Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

25.

Erőltetem az eszem, vallatóra fogom emlékeimet, egy hátsó gondolat után nyomozok, amelynek ott kellett lappangania elhatározásom alján. Talán mégsem gondoltam egész komolyan azt a »soha többét«; lemondtam a nyilvánosságról, föladtam írói pályámat, de csak azért, hogy meghassam a sorsot, s egy kis kérlelést csaljak ki belőle. A Rousseau-féle remeték kacérságát kutatom akkori viselkedésemben – akik elutaznak Párizsból, de magukkal viszik Párizs tekintetét. Próbálnák csak igazán ottfeledni őket, majd rohannának vissza taszigáló könyökkel a régi helyre! Igazán nem a primadonna dolgozott bennem, aki apáca lesz hiúságból? Ebben a könyvben épp elégszer elmarasztaltam magamat hiúságban, elmarasztalnám most is, de a legszigorúbb inkvizícióval sem találok arra az időre vonatkozó emlékeimben mást, mint megkönnyebbedést. Vannak szerepek, amelyeket vígan hordunk, s ha letépik rólunk, mintha bőrünket nyúznák le; az enyém nehéz volt, mint egy ólompáncél, s hogy lerepedt rólam, vérem, bőröm, verejtékem megkönnyebbülten élvezte a szabadságot.

Ha volt valami hazugság akkori lemondásomban, hát inkább az a túlzott hév volt, mellyel vereségemet magamnak bizonygattam. Elvesztettem a csatát, nincs hely, ahol a lábamat megvessem, belém fojtották a szót, az ország felmentett minden további szolgálat alól. Dühbe jöttem, ha valaki azt állította, hogy én húzódtam vissza. Nem igaz, ők söprűztek ki, nekik nincs szükségük rám, ők nyugdíjaztak. Ragaszkodtam ehhez az obsithoz, s haragosan torkoltam le mindent és mindenkit, aki a hitelességét kétségbe vonta. Olyan nagyszerű volt a nyugalom, amit ennek az obsitnak a fejében kaptam, hogy féltettem, takargattam, mint valami előjoglevelet, amely várak, erdők, vadászórétek birtokosává tett.

Nem emlékszem, hogy írói pályám alatt valaha olyan termékeny lettem volna, mint most, hogy az íróságról örökre lemondtam. Ebben az évben már a húsvéti vakáció előtt kiköltözünk Felsőgödre, s ott az orgonarügyek első mozgolódásától a kitelt lombig a tavasz minden moccanásában a magam passziózó szabadságát ünnepelhettem. A nyárfák csupasz ágain mint most kibújt fiókaszárnyak, a félig sárga, friss klorofilú levelek lassan megtanulták a csapkodást, lebegést, s a spírea fehér lobogása, mely az éjszaka holdfénye alatt sem aludt ki, odavilágított a ház nyitott kiugrójára, ahol a lámpának rohanó cserebogarak viharában készülő verseim szavaltam. Volt valami felelőtlen boldogság ezekben a verssorokkal át[43]küzdött éjszakákban; diákkoromban élveztem csak ennyire az írást, amikor a Múzeumkert padjairól utánam nevettek a lányok, olyan groteszklátvány voltam verstől megvonagló számmal, karommal, a sós pereces, gyerekkocsis napsütésben. A különbség, hogy most hat év irodalmár-kínja volt mögöttem; egy szigorú, többet noszogató, mint csókoló múzsával éltem erkölcsös házasságot, s ezután kaptam vissza a hajdani kamaszlányt.

