Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

Félig bedőlt, korhadt akácoszlopokkal támogatott nagykapu – alacsony, vállig érő, düledező deszkakerítés gyermekek számára való résekkel, kukucskálókkal. A kerítésen át belátni a sovány, gyomverte, csenevész kertre, melyben hitvány paradicsombokrok tengődnek, gyönge árnyékot vetvén a tövükben kapirgáló, seszínű paraszttyúkoknak.

A ház alacsony, kissé félvállas – vastag festése agyonrepedezett. A házat vagy nyolcvan esztendővel ezelőtt verték nyers, párolgó földből, s réti náddal tetőzték. Náddal, mely ritkán szárad ki, de magába szív minden harmatnyi nedvességet, s évről évre lassú, dudvás korhadással pusztul. Tíz esztendőnként újra kell foltozni, de ma már nádazó is egyre ritkábban akad: az öregje kihal, a fiatalja meg ugyan miért ne tanulna más mesterséget, ha a száraz kenyéren való tengődésnél jobb is kerül.

S ahogy nem szárad ki soha egészen a nádtető, nem száradnak ki az anyaföldbe vert falak sem. Hajszálcsatornáikon hol süllyed, hol meg emelkedik a víz aszerint, hogy milyen nedves az esztendő. S ha befűtik a szobákat, nehéz talajszag párolog a falakból. Még jó, hogy a szobalakó páriák homályos tisztálkodási vágyból gyakrabban meszelik be a falakat, különben még hamarább cserélnék ki szállásukat a temetőivel.

De nemcsak nedves, hanem alacsony is a ház – homlokát a gond a földre húzza –, de ez itt nem feltűnő, a szomszédos házak is ilyenek. A külvárosi nép, ha épít, a »régi öregek«-hez tartja magát, akik szerint a földbe lépő ház melegebb, barátságosabb. S szél jár a tájon, a tetőn zizeg-zörög a nád, s bomlott éjszakákon szerelmes macskák lakodalmakat ülvén, dermesztő gyermeksivalkodással keverik a szegény emberek álmát.

Íme, ilyen volt a Tumbász-ház és környéke. S Tumbász hasonló hozzá: zömök, rögből hajtott. Egyébként: bunyevác származású. Nem a magyar körzetben született – néhány utcával arrébb, a temető mellől költözött át, mikor ottani házát elárverezték. Mert azelőtt nagy háza volt, meg földje is, de akár disznókereskedő apja, az ötven láncot meg a temérdek pénzt ő is elmulatta, eltamburáztatta a vagyont. Mulatós, büszke, rátarti legény volt – s virtuskedvelő. Hogy hibás volt egyik válla, oda se neki, azért mégis ő »uszkocsiztatta el« a szomszéd gazda lányát, feleségét, aki – hogy idekerültek a vityillóba – bánatában és hektikájában utánasorvadt az eliszkolt vagyonnak. Még a halál pillanatában is azon kesergett, hogy hozománytalan leányai otthon fonnyadnak el. Ura kezét szorongatván, könnyes szemmel halt meg. [22]

– Istenem – sóhajtotta –, a föld… a lányok…

Ezek voltak utolsó szavai. S Tumbász felesége sírjánál megesküdött, hogy többé nem iszik. Nem is iszik azóta többet egy-két pohárnál. Csak egyre ott üldögél délutánonként a szennyes udvarban, és csendesen pipázva a piszkos, szappanos víz lassan húzódó kacskaringóját bámulja, vagy az asszonynépség kárálását szívja, hallgatja. Egész délután ül és pipál, délelőtt pedig alszik, mert éjjel bakter Lovas és társa fakereskedésében. Reggelenként törődve ballag haza, hogy rázuhanjon a szegényes vacokra, s ólomnehéz álomba süppedjen délig, mikorra ifjabbik lánya, Maca megfőzi az ebédet, ha munka nélkül van –, s odamegy, hogy felkeltse:

– Apám, kész az ebéd!

Bizony, kétszer is oda kell szólni az öregnek, hogy felébredjék, s kirázza ólomnehéz tagjaiból az álmot.

Maca magyarul szólítja, mert hogy magyar környezetben élnek, észrevétlen rájuk ragadt a magyar szó, s inkább abba öltözködnek; meg azután Maca magyar lányokkal dolgozott a gyárban. S a bátyja is, a szabó: magyar »kuncsaftokat« szerzett. A zsidó Lovas legtöbbször magyarul beszél, s a fakereskedés környéki öreg parasztok is.

