből állt. Annyi terhet vállalt, hogy nem bírta… Családját akarta megmenteni, felemelni… de még önmagának se tudott egyetlen okos tanácsot adni… Annyi esze se volt, mint egy tyúknak… Maga az a híres, okos, bölcs Emmi?

Úgy bánt Emmivel, mint gyerekkel szoktak, még meg is paskolta az arcát.

– Ezeket az apró pofonokat máshova szántam… Megérdemelné, hogy elfenekeljem… No, most gyerünk abba a szanatóriumba… Elkísérem…

…

Salgóné elment az urához, hogy hírt adjon neki lányuk gyógyulásáról. Hol kereshetné másutt, mint a Thököly utcai lakásban? Reggel hét óra van, bizonyára otthon van még. Csenget, egyre csenget, de nem nyit ajtót senki. Lehajol, benéz a kulcslukba, benn van a kulcs, tehát az ura itthon van.

– Ki az? – hallatszik ki Salgó rekedt hangja.

– Én vagyok… Nina… Nyisd ki…

Salgó megvakarta a fejét. »Ez a Nina mindig csak kellemetlenkedik… Most is jókor jön…« Bármily veszélyes volt a helyzet, bebocsátotta feleségét.

Az asszony ráborult az urára, sírva mondta el az örömhírt: »Emmi meggyógyult«.

– Majd megünnepeljük e szép napot… Most katona vagyok, a kormány katonája, aki súlyos szolgálatban áll… Ha teljesítettem küldetésemet, összegyűlünk családi otthonunkban…

Zavartan beszélt Salgó. Eszébe se jutott érdeklődni, hogyan tért magához lánya. Örült, de nem tudott mit kezdeni örömével, két körülmény is akadályozta ebben… Először is holnap kezdődnek a választások… igaz, hogy a vidéken, de neki ott is adtak dolgot… Másodszor: Leontin itt van… Az ördög hívta ide, hiába mondta neki, hogy nagyon fáradt, de Leontin elviselhetetlen alázatosságával lerombolta ellenállását… Mindezt nyugodtan végiggondolhatja, felesége nem zavarja, csak egyre sír a nyakán. Ő is ellágyul. Hátra lesve (…az a Leontin még kidugja az orrát…) simogatja az asszony arcát… Igen ám… de ez a helyzet… Hogyan menekülhet ki e kellemetlen helyzetből?… Mérgelődik… Haragosan beszél:

– Persze, hogy meggyógyult… Nem is volt beteg… Az a két úr rendezte az egész bajt. De most félnek tőlem, mert tudják, hogy a hatalom mellettem van… Kérdőre fogom vonni őket… És most menj, Nina… Egy óra múlva otthon leszek…

– Megvárlak… Míg felöltözöl, kitakarítom, kiszellőztetem a lakást…

– Nem lehet. Fontos értekezlet van nálam. Tegnap este óta folyik a tárgyalás.

– Így, hálóingben?

– Mit gondolsz? Ebben a kutyamelegben majd télikabátot veszünk fel…

Elküldte a feleségét. [53]

Mikor Salgó visszament a szobába, Leontin már magára kapta ruháit, és a tükör előtt rendezgette magát.

– Mindent hallottam… Rettenetesen féltem – szepegett. – Salgó… én elmegyek… Majd megszakad a szívem, de le kell mondanom. Nem tehetem tönkre a felesége életét. Bevallom, mindig furdalt a lelkiismeret… De nem tehetek róla… kellett a boldogság… Salgó… maga jó volt hozzám… az első rendes, tisztességes ember, akinek szíve is van… Örökké szeretni fogom…

– Köszönöm Leontin… Te vagy az első nő, aki magasra emelkedett… szárnyalt előttem… Menj, Leontin… én örökké fogom őrizni emlékedet. Hiszem, eljő az az idő is, hogy gazdagon megjutalmazhatlak. Sose felejtem el baráti kölcsönödet sem…

– Ó!… Salgó!… Megfizetett érte engem az a szép pillanat, mikor odaadhattam… Istenem, nyolc óra!… Elkésem az irodából…

Fel se vette kalapját, csak begyűrte táskaszerű retiküljébe… Kezet se fogott imádott emberével… Félt, hogy elkésik az irodából… Elrohant.

Salgó egy szál ingben egyedül maradt. Bütykös lábára bámult. Bámult és gondolkozott, mert ő sose tud gondolat nélkül élni… »Nemes nő!« – ez Leontinnak szólt… Aztán Emmire gondolt, kihez el kellene mennie, hogy atyai szívére ölelje. De kötelességek állnak útjába. A haza parancsol. Paksra kell utaznia… Pakson a zsidók, egy antiszemita hecc miatt, nem akarnak a kormányra szavazni… »Furcsa ez a központi pártvezetőség, egyhangúlag megállapította rólam, hogy jól értek a zsidók nyelvén… Hát értek is!… Pakson olyan filoszemita beszédet mondok…«

XIX.