Még a kislányom halála után kezdtem el Gyász című regényemet. A gyász hazugságát akartam kipellengérezni benne; a magamfajta büszke lelkek heroikus képmutatását, akiknek sokkal nagyobb fogalmuk van a gyászról s önmagukról, semhogy felejteni mernének, amikor valóban már felejtettek. Egy unokanővérem rekedt, keserű nevetése volt a regény dallama, mottója. Ott találkoztam vele utolszor a fia sírjánál, a harctéren elesett ura oszlopánál a temetőben. Festeni való szép arca fölött fekete kendő; a büszkeség szerzeteskámzsájaként hordta ezt a kendőt, amelyhez hű maradt, nem azért, mert a hűség erősebb volt benne az életnél, hanem mert szégyellt hűtlen lenni. Mint az Emberi színjáték Boda Zoltánjában a szentséget, úgy akartam itt Kurátor Zsófiában a dölyföt ironizálni, s a dölyf megint győzött az irónián, akárcsak annak idején a szentség. Kurátor Zsófi az ura halála után összevesz a napával, a maga házába költözik, s nehogy férfifélével gyanúsítsák, egy pesti iskolaszolga özvegyét veszi maga mellé őrnek a szíve hajlamai ellen. Idáig jutottam el a Pocó halálát követő őszön, de a Zsófi és lakója gyűlölködő barátságában, éjszakán át tartó beszélgetéseikben valami olyan rekedt, kétségbeesett atmoszférája támadt a regénynek, hogy nem mertem folytatni. Másfél évet hevert a kézirat, s most néhány hét alatt fejeztem be. Zsófinak a fia is meghal, szabad volna egészen, de a dölyf eltiporja a jeladásig is alig jutó szerelmet, melynek semmi akadálya sincs a beteges önérzeten kívül, s ez elég, hogy mindent eltaposson. Az írás egyetlen elszánt rohamában vezettem el Zsófit a sírig, amelynél unokanővéremmel találkoztam, s úgy éreztem, ahogy ott állt céltalan és esztelen, volt benne valami nagy, Jászai Mari-szerű.

Alig fejeztem be a Gyászt, négy-öt nap alatt a Bodnárné is ott állt már egyvégtében írt, javítástalan kéziratban. Ez a négyfelvonásos parasztdráma még a Horváthné meghal és az Akasztófavirág idejében fogant; tárgya: a tanult és a parasztnak maradt fiú versengése, igazi realista tárgy. Senkinek sem szeretek adósa lenni, de legkevésbé önmagamnak, s nem emlékszem olyan szándékomra, amelyet végképp feladtam volna. Most ettől a Bodnárnétól, a két fiú közt álló anyától is meg akartam szabadulni, persze már nem a régi terv szerint, hanem kinövesztve őt a Horváthné meghal népiességéből, féktelen nagyravágyása és visszaszólító múltja közé állítva. Bodnárné hiúsága, sznobizmusa, mennyországa: a tanult fiú; ennek a szolgálatába állítja az egész családot, egy Klütaimnésztra keménységével. Van valami együgyű ebben a rajongás[44]ban, egy vadember, aki színes gyöngyökért adja el hozzátartozóit. De amikor az elnyomott valóság, a parasztfiú elfújja az álmot, megöli az öccsét, ő is visszatalál ahhoz, amit az álomért visszarugdalt, védeni, menteni próbálja kedvence gyilkosát, félrevezeti a csendőröket, s körömszakadtáig menti, tartja az ölelésében összeomló, mostohább és igazibb fiát.

Még egy harmadik regényt is kezdtem ekkorában, ennek is nő volt a hőse, egy egyetemi hallgatónő, aki politikai fogságtól szabaduló apjában a hőst várja vissza, s egy szegény roncsot kap; azon kell megtanulnia, hogy az eszményítő csodálatnál mennyivel nagyobb, emberibb érzés az irgalom. Mint a Gyászt és a Színjátékot, ezt is magam ellen készítettem; lelkem kemény aszkétikus erényeit, az igényes, távoltartó csodálattal szemben az igénytelen, életeket összemosó részvétet. Ez lett volna az a regény, amelyben talán sikerül legyőzni magamat, de amikorra befejeztem volna, vége szakadt a száműzetésnek, s az Irgalom töredék maradt.

Alig telt el két hónap azóta, hogy Babitscsal szakítottam, s e három művön kívül legalább húsz, kuszán berótt vers volt már a hatalmas ívpapírból kötött könyvben. Ezeket a verseket ma már nehéz rekonstruálni, de akkor kívülről tudtam őket, s az első szövegezés sebtében odavetett szavai csak emlékeztető kották voltak, melyekhez sokszor alig hasonlított maga a dal. Mint aki egy tenger nyomása alól szabadul fel, úgy jártam én ezeknek a verseknek a foszlányaival a felsőgödi Duna-parton, fönn, a sportpálya fölött, a gyalogúton, vagy a temető cementládasírjai közt. Olykor Pestre menet a harmadosztályon keletkezett egy vers, olykor az iskolából vizsgálat közben kellett kiszöknöm, s papírra vetni. Csodálatos, boldog állapot volt, nem is magyarázható mással, csak azzal a nyomásváltozással, melyre a lélek éppúgy fölgyöngyözik, mint a nagyobb nyomáson telített s hirtelen felszabaduló szódavíz.

