Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

(Kirilović egyetemi tanár könyve a háború előtti szerb kisebbségi mozgalmakról)

Csuka János

A jugoszláv könyvpiac gazdag karácsonyi termésében találtunk egy könyvet, amely a régi Magyarország magyarosítási törekvéseivel foglalkozik. Megállapításai feltétlenül megérdemlik a legteljesebb érdeklődést még akkor is, ha beállításai meglehetősen egyoldalúak. Maga ez a körülmény semmit sem vesz el a munka jelentőségéből. Ellenkezőleg, a könyv ismertetése hozzásegíti a magyarságot annak a megismeréséhez, hogy miként gondolkoznak ma a régi Magyarországról, és miként ítélik meg a régi szerb kisebbség életét a szláv szellemi arisztokrácia körében.

Ez a magyarázata, hogy a Kalangya vállalta azt a kötelezettséget is, hogy fordításban ismerteti az uralkodó szlávság véleményét a régi kisebbségi küzdelmekről, a magyarságról, annak kulturális és irodalmi megnyilatkozásairól.

A megjelenő tanulmányok, könyvek útbaigazító ismertetésén kívül komoly feladat volna a megállapítások esetleges tévedéseit, ferde beállításait kijavítani, azonban a legtöbb esetben rajtunk kívül álló okok miatt meg kell elégednünk csupán a kikerülhetetlen regisztrálással, amit az adott esetben is cselekszünk.

Dr. Dimitrije Kirilović beogradi egyetemi tanár, a vajdasági történelmi társaság főtitkára számos régi szláv kisebbségi és magyar vonatkozású történelmi munka szerzője »Magyarosítás a régi Magyarországon« címmel könyvet jelentetett meg. Ez a munkája a kiegészítése a háború előtti Magyarország kisebbségi politikájáról alkotott régebbi közismert felfogásának. A 150 oldalas és főleg a háború előtti szerb és más nemzetiségű mozgalomból merített adatok alapján készült könyv bevezető sorai elárulják, hogy mi adott különös aktualitást, hogy ezt éppen most jelentette meg a szerzője. Az előszó utal arra, hogy Magyarország kitartó türelemmel és következetességgel a dolgok mai állásával szembehelyezkedett, s hangsúlyozza, hogy a magyarok külföldi propagandája a következőkben kulminál – »…hogyha tüzetesebben vizsgáljuk a Monarchia testéről leszakadt területek népi összetételét, akkor kiderül, hogy a kisebbségi kérdés nem volt Magyarországon probléma«. Kirilović a magyar propagandának ezzel a gyakran emlegetett megállapításával szembeszáll, és bejelenti, hogy közel 150 oldalon keresztül be fogja bizonyítani, hogy Magyarországon a ki[35]sebbségekkel nem bántak humánusan, és a tűzzel-vassal folyó magyarosítás nem pusztán rémlátomás volt, hanem rideg valóság, amit a vajdasági szerbek a maguk kárára ismertek meg.

A könyvet tehát a revíziós kampány hívta életre, és mivel szerzője azzal az ígérettel bocsátotta közre, hogy őszintén fel akarja tárni a háború előtti magyarországi kisebbségek, de főleg a szerbség kulturális, közoktatásügyi és politikai helyzetét, türelmesen követnünk kell magyarázatait, ha tudni akarjuk, vagy ha párhuzamot akarunk vonni az előbbi és későbbi kisebbségi helyzetek között, hogy miként látják vagy ítélik meg ma a vajdasági szerbek életviszonyait a régi Magyarországon.

A könyv nyolc fejezetből áll, és már a címei is elárulják, hogy dr. Dimitrije Kirilović tulajdonképpen súlyos vádbeszédre készül a régi magyar kisebbségi politika ellen. Feldolgozta a háború előtti szerb nemzetiségi mozgalom minden jelentősebb etapját, amelyekre különben gyakran hivatkozik, és idéz nemcsak kisebbségi lapokból, a régi kisebbségi vezérek beszédeiből, hanem az akkori kisebbségi mozgalmakkal szimpatizáló magyar ellenzéki politikusok kijelentéseiből is.