Napló:

1931. június 28-29. A kormány fényes diadalt arat, szinte elsöpri az ellenzéket… Siró Zoltánt egyhangúlag megválasztották…

Július 1. Hoover, az USA elnöke Európának egy évi moratóriumot adott. Íme, megszületett a Megváltó… Európa megújhodik… Száz meg száz millió arany szabadul fel. Csak egy-két napig kell várni, és megindul a termelés. A munkanélküliek bevonulnak a gyárakba, irodákba, boltokba… Hajnalpiros jóslatokat mondanak újságokban, kávéházakban… Mégis, annak a szegény kaposvári és katalóniai banknak későn jött Hoover moratóriumüzenete…

Július 11.: Még mindig a történelmi pillanat elején vagyunk. Persze, persze… a hatás nem jelentkezhetik azonnal… A dolgokat meg kell szervezni…

Jú1ius 12.: A Darmstadter Bank összeomlott… Bezárták a közép-európai tőzsdéket. A párizsi német nagykövet megrázó jelenetek közt kérdezte Lavaltól, hogy összetett kezekkel nézi-e, miként süllyed el a Német Birodalom?… Mi ez?…

Július 13.: Magyarországon is bezárták a bankokat és a tőzsdéket…

Július 18.: Ahá!… mindenki munkában van… Brünning és [54] Curtius Párizsba érkezik. Viszont: Macdonald és Henderson Berlinbe készül… Tessenek sietni, nagy bajok vannak… Ez az amerikai moratórium nem sokat segített… egyelőre csak veszekednek miatta…

Augusztus 19.: Magyarországon, úgy látszik, nincs semmi baj. A bankpénztárakat kinyitották… Bethlen megbukott. Micsoda dolog ez? Hogyan bukhatott meg ez a nagy ember, akinek egy hónap előtt a választók odaadták a mandátumok négyötödét?…

Augusztus 20.: Megjöttek az új emberek, jelentkeznek, új korszakot hirdetnek. Itt vannak az utódok. Mindenki utód. Még marxista frontot is emlegetnek… legalábbis be kell vonni a munkába a baloldalt… óráról órára alakul ki a terv: Nemzeti koncentráció. Új külpolitika. Francia orientáció. Mindebből nem lesz semmi. Marad minden a régiben…

Augusztus 22.: Néha gyorsan derül ki, hogy – egészen másról van szó. Arról van szó, hogy a kormány megtiltotta a pengő kivitelét. Az ostoba embereknek szól ez a rendelet. Okos ember miért is vinné ki a pénzét, amikor a pénzügyminiszter rendeleti úton kimondta, hogy 1 pengő egyenlő 1 aranypengővel… Hiába, az okos emberek se akarják megérteni ezt az aforizmát. Annyira nem értik meg, hogy aranypengő rangra emelt bankjegyeiket aprópénzre váltják fel… Erről van szó… És arról van szó, hogy árdrágítók és valutaüzérek bukkannak fel.

Augusztus 25.: A valutaüzérek már mind felbukkantak. Nyüzsögnek… Végre egy foglalkozási ág, melyben esik a munkanélküliek száma. Teljes gőzzel folyik a munka, nekirugaszkodnak a pengőnek, ütik-verik, nyomják a víz alá. A pengőn hullafoltok látszanak. Már meg is van az új valuta: a dollár, melyet titkos szerelemmel vesznek körül. Reszkető, lázas kezek nyúlnak utána. Hívják, csalogatják a dollárt, –, papírban, aranyban, mindegy. Egy papírdollár = egy aranydollár. Ezt az igazságot ki is lehet próbálni. Megjönnek a Balkánról dupla fedelű bőröndökben a dukátok, Louis d'or-ok, ha nem lehet másképp: összezúzva, por alakban szépen, grammonként csomagolva, mint az aszpirin. Sibervilág… De most már nem sugárzik kifelé az arculata, mint régen. Nincs bárélet, nincs lumpolás… Csak titok és bujkálás van… A börtönökben nagy a huzat, minden cella ajtaját kicsapta a szél, várja a bűnöst… a valutarendőrség résen áll. Ez ám a világ, erre vártak sokan. Tegnap még nem volt vacsorájuk… és ma a bizalmas lámpafény alatt a család félig megterített asztalnál finom vacsorát eszik… Az asztal terítetlen felén a családfő derült arccal számol, kurzusokkal szoroz, és mikor becsukja a noteszt: dicséri a napot. A családfő nem vacsorázik. Délután kávéházakban tárgyalt, háromszor is meguzsonnázott… Csak napok múlnak, és egészen megterítik az asztalt. A lakásba telefont vezetnek be. De ez a családfő csak kiskereskedő… csak szerény tolvajlámpással settenkedik…

Vannak nagykereskedők is…

… [55]

A nagykereskedők közt van Almássy Erzsébet is. Meggyógyult, és nem jött vissza Pestre. A Nagy Pénzemberrel társult. A cég régi, nemes patinájú: » Értékpapír- és nemesfém-kereskedő.« Almássy Erzsébet csendestárs volt, de a munkában is részt vett. A külföldről ő szállította az árut. Viharosan űzte szenvedélyét…

…

Salgó Miksa is bealakult a ragyogó időkbe…

A választások után egyre várta, hogy amint megígérték neki, kinevezik a közélelmezési üzembe tisztviselőnek, és figyelembe veszik a főváros szolgálatában eltöltött húsz esztendőt.

A kinevezés azonban egyre késett, és amikor megbukott Bethlen, megbukott az az ember is, akinek teljesíteni kellett az ígéretet. De Salgó jussát így sem engedte. Sűrűn járt fel az Egységes Pártba jogait követelni. Egyszer aztán rászóltak, hogy számoljon el a rábízott pénzekkel. Ez hatott. Salgó eltűnt. Semmi kedve nem volt az elszámolásra.