Ezen a nagy boldogságon az sem változtatott, hogy mindaz, amit akkoriban írtam, sötét volt, nyomott, reménytelen. Egy író lehet reménytelen mint ember, s ugyanakkor úszhat a munka örömében mint alkotó. Az én írásaimban ez a kétféle hangulat mindig is ott vibrál egymás mellett és egymás alatt, érthető, hogy ekkoriban szomszédságuk még élesebb volt, és még feltűnőbb. Más kérdés, hogy ez a kiszabadulás a »szerep« ellenőrzése alól, ez az egész infantilisan boldog költőállapot nem vert volna-e vissza előbb-utóbb ugyanoda, ahonnan a Horváthnéval elindultam. A magánynak megvan az a hibája, hogy nem ellenőrzi önmagát.

A tulajdonságok természetes kiválasztódása elakad benne; félhomályában az ember épp olyan szívesen becézi hibáit, mint erényeit, természetnek és művészetnek egy-egy kicsiny fogyatkozása fantasztikus torzulássá nőhet benne. Abban, amit a visszahúzódásom után eltelt két-három hónapban írtam, kétségkívül ott lappang egy ilyen szörnynövés felé mutató fogyatkozás. Akkoriban sokat olvastam a görögöket, s állapotom – úgy éreztem – [45] feljogosít rá, hogy Szophoklész asszonyait, az átkozódó Elektrát s az isteni törvény csapásán halálba siető Antigonét tekintsem legközelebbi rokonaimnak. Hőseimen ez meglátszik, Kurátor Zsófiban sok volt Elektrából, míg az Irgalom hősnője Antigonéra emlékeztetett. Keményebb, rekedtebb lett a hangom, mint amilyen a természetem volt, s kezdtem megrészegedni ettől a rekedt keménységtől. Ha már görög minták árnyékába kell állnom, több bennem a hérodotoszi és arisztophanészi, mint a szophoklészi, s Kurátor Zsófi kifakadásain vagy »A szenvedés évszakai«-ról szóló versemen bizony érezni lehet, hogy egy könnyebb, színesebb, kíváncsibb természeten követtem el velük erőszakot. A paraszt tárgy és a klasszikus eszmény összeházasítása is megbosszulta magát, különösen a Bodnárnéban, amely olyan, mint egy szalmatetejű szilasi présház, előtte tornác dór oszlopokkal.

Hova vitt volna ez az antigonéi mezsgye? Megmaradt volna a bőség, s mint egy új Oláh Gábor, kézirathegyek közé s a zsenialitás önhitébe sáncoltan öregedem meg, vagy átmeneti termékenység után hiányozni kezd a megszokott porond, s a melankólia szomorú szakadékába esem? Ma már alig lehet megmondani. Az Isten, aki a küldetés elől menekülő Jónásért cethalat küldött, engem is visszacibált a ninivei útra.

Május elsején a filléressel Egerbe rándultunk ki, velünk jöttek Gellérték is, akikkel a szakítás után is tartottuk a barátságot. Gellért említette az úton, hogy az új Nyugatban egy fiatal író, Hevesi András rendkívül élesen bírálja az új nemzedékről szóló tanulmánysorozatom. Némi elégtétellel újságolta ezt, s akármilyen játékos, finom ember volt is, gúnyos szemvillanása elárulta, hogy nem tartja egész helytelennek, ha a dózsa györgyöket saját feleikkel etetik meg. Ez a szemvillanás belém szúrt. Hiába téptek virágos almagallyat az asszonyok, lányok, s hiába ütöttem le az egri kuglizóban én a legtöbb bábut: a gúny tüskéje belém tört, s egyre jobban sajogott. Én megírtam Babitsnak, hogy végleg otthagyom a nyilvánosságot; cikksorozatom több mint fél éve már, hogy lezáródott, nemes dolog most mutatni utánam szamárfület. Otthon elolvastam a cikket; a káröröm kacagása zengett benne, a görög kacagás a legyőzött fölött. A századforduló írói az egyéniségüket mutogatták, a háború utáni írónak a mű a fontos, azoknak a kedvenc szavuk a zseni volt, ezeké a remekmű; ezt a tagadhatatlan különbséget forgatta ki úgy Hevesi, hogy én remekművek készítésére akarok nemzedék-összeesküvést szőni, holott a gyerek is tudja, hogy a remekmű a kedvező istenek ritka együttes ajándéka. Tudtam, hogy Hevesi mögött a hétfői kör állt, a vetélytárs tanulmányírók; a büntetni szerető Babits ezeknek a győzelmi kacaját küldi hát utánam. Ha valaha, most éreztem, hogy a Muszáj Herkules nem egy ember verse, hanem mindnyájunké, akiket sem alkotni, sem meghalni nem hagynak itt a többiek.