»A magyarországi népek harca az egyenjogúságért.«

Kirilović könyvének első fejezete viseli ezt a címet. Ebben teljes őszinteséggel beismeri, hogy a 48-as magyar forradalom után jelentkező Bach-korszak és a germanizációs törekvések egyformán sújtották a kisebbségeket és a magyarokat. Írja, hogy a Budapest és Bécs között megindult tárgyalásoktól igen sokat vártak a nemzeti kisebbségek, és együtt harcoltak – a szerző rendelkezéseire álló adatok szerint – Budapesttel a bécsi centralizmus és abszolutizmus ellen. Ez különösen vonatkozik a szerbekre, akik az 1848–1849-es eredménytelen önállósági törekvések megfeneklése után belátták, hogy a bécsi kormánytól nem várhatják kisebbségi kívánságaik teljesítését. A magyarok, hogy megerősítsék Béccsel szemben pozíciójukat, szívesen békültek a kisebbségekkel, akiknek megígérték, hogy elősegítik nemzeti fejlődésüket. Az akkori eseményekről dr. Mihajlo Polit-Desančić és Svetozar Miletić, a két szerb kisebbségi népvezér – amint az a könyvben lévő idézetekből megállapítható – azt mondotta, hogy a szerbek azért álltak a magyarok mellé, hogy elősegítsék az önálló, független Magyarország kivívását azt remélve, hogy akkor a szerbek és a többi nemzeti kisebbségeknek is módjukban áll majd nemzeti sajátosságaikat szabadon ápolni és fejleszteni. A magyaroknak azonban más terveik voltak, mert mihelyt függetlenítették magukat Bécstől, hozzáfogtak a magyarországi kisebbségek beolvasztásához. Az események ilyen kialakulása legsúlyosabban a szerbeket érte, amint Svetozar Miletić és a többi népvezér fennmaradt jegyzeteiből, cikkeiből és beszédeiből megállapítható. Mindezek dr. Dimitrije Kirilović könyvéből derülnek ki. A szer[36]ző külön fejezetet szentel Svetozar Miletić szívós, kitartó küzdelmeinek ismertetésére. A népvezér akkor így írt: »A szerb Vajdaságot Bécs és Budapest eltemethetik, de a szerbek szívében a Vajdaság tovább él.«

A szerb kisebbségi népvezérek tehát – amint ebből a néhány sorból is megállapítható – csalódtak, de nem vesztették el a fejüket, hanem nyomban felsorakoztak Budapest ellen, és azt hirdették, hogy Magyarország csak úgy maradhat fenn, ha áttér a föderatív államberendezkedésre, a magyar nép politikai szupremációja fenntartásával. A karlovci Sabor 1861-ben arra a kérdésre, hogy mi a szerbség kívánsága, azt válaszolta, hogy a szerb nép követeli a Szerémség, Bánát és Bácska olyan kiszakítását, hogy ezek az országrészek Vojvodina elnevezés alatt önálló tartományt alkothassanak önálló szerb közigazgatással és szerb nyelv használatával. Abban az időben – utal a könyv szerzője az akkori viszonyokra – az összes európai kultúrnépek politikai életében kifejezésre jutott a nemzeti öntudat, ami a magyarországi szerb népet is áthatotta, és az volt minden vágya, hogy a kulturális fejlődésben más népek mögött ne maradjon. Ennek elérése érdekében kötelességének tartotta a nyelv, a név, a történelmi múlt és a szokások megőrzését. A szerbek meg voltak győződve, hogy egy nép csak akkor őrizheti meg nemzeti öntudatát, ha önálló politikai-közigazgatási területen él, ahol úgy-ahogy mégiscsak maga irányíthatja sorsát. Azért kérték a szerbek a többi kisebbségekkel együtt Magyarország föderatív államberendezését, és ha ez nem volna lehetséges, úgy főispánságokat létesítsenek a kisebbséglakta vidékeken a nemzetiségek kívánságainak megfelelően. Az osztrák-magyar kiegyezés után tehát ezek voltak a Magyarországon élő kisebbségek követelései. Azonban a magyarok másként gondolkodtak, és hogy mit akartak, azt a szerző a következőkben szögezi le:

»A magyarok egynemzetiségű Magyarországot akartak. De a kisebbségek semmi körülmények között sem tehették magukévá ezt a felfogást, mert tudták, hogy ez erőszakos asszimilációhoz vezet.«

A Zastava és a Branik állandó szemrehányást tett a magyaroknak, hogy amíg Magyarország a bécsi centralizmus járma alatt nyögött, más volt a hivatalos felfogás, mihelyt Magyarország kivívta függetlenségét, Magyarország nem a Magyarországon élő népek, hanem kizárólag a magyarság országa lett.

Ezután népszámlálási adatok következnek Kirilović könyvében, hivatkozva Budai László 1923-ban megjelent munkájára. A szerző szerint 1809-ben mindössze hárommillió magyar és hétmillió más nemzetiségű magyar élt Magyarországon. Majd Jászi Oszkárra hivatkozva az író arra utalt, hogy a kisebbséglakta vidékeken az összeírók úgy dolgoztak, ahogy akartak, és ezért a népszámlálási statisztika nem hű. Ezzel magyarázza azt, hogy 1900-ban a lakosság 51 százaléka (8 500 000) magyar anyanyelvű volt, 1910-ben pedig már a lakosság 54,5 százaléka vallotta magát magyarnak. A ma[37]gyar lakosság szembeszökő nagy növekedését Kirilović szerint még a demokratikus gondolkozású Jászi is részben a magyarság asszimilációs erejével magyarázta.

Az asszimilálás 1868-ban indult meg, s tartott az összeomlásig. A kisebbségek a nemzeti egyenjogúság kérdésének a rendezését kérték azzal, hogy önálló nemzeteknek ismerjék el őket, és a szerbeken kívül a tótok és a románok is hasonlóképpen gondolkoztak.

A nemzetiségi törvény 1868. november 12-én került a parlament elé, és Deák Ferenc is megvédelmezte azt a gondolatot, amely az egységes magyar nemzet politikai létrehozását kívánta, és Eötvös Józseffel együtt elutasította a kisebbségeknek azt a kívánságát, hogy főispánságokat létesítsenek a kisebbséglakta vidékeken kisebbségi nyelvek használati jogával, hivatkozva arra, hogy ha ezt megengednék, úgy az állam integritása kerülne veszélybe. A kisebbségi képviselők azonban tudatában voltak a helyzet komolyságának, és állásfoglalásukról Kirilović így ír:

»…tudták, hogy Európához szólnak, amikor sérelmeiket szóvá teszik, és ez volt az utolsó kísérlet a Magyarországgal való megegyezésre.«

Amikor a törvényt megszavazták, a huszonnégy szerb és horvát képviselő elhagyta a parlamentet. A Zastava hangja még élesebb lett, és újabb harcot kezdett a magyar imperializmus ellen. A lap kíváncsian várta, hogy mi lesz a kisebbségek anyanyelvének a használati jogával, s amikor kiderült, hogy mit szándékozik a kormány tenni, a következőképpen fakadt ki:

»A törvény azt jelenti, hogy szíveskedtek megengedni az anyanyelvű felszólalásokat a hitközségekben, hogy ne kelljen ugatniuk a kisebbségeknek, különben hogyan is beszélhetnének a szerbek és a románok hitközségi üléseiken. Szép kis egyenjogúság! A törvény valóságos karikatúrája az egyenjogúságnak, mert kiderül, hogy Magyarországon minden a magyarságé, a törvény csupán a családi életre nem kényszerítette rá a magyar nyelv használatát, különben minden intézménybe bevonul. A nem magyarok vérét és pénzét éppen úgy, sőt lehet, hogy még inkább igénybe vették, hogy az országot a támadásoktól megvédelmezzék. Magyarországon a magyarok a mi egyenjogú testvéreink lehetnek, de uraink soha.«

Kemény és emlékezetes szavak ezek, amelyek a szerbség elszánt kisebbségi politikájának következetes irányvonalait mutatják.