Salgó szépen »keresett« a választásokon, és nem könnyelműsködte el minden keresetét. Volt hát pénze. Nagy szerencsével dolgozott. Sokat keresett, és nem csípték rajta. Nem csukták be, sőt tisztessége egyre emelkedett… Az a kávéház, mely a szomorú világban egyre süllyedt vele, most úgy forgalom, mint nívó tekintetében egyre emelkedett, a törzsasztalok is derűsebbek, tekintélyesebbek lettek… Az élettel megtelt kávéházban a legnagyszerűbb vendég, a legnagyobb tekintély, ki a legnépesebbé tesz egy törzsasztalt – ő volt… Megint ő volt a kávéház bölcse, sőt ő volt egyike azoknak, akik a Haza Bölcsévé akartak előlépni.

Ez idő tájt sokan halmozták el a kormányt olyan tervekkel, hogyan lehetne megmenteni a pengőt. Ő is elküldte tervét, de választ nem kapott, pedig nagyon remélte, hogy egy napon audienciára hívják. Mivel ez nem történt meg, és a szerkesztők sem voltak hajlandók tervezetével foglalkozni, eszméjét kénytelen volt asztaltársasága előtt ismertetni.

– Uraim! Itt van a terv – vastag kéziratcsomót mutatott fel –, hogyan lehetne a pengőt, egyáltalán a Pénzt, megmenteni. A pénzt csak a balkezű miniszterek teszik tönkre. A tehetségtelen kormányok mit tesznek? Letartóztatják saját pénzüket, egy darab se mehet ki az országból. Mégis menekülni kénytelen… Az ókorban egy közepes vagyonú spártai polgár csak ökrös szekerekkel tudta pénzét elszállítani. Akkor a pénz vasból volt. Ma?… Gallérban, cipőtalpban és még ravaszabb helyeken játszhat a határon bújócskát a pénz a fináncokkal… Innen van az, hogy a pénzből csavargó, veszedelmes munkakerülő lett, és abból akar megélni, hogy rettentő nagyokat hazudik, el akarja hitetni, hogy otthon mennyi aranya van. Arany!… Ennek a világnak még mindig arany a feneke… Mégis, mit látunk? Néhány év óta az arany nomád életet él… Talán gyógyhelyet keres, és sehol sem talál… Szegény, beteg arany… Nem húzza sokáig… A világ már régen tudja, hogy ki dönti meg az arany hatalmát… A Munka!… A munka ellensége az aranynak. [56] Nem jól mondtam. Az arany ellensége a munkának. Így se mondtam jól… A munka nem is ismeri az aranyat. Sose volt szerencséje hozzá… Mindig rézpénzzel fizették ki. Az arany elbújt a munka elől, csak előkelő zugokban meghúzódva spekulált, ravaszkodott, és önmagának élve minden hivatás nélkül egyre hízott, gyarapodott…

– De a munka feltápászkodik, és követeli, hogy ő legyen az értékmérő… Ez az én eszmém, erre a gondolatra építettem fel tervezetem… Igen ám…, de hogyan lehet a pénz fedezetéül megtenni a munkát, amikor ahány ember, annyiféle értékű munkát végez? »Amilyen szép a terv, éppen olyan hihetetlen« – sopánkodnak a szakértők. Mi legyen a munkapénznek a legalacsonyabb egysége? Talán a költő verse?… Vagy egy népszövetségi delegátus egynapi munkája?… Bevallom, én is sokáig tűnődtem ezen… Ma már túl vagyok rajta… Százszázalékosan tisztáztam a kérdést… Itt van, kész van a megoldás – diadalmasan lobogtatta a kézirat-csomót – ez a tervezet megdönthetetlenül bizonyítja, hogy a jövő pénzének csak a munka lehet a fedezete…

A törzsasztal egyik tagja, a kommün után elcsapott és nyomorában elzüllött tanár, nem állhatta meg szó nélkül Salgó fejtegetéseit.

– Hogyan?… Tehát ez az a hatalmas ötlet? Ezzel akarja meggyógyítani a haldokló világot?… Munkavaluta?… Hát ön nem tudja, hogy ma a munka a legritkább világjelenség… Mit akar ön?… Egy új főnemesi osztályt akar életre hozni? Fokozni akarja a dolgozó társadalom jólétét… Hát nem tudja, hogy ma a legutálatosabb lény a dolgozó ember?… Nem látja, hogy milyen megvetően néz minden tisztességes munkanélküli ama kiváltságosra, aki hajnalban kél, estig dolgozik, és hencegő fáradtsággal tér pihenőre? Ezek számára, akik a munkán élősködnek, még be akarja hozni a munkavalutát is… Ilyen ötlete támad ma, amikor mindenki elfelejtette, hogy volt egyszer egy törvény, mely a közönséges munkakerülők ellen szólt, ellenben nem egy paragrafus keletkezett a közveszélyes munkakövetelők ellen?… Csalódtam önben… Ön egy antiszociális lény!… Nem hallgatom tovább…

Felkelt, menni készült.

– De maradjon, professzor úr! – szólt Salgó, és intett a pincérnek, hogy a lázadónak hozzon egy dupla törkölyt. – Súlyt helyezek arra, hogy ön, aki egyetlen tudományos ember közöttünk, meghallgasson engem. Sőt, ha felolvastam tervezetem, utána együtt vacsorázunk, hogy meghallgathassam értékes tanácsát…

A professzor ott maradt, lenyelte törkölyét, és teljes odaadással hallgatta Salgót, ki szónoki pátosszal olvasta fel tervezetét. Már vagy félórája, hogy olvasott, de még mindig messze volt a befejezés. Vacsorára járt az idő, az asztaltól már mindenki elsettenkedett, csak a tanár maradt meg hallgatónak.