Ahelyett, hogy hantot dobtak volna a halott után, utánaköptek. [46] De ez a sérelem (amely annál sérelmesebb volt, mert megtorolni többé nem tudtam), legföljebb írómámoromat mérgezi meg – ahhoz, hogy az emberek elé ugrasszon, még kevés volt. Ekkor jött értem a cethal, a legsoványabb cethal mindazok közt, akiket a világtörténelem ismer mindmáig. Áprily figyelmeztetett, hogy a Protestáns Szemle júniusi számában tanulmány jelenik meg rólam, Gyulyás Pál írta, ugyanaz, aki a debreceni banketton a feleségén áthajolva az emócióról faggatott. A tanulmány megjelent, elolvastam; ma sem tudom megmondani, jó volt-e vagy rossz, aminthogy Mózes sem tudta, szép volt-e a csipkebokor vagy aszott, amelyben az Isten megjelent neki. Úgy rémlik, hogy afféle maga szakállába beszélő tanulmány volt, amelynek a nagyrészét csak ketten érthettük meg, a szerző és én. De az a negyven oldal gyorsírásos jegyzet az Emberi színjátékról bizonyára benne volt, s benne minden sor írásom, nem mint lexikális teher, hanem mint életalakító élmény, amellyel a tanulmány írója – nyelve, kifejezései tanúsága szerint – hónapok, évek óta tusakodik. Sosem írtak rólam még egy sort sem, s ha írtak volna is, mit ért volna egy idegen író fogcsikorgatva adott dicsérete. Nekem épp ez a sok tekintetben félszeg, de egész emberségében megrázott bizonyságtevő kellett, aki törzse, lombja rázkódásával bizonyította, hogy mégis csak szél vagyok. Az obsit érvényét vesztette. Még sem érezhetem egészen »felmentett«-nek magam, hiszen itt van egy fiatalember, s ez bennem látja a »magyar fiatalság új orientációját«. S ha csak egy negyvenöt kilós fiatalember is. Kisigényű vagyok, írtam Gulyásnak, megélek kenyéren és vízen, de kenyérre és vízre szükségem van. Azt hiszem, ennyi volt minden köszönetem.

Az én első levelem után hosszabb levélváltás indult meg köztünk, s eközben alakult ki a terv, hogy egy független, magam írt folyóirattal álljak a közönség elé. Ez a terv nem volt egészen új, amióta a Baumgarten-díjat visszaadtam, állandóan kacérkodtam vele; persze, féltem is tőle: hiszen tudtam, hogy irodalmi öngyilkosság mindenünnen eltépni magam, s minden nyíl célpontjába állni. Ahhoz, hogy rászánjam magam: elébb minden más utat el kellett vágnom magam körül, s valahonnét hitet, elszánást kapni erre az egyre. Ehhez az elszánt kirohanáshoz rakták a zsebembe a száz aranyat az utolsó hónapok.

A durva kövekből felhányt gödi töltés alatt fehér felhőit ringatva, nyugodt egyformasággal folyt el a víz; kislányom támolygó lába már többször is megtette a bizonytalan utat az anyja kísérő s az én kinyújtott kezem közt; Budán pedig, ugyanabban a teremben, melyben én hallgattam valamikor a Nagy Endre tanító úr földrajzóráit, az orrom alá tolt jelentkező ujjak közt magyarázgattam Pasteur felfedezéseit. Volt kenyerem, családom, házam, üres órámra szenvedélyem. Az életem – polgári fogalmak szerint – sikerült; nemcsak magunkon lehetett látni ezt a sikert, hanem mindenkin, aki közelünkbe ért: a szüleimre zaklatott évek után szép öregkor köszöntött, a cselédek takarékkönyvet váltottak, feleségem kis[47]húga boldog volt, ha kiszökhetett hozzánk, s a körorvosék tíz évi szünet után új gyerekre kaptak kedvet a közelünkben. »Boldogok« voltunk, s az obsit a boldogságot tönkretevő, elfedő őrülettől, »a szereptől« is megszabadított. Az obsit jóvoltából ember lehettem megint emberek közt. S most egyszerre kiderült, hogy az obsit nem érvényes, a szerepet új, nehezebb formában megint vállalni kell.