Az ötvenéves harc kezdete

A szerbek tehát egyenrangúak akartak lenni, de mivel ez a kísérletük a változó kormányok ellenállásán megfeneklett, nyílt ellenségeskedésbe mentek át, amely harc hol lángolva, hol meg hamu alatt parázslott kerek ötven esztendeig. A félszáz év küzdelmeiről, a szerbség kisebbségi mozgalmának teljes kialakulásáról is megkapjuk a felvilágosítást Kirilović könyve további fejezeteiben.

Kezdjük az 1868-as törvénnyel, amelynek 38. szakasza négy[38]féle nyilvánossági joggal felruházott népiskolát ismer: felekezeti, magán-, községi és állami iskolát. A görögkeleti felekezeti iskolák felett a szerbség rendelkezhetett. A szerbek teljes tudatában voltak annak, hogy nemzetiségüket csak felekezeti iskoláik által védelmezhetik meg, és azt kérték, hogy a szerb tanköteles gyermekek csak szerb felekezeti iskolába járhassanak. A törvény azonban lehetővé tette a felekezeti iskolák bezárását, helyettük községi iskolák létesítését, amelyek felett az ellenőrzést az állami hatóságok gyakorolták. Svetozar Miletić idejében tiltakozott az ellen, hogy a felekezeti iskolákból népiskolákat csináljanak, és a parlamentben így fejtette ki a szerb álláspontot:

»Mindaddig, amíg a magyar kormány és parlament magyarosítási törekvésekkel van áthatva, nekünk kötelességünk felekezeti iskoláinkat fenntartani és utolsó krajcárjainkat is feláldozni, hogy a községi iskolákat, amelyek a magyarosításra kiválóan alkalmasak, ne állítsák fel.«

A tiltakozás ellenére 1871-ben a volt határőrvidékeken az összes szerb iskolákat, amelyeknek megvolt az előfeltételük, hogy községi iskolákká váljanak, megszüntették, és helyettük községi iskolák létesültek. Ez igazságtalanság volt – kiált fel elkeseredetten az író –, mert a 38-as törvényszakasz elismerte a községeknek azt a jogát is, hogy felekezeti iskolákat fenntartsanak. Később mégis megengedték, hogy a volt határőrvidékeken a felekezeti iskolákat a hitközségek eltartsák. A szerbek azonban – amint Kirilović panaszolja – nem használták fel ezt a kedvezményt, mert a hitközségek, amelyeknek iskolaépületei a politikai községek hatáskörébe mentek át, már nem rendelkeztek elegendő anyagi eszközökkel, hogy új iskolaépületeket emeljenek. A küzdelmek elkeseredetté tették a szerbséget, amelynek a hangulatát a következő sorok hűen visszatükrözik:

»Kengel Emilian vršaci püspök felemelte tiltó szavát a szerb népen esett sérelem miatt, de Budapesten bevádolták, hogy papjaival együtt a népet a magyarság ellen lázítja. A parlamentben Svetozar Miletić állandóan napirenden tartotta a szerb kisebbégi iskolák sérelmeit. De a közoktatásügyi miniszter ígérete ellenére, hogy nem csinál kérdést a felekezeti iskolák jellegéből a határőrvidéken, mégis a kormány iskolapolitikája győzött. A szerbektől huszonöt iskolaépületet vettek el mintegy 85 000 forintot kitevő iskolaalappal együtt. Az ilyenféleképpen átalakított iskolákban azután kötelezővé tették a magyar nyelv tanítását. A kisebbségek ezt a harcot is elvesztették, és ez az állapot egészen 1918-ig tartott.«

A magyar nyelv a népiskolákban

A harmadik fejezet a népiskolák magyar nyelvhasználatával foglalkozik. Taglalja az akkori szerb kisebbségi érdekek figyelembevételével azt, hogy a magyarok nem voltak megelégedve a magyarosítást elősegítő eszközökkel, és az iskolatörvény kiegészítésével igyekeztek a magyarosítást gyorsítani. Már 1879-ben tizennyolc új tör[39]vényszakasz jelent meg, amelyek alapján a magyar nyelv kötelező tantárgy lett azokban az iskolákban is, amelyekben addig nem volt elrendelve, és népiskolai tanítók csak azok lehettek, akik magyar nyelven taníthattak. Az indokolás a következő volt:

»…Szükséges lévén, hogy a magyar nyelvnek mint az állam nyelvének elsajátítására minden állampolgárnak kellő mód nyújtassék, evégből a következő intézkedések állapíttatnak meg.«

Tisza gróf miniszterelnök a kormánynak ezt az intézkedését Polit-Desančićnak a parlamentben adott válaszában így indokolta meg:

»Miután Magyarországon élünk, akár tetszik ez a képviselő úrnak, akár nem, s miután Magyarországon a hivatalos nyelv csak magyar lehet, minden polgárnak alkalmat kell nyújtani arra, hogy az államnyelvet már az elemi iskolában elsajátítsa.«

Kirilović további fejtegetéseiben kitér arra, hogy a magyar állameszme kiépítésénél a magyarok teljesen átvették az osztrák receptet. Dr. Milan Maksimović szerb képviselő a parlamentben rá is mutatott az osztrák és a magyar iskolatörekvések azonos jellegére, amelynek a gerince az volt, hogy igyekezzenek egységes államnyelvet létrehozni. A képviselő utalt arra, hogy ezzel a kísérletezéssel homlokegyenest ellenkező hatást fognak elérni, mint amit remélnek. A kisebbségekre nézve sérelmes iskolapolitikát Kirilović a következőkben foglalja össze:

»Ha a magyarok abban az időben meg is engedik a kisebbségi nyelvek fejlődését az etikai határok között, az nem jelentett volna semmiféle veszélyt, még ha a kisebbségek elő is törnek és fejlődnek. Az iskolatörvénynek azonban – amint azt Polit-Desančić a parlamentben kifejtette – nem közoktatásügyi, hanem politikai célja volt. A törvény alapelve az volt, hogy a magyar nyelv segítségével siettessék az állami asszimilációt és az összes kisebbségek egybeolvadását a magyarsággal. Polit-Desančić szerint egy idegen nyelv használatát a szükségnek kell életre kelteni, különben teljesen céltalan annak az elsajátítása. Ott, ahol szükség volt a magyar nyelv ismeretére, a kisebbségek önként már bevezették a magyar nyelv tanítását az iskolákban. A Novi Sad-i szerb gimnáziumban, a sombori szerb tanítóképezdében és azokban a helységekben, ahol a szerbek a magyarokkal együtt keverten éltek, az elemi iskolákban a magyar nyelvet tanítják. „Kérdem akkor – folytatta Polit-Desančić –, minek erőszakot alkalmazni ott, ahol szép szóval is lehet eredményt elérni.”

Ezek voltak az előzmények, majd jött a híres Apponyi-féle iskolatörvény, amelynek analizálására külön fejezetet szentel dr. Dimitrije Kirilović. A szerző szerint azok a remények, amelyeket az előbbi iskolatörvényekhez fűztek az asszimiláció meggyorsítása érdekében, nem elégítették ki a magyar illetékes köröket, ami különben az 1900-as népszámlálásból is kiderül a magyar nyelv kötelező tanításának a népiskolákban történt bevezetésétől számított húsz [40] év leteltével. A 3343 nem magyar tannyelvű iskola közül 1340-ben megállapították, hogy a magyar nyelv tanítása nem vezetett a szükséges eredményre. Emiatt Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter rendeletet adott ki, hogy ott, ahol a magyarság kisebbségben él, állami, tehát magyar népiskolákat kell létesíteni. Lukács György folytatta, és Apponyi is követte ezt az iskolapolitikát. Apponyi új iskolatörvényt hozott, amelyben reménykedve – erősgeti Kirilović – a magyar államférfiak abban bíztak, hogy negyven éven belül teljesen elmagyarosítják a kisebbségeket. A törvény alapelve az volt, hogy a kisebbséget saját iskoláik felhasználásával magyarosítsák. A parlamenti vitában Jaša Tomić volt a kisebbségi előadó, de a fejtegetései nem találtak megértésre, és az új iskolatörvény megszavazása újabb csalódással gazdagította a kisebbségeket.