– Pihenjen uram! – állította meg Salgót a tanár. – Vacsorázzunk meg előbb, aztán folytatjuk… Máris kijelentem, hogy szen[57]zációs az ötlet. Lényege két mondatban fejezhető ki. A két mondatot, ha megengedi, így fogalmazom meg: »Minden állam annyi pénzt bocsásson ki, amennyit évi költségvetésének végösszege kitesz. Az állam költségvetésének minden tételét beruházásokra, munkadíjakra irányozza elő, tehát a költségvetés alapján kibocsátott pénznek munka a fedezete… Gratulálok, Salgó úr!… Ezt a tervezetet a Népszövetségnél kell beterjeszteni… Mondja, védjegyeztette már a Szabadalmi Hivatalnál?… Nem?… Addig nem mozdulok maga mellől, míg ezt meg nem teszi. És azután is magával maradok, mert tervezete végső kidolgozásában részt óhajtok venni. Ebből a tervezetből… mely inkább csak vázlat… tudományos alapossággal nagy szakmunkát fogunk írni… Csak az ön neve fog szerepelni a művön: »Írta: Salgó Miksa…« A külföldi kiadók el fogják árasztani önt ajánlataikkal… Művét minden nyelvre lefordítják. Hatalmas összegeket keres…

Salgót meghódította, leigázta a tanár, minden szabad idejét nála töltötte el. Egy budai szállóban bérelt részére szobát. A munka sietős, de a toll csak kullog a tanár gondolatai után, gyorsíróra volt szükség. Salgó órákon át gyönyörködött a tanár szárnyaló mondataiban…

Abban állapodtak meg, hogy a mű először Svájcban, francia nyelven jelenik meg, de még kéziratban benyújtják a Népszövetségnél… A francia fordítást is a tanár vállalta… A németet, az angolt, az olaszt is… A fordítók túl sok munkadíjat kérnek… Nagyon rendes ember volt a tanár. A nyomorgó ember kiszédelegte magának ezt a kis egzisztenciát. Alaposan megdolgozott érte. Salgó ötletéből ötszáz oldalas könyvre valót ír, és azt négy nyelvre is lefordítja… Aggodalommal gondol arra, hogy egyszer ez a sok munka is elfogy – és akkor miből éljen?

A siber konjunktúra egyre csillogóbb, így hát Salgó keresete egyre emelkedik. Itt-ott egy kis átmeneti veszteség, de ez elviselhető, mert majdnem minden nap meghozza gyümölcsét. Nem tette hát türelmetlenné, hogy a tanár munkája egyre nyúlik. Majdcsak eljön az a nap, amikor minden beteljesül, és neve felragyog az égen. A tanárt ő itatja törköllyel, a tanár őt részegíti nagy kijelentésekkel: »Az ön neve úgy fog ragyogni, mint Marconié! Az ön műve korszakalkotóbb, mint a dróttalan távíró… a rádió!”

Salgó mámorosan nézett a holnapba: Ezt! Ezt akarta ő!… Víziói vannak. A világ nagyságai frakkba öltözötten ünnepi asztalnál ülnek körülötte, és ő az asztalfőn beszél… beszél az egész Világnak…

…

Vannak azért rossz órái is…

Felesége hazahurcolkodott. Nem a felesége szerzi neki a rossz órákat. A jámbor nő csak tengett-lengett mellette. Az újrakelt jómódból nem mert kérni. Megelégedett a szerény konyhapénzzel, melyből a mindennapi kávéházi uzsonnára is tellett. De az ura rossz [58] óráit neki kellett elviselni. Salgó egyre szenvedelmesebben követelte, hogy Emmi jöjjön haza. Könyörgő, parancsoló üzeneteket küldött neki… Azt akarta, hogy a leánya otthon üljön, és hallgassa előadásait a holnapi dicsőségről… Utolsó üzenete így szólt: ha 24 órán belül nem jön haza Emmi – kitagadja.

– Miksa – hozta el Salgóné a választ –, Emmi azt üzeni, hogy nem érkezett el még ideje annak, hogy találkozzék veled. Még mindig él benne az a fájdalom, melyet okoztál neki… Reméli, hogy az idő mindent elmos…

Salgó elérzékenyedett:

– Szegény, szerencsétlen, büszke lányom… Igaza van. Mélyen megsértettem… Mondd meg neki, türelemmel várok. Nemsokára eljön az az idő, amikor egy világsiker felragyogó fényében ölelem szívemre… Add át ezt az üzenetem, és nevemben vigyél neki virágot…

E naptól kezdve Salgó látományaiba egy új kép lépett… Majd ha a világ nagyságai között megjelenik, oldalán fog állni Emmi, és a magas kitüntetésekkel díszített frakkos urak sorra kezet csókolnak neki…

XX.

Salgóné hazudott az urának. Nem adhatta át az apai üzeneteket, nem is hozhatott választ rájuk, mert csak az első napokban látogatta meg Emmit, aki felgyógyulását követő harmadik napon így szólt hozzá:

– Anyus, szeretném, ha nem hoznád meg azt az áldozatot, hogy naponta eljárj hozzám. Terhes neked is, nekem is, hogy az én nyomasztó hangulatomban együtt legyünk. Köszönöm a jóságodat, de egyedül akarok lenni. Majd üzenek, ha csak egy kissé is megpihentem.

