Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

Szirmai Károly: Hajléktalanok

Bár már sápadozik a mámoros utca, az újesztendő hatalmas, hófehér márványpalotájában még mindig világosak az ablakok, nemzetközi dzsesszmuzsika sikongat, hisztériázik, s a legbelsőbb termekből rekedt tivornyázás szakadozik ki a nyújtózkodva ébredő utcára. De míg odabenn javában áll a mulatozás és mámor, a pompás márványlépcső homályos árkádjai alatt három kis toprongyos testvér ácsorog – mellükön keresztbekötve szegény édesanyjuk rossz nagykendője, hogy kis szívük a nagy éjszakában el ne fagyjon. Az egyik ezüstnyárfalevelet tart kékre dermedt kezében, melyre finom, halovány betűkkel szomorú üzenetet sóhajtott egy szélhárfás, őszi éjszakán, a másik feketére aszalt, vén hegedűt, melynek vonóját a keserű bánat szaggatta szakállasra, s a harmadik: csárdásra bokázó, vidáman kopogó kiscsizmát. S ha odafönn mély zengéssel megdördül a fényes csarnokajtó, félénken elősettenkedik a három kislegény, s nesztelen léptekkel odalopódzik a széles lépcsőoszlop mellé: talán mégsem zavarja el őket a jókedvvel távozó vendég, s újévi garast is hullajt a fagyos kacsóba a magyar köszöntésért, táncért és muzsikáért, mely az óesztendő során újra bujdosókuruccá vált egyes tájainkon.

Szegény, toprongyos gyermekek! Vajon mit vétettetek? Hisz oly csendben ültetek egymáshoz húzódva az utolsó padban, s ha megszólaltatok, akkor is csak suttogva, nehogy észrevegyenek benneteket. Ti voltatok valamennyi között a legárvábbak, s tinéktek jutott a legkevesebb meleg, de azért mégis ti lettetek a legrosszabbak, mikor szomszédotok, az a gazdag és erős gyerek valami nagyon gonoszat csinált. Akkor titeket állítottak a fekete tábla elé, titeket büntettek meg, s titeket zavartak ki az utcára, a huzatos árkádok alá, ahol jaj! meg kell fagynotok, mert kegyetlenül süvít át az északi szél, és nincs könyörület. De vigasztalódjatok! Nem vagytok már egyedül, mi is ideállunk mellétek. Furcsa idő vert ide bennünket: ifjúnémet testvéreink, akiknek apái valaha itt éltek együtt megértésben a mieinkkel, azt mondták: szégyen németnek otthon magyarul beszélni, s szégyen német leányt magyarhoz adni nőül. Istenem, nem tudjuk, mit vétettünk, de fáj, hogy úgy leoldódtunk a népek testvéri seregéről, s úgy üldögélünk itt, az idő partján, mint sehovásem valók, feleslegesek, új, sárga foltos zsidai a világnak.