A hátralevő fejezet az asszimilálódás különböző módszereit eleveníti fel, és a szerző a nagyobb hatás és szavahihetőség kedvéért gyakran idéz régi parlamenti felszólalásokból, a néptanítók lapjából, a közoktatásügyi hatóságok rendeleteiből és a kisebbségekkel szimpatizáló magyar ellenzéki politikusok nyilatkozataiból. Az asszimilálást – hangsúlyozza dr. Kirilović – a még gyorsabb eredmény érdekében közvetlenül az összeomlás előtt már az óvodákban is megkezdték. Ugyanekkor elismeri viszont, hogy a felekezeti iskolákban, amelyeket sikerült megmenteni nagy áldozatok árán, mégis nemzeti szellemben tudták nevelni a gyermeket. Volt egy rendelet, amely szerint amely felekezeti iskola nem mutat fel elegendő eredményt tanulóinak a magyar nyelv elsajátítása terén, állami iskolává lehet átváltoztatni, amit szükség esetén meg is tettek.

Ezután egy tanulságos és érdekes statisztika következik. Dr. Dimitrije Kirilović arra hivatkozva, hogy a meghamisított magyar kimutatás szerint a Vajdaságban 512 000 (38 százalék) szláv, 421 000 (31,75 százalék) magyar, 301 300 (22,72 százalék) német anyanyelvű lakos volt. A szerző szemrehányást tesz, hogy mégis a Bácskában 304 magyar, alig 82 szerb, 10 szlovák, 8 német, 2 ruszin és 1 bunyevác elemi iskola volt.

A Bánátban 220 magyar, 77 szerb, 41 román, 12 német és 14 egyéb nemzetiségű elemi iskola volt, ami nem elégítette ki a szerbeket, mert szerintük még a meghamisított statisztika szerint is több nemzetiségi iskolához lett volna joguk. Kirilović ezután a középiskolák rendszerére tért ki, és külön kijelenti, hogy azok is az elmagyarosítás politikájának a szolgálatában állottak. Novi Sad-on, Somborban, Becskereken, Pančevón és Kikindán azért létesítették a gimnáziumokat, hogy még inkább elősegítsék az asszimilációt. A középiskolákról szólva Kirilović egy helyen így aposztrofálja az akkori iskolapolitikát:

»A magyar középiskolák elegendő eszköz felett rendelkeztek, hogy a nem magyar tanulókat elmagyarosítsák. A diákénekkarok, a kirándulások és a római egyház propagandája is ezt a célt szolgálta. Nagyon sok szerb diák, aki a szegedi, temesvári, vršaci, Bela Crkva-i, [41] pančevói, suboticai középiskolák tanulója volt, soha nem felejti el, hogy milyen lelki szenvedésen ment keresztül, amikor magyar forrásból merítette a kultúrát.«

Dimitrije Kirilović az Országos Magyar Szövetség, valamint a felső, erdélyi és délvidéki közművelődési egyesületek, a magyar nyelvterjesztő egyesület és a kisebbségek által lakott területeken létesített magyar egyesületekre hivatkozva ismételten utal arra, hogy ezek a magyarosítást segítették elő – sőt, a tőke is ennek a célnak a szolgálatában állott. A Néptanítók Lapjának egyes cikkeit idézve arra emlékeztet, hogy a nem magyar nyelvű tanítók neveit igyekeztek megmagyarosítani, és hasonlóképpen cselekedtek az idegen hangzású helységnevekkel. Végül a nyolcadik fejezetben az író a maga véleményét összegezi, amelyből kiragadjuk ezeket a sorokat:

»Mindezekből világosan látszik, hogy Magyarország erőszakos magyarosítást folytatott. A feladatunk ezekre a körülményekre rámutatva be is fejeződne, ha bizonyos magyar államférfiak nem kísérleteznének, hogy letagadják az erőszakos magyarosítási törekvéseket a régi Magyarországon. Az ilyen nyilatkozatoknak az a céljuk, hogy azokat a nyugati államokat, amelyeket meg akarnak szerezni maguknak, tévedésbe ejtsék.«