– Jól van, lányom, ha neked így jobb, nem jövök, míg nem hívsz, de kérlek, üzenj legalább egy kedves szót apádnak.

– Apusnak?… Aki aznap, hogy meggyógyultam, elutazott?

– Igaz, elutazott, de előbb levelet írt neked. Tegnap fenn voltam a villában, hogy ruháidat elhozzam, akkor találtam ott a levelét. Olvasd el, lányom!

Félve a visszautasítástól, remegve vette elő retiküljéből a levelet. Emmi utánanyúlt, és el is olvasta:

»Drága Gyermekem! Egyetlen Virágom! A sors nem adta meg nekem azt a boldogságot, hogy a nagy téli álomból való felvirradásodkor Hozzád rohanhassak, és szívemet szívedre szoríthassam… Sírva, ujjongó sírással írom e levelet, mert a Mindenható Téged visszaadott nekem. Nem lehetek Veled, boldog sorsot hozó kötelességek mulaszthatatlan utazásra kényszerítenek engem. Mennem kell, mert minden lépésemmel magasabbra hágok. Ha utamról megjövök, örökre melletted maradok. Addig is fogadd, Gyermekem, atyai szívemnek Eléd borulását.«

Emmi elmosolyodott a levélen. Tűnődve gondolta: „Apus nem [59] változott semmit… A régi jellem… Hozzám kellett volna rohannia… De ő csak a régi… Egy »mulaszthatatlan utazásért« megint eladta a lányát…”

Salgóné arcán felvillant az öröm, mert levélolvasás közben mosolyog a lánya. Persze, hogy mosolyog – gondolja –, hiszen az a levél olyan, mint egy szép vers.

– Írj egy pár sort apádnak, vagy legalább üzenj…

– Nem írok, nem üzenek apusnak semmit. Ha egy jó szót is üzennék, akkor eljönne, és nagyon megzavarna. Ha mindent megbocsátok is neki, az ellen mégis tiltakoznom kell, hogy eljöjjön hozzám… Nem tudnám elviselni azt a lármát, amit az ő személye jelent… Magányra, csendre van szükségem…

Nem folytatta szavait, csak magában gondolta végig, hogy magányra van szüksége, ne zavarja senki tépelődéseiben, vajon ráléphet-e az élet útjára.

– Magányra van szükségem – ismételte hangosan, és megint mosolygott. Szelíd mosolyát, mellyel a múltban mindig el tudta takarni szenvedéseit, már visszanyerte. – Anyus, légy nyugodt! Amint a betegségemből, úgy bajaimból, gondjaimból is majdcsak kijutok…

Elérzékenyedten ölelte meg, és szomorúan nézett anyja után, aki öregesen tipegett el tőle.

…

Salgóné majd két hónapja nem látta a lányát, de az ura előtt ezt eltitkolja. Átveszi az üzeneteket, és ahogy múlnak a hetek, egyre biztatóbb válaszokat talál ki számára. Wimpfenhez sűrűn feljár, aki megnyugtatja: »Emmi jól van, csak nagyon szomorú…«

…

»Csak nagyon szomorú…« – ismételte maga elé Wimpfen… »Szomorú«… Gondolatai rátapadtak e szóra. Bergsont idézi: »A szomorúság eleinte csupán múlt felé fordulás, érzeteink és eszméink elszegényedése, mintha most mindenikük csak abból a kevésből állna, amit ad – és mintha a jövő valamiképpen el volna zárva előttünk… Az összezúzatás benyomásával végződik, melyből a semmiségre vágyunk…«

Mélyen megindulva gondol Emmire. Két hónapja, hogy a betegsége elmúlt. Az első nap túlságosan megmutatta a lánynak a valóságot. E cselekedete nem volt orvosi munka. Hogy is tévedhetett ilyen nagyot? Nagyon belemerült ebbe az »eset«-be. Elmerült benne… Kártékony mohóság fogta el, gyorsan »tisztába« akarta tenni az újjászületett öntudatot. Mi lett volna, ha az első nap munkáját másnap is gyors ráütéssel folytatja, és feltárja Stux visszavonulását, Siró Zoltán szánalmas viselkedését?… Nem is tudja, miért akarta mindezt elmondani? Jó, hogy a lány ellenállt… Azzal állt ellen, hogy minden találkozáskor… »Végzetes dolog! – kiáltott fel – találkozást mondok… El kellene mennem egy analitikushoz, vizsgáljon meg engem…« De nem is volt más, csak találkozás, nem az orvos, csak a szánakozó ember látogatta meg őt, és csak azért, hogy [60] hallgassa Stuxról szóló gondolatait, melyek tartalma sose változott, csak szomorúságuk fokozódott.

…

– Doktor úr! – szólt Emmi egy napon – látni akarom Stuxot… Döntöttem, elmegyek hozzá. Ne ő jöjjön el – úgy illik, hogy én menjek el hozzá. Mindig én mentem el hozzá, az a jó ember egyszer sem alkalmatlankodott…

De Stux nincs itthon. Jó hogy nincs itthon, mert Wimpfen úgy érzi, hogy visszautasítaná a találkozást. Súlyos sebet hordoz a szívében, melyet Emmi ütött rajta… De azért is jó, hogy nincs itthon, mert Emmi már elfelejtette, amit tegnap mondott. Ma így beszél:

– Stux az egyetlen ember, aki közel áll hozzám. De ma is csak úgy gondolok rá, mint a télen a Deák Ferenc utca sarkán, amikor arra gondoltam, hogy vagy meg kell halni, vagy el kell menni hozzá…

Wimpfent megdöbbentette ez a vallomás. Mi lesz, ha hazajön Stux, és Emmi véget vett töprengéseinek, és el akar menni Stuxhoz? És megtudja, hogy a két út között még válogatni se lehet?… A Stuxhoz vezető utat járhatóvá kell tenni…

…

»A képviselő úr kiskerti birtokán van« – kapta Siró Zoltán budapesti lakásáról a választ. Wimpfen autóra ült, kiment Kiskertre.

