Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

Ennek a kis tanulmánynak nem az a célja, hogy részletes képet adjon az erdélyi és szlovenszkói magyarság irodalmi életéről, hanem csupán rátapintson néhány különbségre, amely jellemző a két kisebbségi sorsban élő magyarságdarab szellemi megnyilvánulásaira. Az erdélyi jelző ma különös megbecsülést jelent az egyetemes magyar irodalomban. Az erdélyi könyvnek van becsülete, van híre, és van olvasóközönsége. A szemek Erdély felé figyelnek, mert onnan minden év hoz valami különleges értéket, új nevet és emelkedett magyar szellemet, amelyet különösen a kisebbségi sors tanulságai edzettek nemessé. Ezúttal nem akarunk foglalkozni a történelmi előzményekkel, a geográfiai helyzettel, a székelyeknek évszázados különállásával, sajátos lelkiségével, amelyekből könnyebben és dúsabban sarjadt ki a kisebbség irodalma, mint nálunk, ahol hiányoztak ezek a föltételek. Bizonyos, hogy az erdélyi magyarságot szellemi téren nem tudta a változás földre teríteni, és az átmenet nem járt annyi zökkenővel, kilendüléssel és az egyensúlyi állapotba nehezen visszatérő bizonytalansággal, mint a mi erős függőségi viszonyban levő helyzetünkben.

A szlovenszkói irodalmi élet hullámzása a következő grafikont mutatja. A kábultság első időszaka után nagy pezsgés és lendület támadt. Írók jelentkeztek, akik a kedvező konjunktúrában fedezték föl, hogy nekik mondanivalójuk van a nyilvánosság számára. Szépirodalmi lapok alakultak, az irodalmi rendezéseknek nagy közönségsikerük volt. A mozgásban összekeveredett a valódi érték a talmi áruval, és az irodalmi termés mennyisége meglehetősen bő volt. Kevés idő múlva azonban kitűnt, hogy ezek a vállalkozások nem számoltak eléggé a közönség teherbíró képességével, de talán ízlésével sem. A lendületnek inkább mesterséges, mint természetes okai voltak. A közönség lelkesedése megcsappant, és sokan visszatértek régi íróikhoz, vagy inkább idegen írók könyveit olvasták. Az írók maguk is észrevették a bizalom csökkenését, és az új korszakban többet vitatkoztak az irodalomról, mint amennyit írtak. A felburjánzott dilletantizmus ellensúlyozására szigorú kritikai éra kö[32]vetkezett, pedig ez a magas mértékkel hadakozó csoport nem számolt eléggé az itteni irodalom fejletlenségével, amelynek bizonyos jóakaratra és kíméletre lett volna inkább szüksége. Lassanként a hadakozók abba a helyzetbe jutottak, hogy alig volt mit bírálniuk, mert erősen megfogyott a könyvek száma. A mostani időszakot kevés mozgás, a közönség és a magyar fiatalság érdeklődésének eltolódása jellemzik az irodalmi térről. Egészséges tünet, hogy a görögtüzes lárma elült, és irodalmi életünk a lehetőségekkel számoló vágányokra helyeződött, de ugyanakkor szomorú jelenség, hogy az idő értékválasztó szitáján fennmaradt vállalkozások növekedő nehézségekkel küzdenek, sőt egyeseket a megszűnés veszedelme fenyeget.

Erdély irodalmának a változást követő föllendülése hasonló tüneteket mutat, de lényeges különbségként jelentkezik az irodalmi élet szerves folytonossága. Nálunk a végletek éleződnek ki, szilárd alap híján az alkotásra szánt erők ellendülnek a művészet síkjától, és a művészet függetlenségét megmételyezik külső befolyások, amelyek előbbrevalónak tartják irányuk hirdetését és dokumentálását az irodalom sajátos belső értékeinél. A talajtalanság, a hirtelen beavatkozásra kizsendült irodalom gyermekbetegsége okozta, hogy a szlovenszkói magyar irodalomról annyi meddő szó folyt, és ugyanakkor megfeledkeztek az igazi feladatról, az alkotásról, az élet sokszínű arcának művészi megjelenítéséről. Erdélyben a szellemi termelés harmonikusabb keretek között történik, és biztosabb vágányokon halad. A szellem nem kiszolgálója pillanatnyi érdekeknek, inkább megőrizte önállóságát, de ugyanakkor több felelősséget hordoz nemzete iránt, mert ősi talaj van alatta, amelytől teremtő színét és lendületét kapta. Az erdélyi irodalom éppen ezért mélyebben magyar. A történelmi regény páratlanul gazdag fejlődése is ezt igazolja. Mintha csak újra a Jósikák és Kemény Zsigmondok korát élnék Erdélyben! Az erdélyi prózaírók más csoportja a székely nép gondolat- és érzésvilágának vált hivatott megszólaltatójává. Nem ügyes megfigyelés az eszközük, hanem a népiesség alkotó egyéniségük termő törzse, amiből minden megnyilatkozásuk fakad. A szlovenszkói irodalom ezeken a területeken nem tudott még egyetemes értéket termelni, és valószínű, hogy még soká kell várnunk, amíg megszületik az igazi szlovenszkói történelmi és az itteni tájszíneket tökéletes művészi keretben visszatükröztető regény! A líra az egyetlen műfaj, ahol egyenrangú versenytársként jelentkezik a szlovenszkói irodalom. A lírában legkorábban fejeződnek ki a benyomások és érzelmek, az irodalmi élet szerves folytonossága, a történelmi tudat itt kevésbbé fontos tényező. Az erdélyi líra röghöz kötöttebb, zártabb és inkább kapcsolódik a formatisztaság és szépség ápolóihoz, az események fölött álló látásmódhoz, mint a mi kisebbségi költészetünk, amely jobban telítődött a mostani élet színeivel és a szociális, társadalmi vonatkozásokat hangsúlyozza. Borongás, filozófiára hajló passzivitás, az élet közvetlen lüktetésé[33]től való visszahúzódás és a magyar sors kivetítése a legjelentősebb erdélyi költők közös vonása.