Siró Zoltán ijedt meglepődéssel fogadta a bejelentést, hogy Wimpfen látogatóba jön hozzá. Mit akar ez az ember? Hiszen nincsen semmi olyan dolog vele, amit személyesen kell elintézni. Mit akarhat ez a goromba ember, aki utolsó találkozáskor ugyancsak lehordta. Ha ma így merne beszélni, elégtételt kérne tőle. De akárhogy is beszél, bármi mondanivalója van, nem engedi meg neki, hogy megzavarja életében… »Most már nem lökhet fel senki!«

Karosszékébe görcsösen belekapaszkodva emelkedett fel üdvözlésre, mikor az orvos belépett.

– A télen megígértem, hogy egyszer kirándulok önhöz. Úgy látom, megijesztette látogatásom. Ne aggódjék. Nincs semmi baj. Sőt, jó hírt hozok… Emmi meggyógyult…

– Meggyógyult?… Lehetetlen… Ki hitte volna?… Nagyszerű! Igazán örülök! Doktor úr talán üzenetet hozott tőle?

– Nem üzent… Mégis nagyon fontos ügyben jöttem. Kérem, ne ütközzék meg közléseim felett. Semmi jogom, okom nincs arra, hogy megbántsam, de közlendőim anyaga olyan, hogy engem is meghorzsol, aki érdektelen vagyok ebben az ügyben. Remélem, szívesen tárgyal velem, akinek megengedte, hogy a maga és mások életébe a legmélyebben betekinthessek…

– Az orvosnak engedtem meg… de mindegy… tessék!

– Igaza van. Most nem vagyok az orvosa…, most egyáltalán nem vagyok orvos. Ember jött el az emberhez… Nagy szolgálatot kérni jöttem önhöz. Értékes szolgálatot kérek, de annak teljesítése nem jár áldozattal… Hogy meggyógyult Emmi, e hír, hiszem, meghatotta, de nem fogadta úgy, mintha szíve megtelt volna boldogsággal. Előre tudtam, hogy így lesz, hiszen leveleiből is határozottan [61] láttam, hogy kigyógyult abból a betegségéből is, melyet Emmi iránt fellobbant szerelemnek nevezett. Nagyon jól van ez így. Érdeklődésére már közöltem, hogy Emmi nem üzent semmit. Kérem, vegye tudomásul azt is, hogy Emmi még csak az ön nevét sem ejti ki. Emmi és ön között az ügy a Hungáriában teljesen elintéződött… Hogy az ő betegsége, és az ön egzaltált állapota alatt mégis kapcsolat, csak az ön részéről való, egyoldalú kapcsolat jött létre, erről Emmi nem tud semmit, sohase szabad tudnia.

– Ön mégis szolgálatot kér tőlem.

– Bizonyára teljesíteni is fogja. Kötelessége. Emlékezzék vissza arra az éjszakára, melyet Stuxnál töltött el. Ön jól tudta, hogy Stux szerelmes Emmibe, és ezért mondta el neki a Hungária-jelenetet, hogy kiemelhesse, jól megnyomhassa Emminek ezt a mondatát: »Nem akarok érted is fizetni Stuxnak. Ezt az adósságot nem vállalom!«

– Bocsánat, doktor úr, én ezt nem mondtam…

– Nem emlékszik… Ön már erre nem is emlékezhet… De mondta, és ezzel súlyosan megsebezte Stuxot, e mondatával tépte ki szívéből azt a hitet, hogy szerelmével rátalál Emmire… Ő nem érdemelte meg ezt öntől.

– Nem emlékszem rá…

– Ön nekem is elmondta!… Kérem, tegye jóvá ezt a bűnét…

– Értem, miről van szó. Rendelkezésére állok…

– Szeretném, ha levelet írna Stuxnak…

– Mi legyen a levélben? Talán tollba mondaná… Ön tudja, miért kell a levél, és mit kell tartalmaznia.

Siró íróasztalához ült, Wimpfen diktált:

»Mélyen tisztelt ügyvéd úr! Bizonyára éppen úgy emlékében él, mint az enyémben, az a januári éjszaka, amikor egzaltált viselkedésemet nemcsak eltűrte, hanem még segítségemre is volt, holott már csak a kívánságom puszta kimondása is férfiúi méltóságát joggal sérthette. Tudom, vakmerő voltam, pedig éppen Ügyvéd Úrtól, kinek örökre lekötelezett szolgája vagyok, még a leghatalmasabb érzés jogán sem kívánhattam azt, hogy lemondjon életének legfőbb értékéről. A mai napig távol éltem ez emlékektől, hiszen csak az a reménység töltötte be életemet, hogy hamarosan eljő az az idő, amikor Emmi meggyógyul, és teljesíthetem vele szemben szívbeli kötelességemet… Emmi orvosától ma levelet kaptam… Wimpfen közölte velem, hogy Emmi meggyógyult. Képzelheti, hogy e hírt tartalmazó első sorok mily boldoggá tettek, ám a levél további része csak mélyen lesújthatott. Meg kellett tudnom, hogy Emmi még csak a nevemet se akarja hallani. Persze, nem mondták meg neki, hogy az elmúlt hónapokban túlnyomóan én gondoskodtam róla, jó hogy erről sejtelme sincsen. Mindebből megállapíthatja Ügyvéd Úr is, hogy a Hungáriában való találkozásunkkor Emmi velem örökre szakított… Miért adok erről hírt Önnek? Csak azért, hogy teljesítsem kötelességem. Ne értsen félre, ne gondoljon arra, hogy most szabad utat akarok mutatni önnek, hiszen ezzel csak mélyen sérthetném… Az én kö[62]telességem abból áll, hogy bevalljam egy nagy bűnömet, melyet Ön ellen, és nemcsak Ön ellen követtem el… Ezt jóvá kell tennem… Mindig magamban hordtam a bűnt, és vállaltam is, hiszen csak annak árán tudtam azon az éjszaka Önt végleges lemondásra kényszeríteni. De most, hogy kinek jobbra, kinek balra fordult ez az ügy, tovább nem hordozhatom bűnömet, melynek végzetes súlyossága előttem csak most fejeződik ki. Ügyvéd Úr, bevallom, hazudtam, mikor Emmi szájába a következő szavakat adtam: »Nem akarok érted is fizetni Stuxnak!« Azon az éjszakán szükségem volt erre a mondatra, ma azonban pecsétet nyom rám, és mélyen megaláz… Ügyvéd Úr, Ön emlékszik akkori állapotomra, és ezért hiszem, hogy megbocsát nekem…«

– A levél kész…

– Köszönöm, éppen elég… Azt hiszi, hogy én ezt aláírhatom? – vetette fel fejét Siró Zoltán.

– Tudom, megalázónak tartja. Az is… De gondoljon képviselő úr arra a megalázásra, melyet ön követett el Stuxszal szemben. Tisztára önkívületi állapotának tudom be azt a férfiatlanságot, hogy vetélytársa előtt pletykázott közös szerelmükre… És hol van már az a cél, melynek elérése érdekében nyúlt ilyen eszközhöz? Hiszen ön, amikor elnyerte a célhoz vezető utat, alig tett egy pár lépést rajta, máris megtántorodott, és megkezdte a visszavonulást. De ez nem baj. A baj az, hogy ön ama januári éjszakán összetörte Stux szívét, és elpusztította Emmi jövőjét. Szabad ezt felelőtlenül tenni?… Kérem, írja alá a levelet, és reménykedjék abban, hogy üdvöset cselekszik.

– Aláírom…

– A dátum 1931. július 1. legyen. Emmi már két hónappal ezelőtt gyógyult meg. Vegyük úgy, hogy én önt nyomban értesítettem… és legyen szíves, pecsételje le a borítékot… Annak idején Stux nem volt itthon, ma sincs még itthon… Ön engem bízott meg a levél átadásával.

Wimpfen búcsúzott.

– Bocsásson meg nekem ezért a kellemetlen óráért.

– Doktor úr, én meg vagyok rendülve… Önhittségben, gőgösségben élek… Nem tehetek róla, de magamon túl nem látom a dolgokat.

»Vallani, azt tud«… Majd kimondta Wimpfen ezt a gondolatát, de fegyelmezte magát, csak köszönt és elment.

XXI.

Az utolsói pillanatban végezte el Wimpfen a csalás, a kerítés munkáját. A kiskerti látogatást követő napon, szeptember 3-án, mint minden nap, telefonon érdeklődött Stux után. Megkapta a hírt, hogy itthon van, tegnap este érkezett meg.

Wimpfen cselekedett. Első útja Emmihez volt.

– Stux hazaérkezett. [63]

– Istenem – sóhajtott fel Emmi –, Stux itthon van…

– Sose adtam e nagy ügyében tanácsot, de most igen… Találkozniuk kell… Beleegyezik, hogy holnap eljöjjön magához?

– Stux ide akar jönni?… Holnap?…

Könnytől, mosolytól ragyogott a tekintete.

– Jöjjön el, de ne holnap… még ma jöjjön el!

– Ő ma is eljön, ha maga úgy akarja. Boldog lesz, ha megtudja, hogy sürgeti a találkozást. Elmegyek hozzá, megmondom neki, hogy nem holnap, hanem még ma…

– Ne menjen még… Azt akarom mondani, hogy mégis jobb lesz, ha holnap… És nem ő, hanem én megyek el hozzá. Nekem kell megtennem ezt az utat… Erre az útra szükségem van… Az életre vállalkoztam, ha meg tudom tenni a hozzá vezető utat.

Wimpfen fogta a lány kezét, a pulzusát olvasta.

– Maga lázas…

– Nagyon meg vagyok magammal elégedve… lehet, hogy attól… Elmennék még ma hozzá, de pihenni akarok. Az éjjel nem aludtam… Doktor úr, adjon ma éjszakára egy jó altatót.

– És egy jó csillapítót… Tehát holnap?

– Igen, holnap… Mondja meg Stuxnak, hogy délután hatkor.

…

Wimpfen elment Stuxhoz, hogy megmondja neki… nohát, az mégse ment oly simán…

…

– Nem csak azért jöttem el, hogy hazaérkezése alkalmából üdvözöljem…

– Tudom – vágott közbe Stux –, elkésett a hírrel. Emmi meggyógyult.

– Úgy van. Kitalálta.

– Nem találtam ki… Ön tudja, hogy falun házat építtetek… Az a tervem, hogy abbahagyom az ügyvédeskedést, falura megyek lakni. Hazajövetelem előtt elmentem megnézni, hogyan nő a házam… Emmi bátyja a nyár elején nálam járt, egészen elzüllött az az ember, de ígérte, hogy meg fog javulni. Elküldtem az építkezésemhez, kipróbálom – gondoltam –, akar-e dolgozni. Nagyon csodálkoztam, hogy ott találtam, és nem szökött meg a munka elől. Ő újságolta el nekem, hogy Emmi meggyógyult.

– És ön ezt ilyen közömbösen veszi tudomásul?

– Közömbösen?… Én nagyon örülök… Már csak azért is örülök, mert mindig nyomott a lelkiismeretem, hogy én is részes vagyok betegsége előidézésében… Hála isten, meggyógyult. Szeretném látni is, de isten ments, hogy kellemetlen perceket szerezzek neki, aki bizonyára rövidesen feleségül megy egy előkelő úrhoz. Szép házasság lesz. Két ember, akik szeretik egymást. Ha meggondolom, hogy én adtam vissza őket egymásnak… Nem szégyellem elmúlt szerelmemet, de tudom, hogy annak meg kellett semmisülni. Most már megértem, hogy miért tud a fűszál kibújni a kő alól… A természet a [64] világ legigazságosabb szervezete… Én, gyámoltalan kő – azt akartam, hogy Emmi ne hajtson ki a maga életébe…

– Nemcsak hírt, de levelet is hoztam – szólt az orvos, aki kedvező talajnak találta Stux borongó beszédét. – Ezt a levelet ezelőtt két hónappal adta át nekem Siró Zoltán. Ön akkor már nem volt itthon, és Siró azt találta helyesnek, hogy levelét, míg ön hazaérkezik, én őrizzem. Nagyon kényes levél. Én is ismerem tartalmát.

– Mit akar tőlem Zoltánka?… Ejnye, elfelejtettem mandátumához gratulálni… Zoltánka… a Hon Atyja… – csúfolódott a levél felbontása közben.

Levélolvasás után valami kaparhatta a torkát. Krákogott, köhögött, és hol piros, hol sápadt volt az arca. Köhögése könnyeket szorított ki szeméből, néhány csepp Zoltán levelére is hullott, és pont azt a sort mosták el, ahol a kelt: »1931. július 1.« állt.

– Nézze, doktor úr, ebbe a levélbe egy hiba csúszott be. A dátum rossz… de néhány könnycsepp kijavította… Július 1-jén írt levelet szeptember 3-án ejtett könnycsepp nem tud így elpacnizni… Ó!… Régen ismerem az antedatált leveleket, melyekkel nagy pereket akarnak megnyerni…

– Ügyvéd úr! Nem emlékszik, mit mondtam?… E levelet Siró Zoltán július 2-án adta át nekem. Ez tény!

– Kérem, tudomásul veszem… Rosszul vegyített tinta… Mindig friss marad. Egyébként mindegy… Ha engem valaki meg akar téveszteni, akkor is elérheti célját, ha a mai dátumot írja a levélre. Csak akkor át kell fogalmazni… de egy mondat beszúrása is elég: »Két kegyetlen hónap átszenvedése után írom e levelet…«

– Annak a levélnek a tartalmát én is megerősítem. Siró Zoltán, mikor átadta a levelet, nekem is meggyónt mindent… De azt hiszem, hogy a levél tartalmánál fontosabb az, hogy Emmi, mióta meggyógyult, két hónap óta csak önről beszél…

– Két hónapja engem emleget… Míg nem volt az eszénél, Zoltánkát emlegette…

– Ügyvéd úr! Önből kiveszett a jóság… Úgy beszél, mint egy rossz ember…

– Tanulgatom, egyre tanulgatom a rosszaságot… Már egészen jól megy… Látja… – és elsírta magát.

– Holnap este hatkor eljön magához Emmi…

– Ő jön el?…

– Úgy akarja…

– Jöjjön… Tudom, nem fog hazudni… Mindig őszinte volt hozzám…

…

Emmi másnap délben derűs hangulatban kelt fel. Ebéd után autózásra támadt kedve. Végigkocsizott a körutakon, átment Budára, gyönyörködött a szeptemberi Budapestben.

Öt óra felé járt már az idő, mikor visszatért szanatóriumi szobájába. Sietnie kell, mindjárt hat óra lesz. Válogat a ruhái közt. Ma szépnek, kedvesnek kell lenni… [65]

Fél hat… és még nem döntötte el, hogy melyik ruháját vegye fel… Tudja isten, hányadszor áll a tükör elé, de mindig elfeledi, hogy arcát akarja rendbe hozni. Pedig nagy szükség volna arra, hogy fesse magát… egyre halványabb az arca…

Hat óra… »A drága, jó Stux türelemmel vár rám.«

Már felöltözött. Útra készen áll… »Megyek Stuxhoz…«

…Fáradtan megy végig a szanatórium folyosóján… A lépcsőházban megáll. Lefelé néz, és mintha sokallná az utat lefelé… Végre elindul a járása, szinte repül… Egy pillanat, és felszállt a negyedik emeletre… és már hull… zuhan lefelé…

Az éjszaka Stux Mózes is megölte magát.

…