*

Szabó fia, a sovány és kapaszkodó István az udvari szobában lakik. Ott a műhelye is. Erős, önző kinézésű, kövér nő a felesége. Zsémbes, pattogó asszony – igazi zsandártermészet. Folyton sarkában áll az urának, s attól tartván, hogy kiüt rajta az apja mulatós, iszákos vére, nem hagy pillanatnyi pihenőt sem. A gyámoltalan Tumbász nem mer ellene szólni, varr és szab éjjel és nappal – kézzel és gépen. Foltoz, javít, fordít, új ruhát csinál – mindent elvállal. Felesége folyton sarkalja:

– Ha te el nem vállalod, elvállalja más.

A szegény ember néha megpróbálkozik egy-egy gyenge ellenvetéssel:

– De Gizus, ez nincsen megfizetve. Szégyelleném megmondani valamelyik szaktársamnak, hogy mennyiért készítek egy fazont.

De az asszony letorkolja:

– A szaktársad se ereszti el a kuncsaftot, csak azért beszél, hogy te engedd el, s akkor majd ő elfogja. Ismerem én az ilyen nagyhangú iparosokat.

István pedig elhallgat, és tovább csinálja a munkáját. Este tízig is eldolgozik, s az ifjú Tumbászné nagyon szereti, ha a férje iparkodik, ő azonban annál kevésbé veszi ki részét a munkából. A szoba-műhelyt is ritkán takarítja, pedig ha Maca dolgozik, az egész Tumbász-házra itt főznek. No, hiszen van is elég piszok! A szabóság egész nap szemetel, a tyúkok az ágy alatt tojnak, itt ültetik a kotlósokat – Tumbász nagyon szereti a tyúkokat –, s ő és felesége itt is alusznak. Munkanélküli barátai is eljönnek, beülnek [23] a kis, levegőtlen helyiségbe, s eltöltik a mester mellett az időt – legalább távol lehetnek asszonyaik és szüleik örök szekatúrájától. S miközben »szűz«dohányból sodort, rossz cigarettáikból száll, bodorodik a füst, végeszakadatlan beszélgetésekben vágyakozzák ki tehetetlen magukat.

Copkó, az asztalos a galambokért rajong, de ha idegen galambot sikerül fognia, felesége mindig eladatja. Igaz, hogy ez hoz valamit a konyhára, de ez bántja Copkót.

– Te, Pista, tegnap is fogtam egy szívest, hát nem addig zörgött az asszony, míg el kellett adnom a Kollár Mengyinek. Így sohase lesznek rendes galambjaim, ha a legjobbakat eladom.

S maga elé néz elbúsult tekintettel.

Tumbász csak hümmög:

– Az asszony, az asszony… – De nem mer szólni semmit.

Hegedűs, az elzüllött rádiószerelő legszívesebben innék az idők végezetéig.

– János – mondja Copkónak –, gyűjtsünk egy literre! – S előkotorja ki tudja, honnan szerzett dinárját. Szeme sóváran ragyog:

– Még máma nem ittam, pedig de jó az idei rámpás, a fene egye meg.

Almási, a facér kőműves, fonnyadt arccal teszi ki a második dinárt.

– Benne vagyok – recsegi alkoholtól és nikotintól reszelős hangján. Biztosan kofálkodó feleségétől csente a dinárt, mert az asszony nem ad pénzt a kezébe. Almási különben valamikor rendes ember volt, de a munkanélküliség elzüllesztette. Még újdonsült munkanélküli volt, mikor a szakszervezetben kirabolta a munkáskultúrkör pénztárát. Leleplezték, és kitiltották a munkásotthonból, s azóta gyűlöli a munkásmozgalmat is. Annyira elzüllött, hogy ha munkát is találna, azt is elkerüli.

A fiatal Tumbász gyáva szemmel pislog felesége felé a sarokba, annak beleegyezése nélkül nem mer beleszállni a gyűjtésbe. Pedig egy keveset ő is szeretne inni. Copkó is hozzátesz fél dinárt, így hozathatnak fél liter rámpást. S isznak. Tumbász nem mer inni, bár sovány nyakában szaladozik az ádámcsutka. Tehetetlenségében hát mesterségére hárítja keserűségét:

– Hej, gyerekek, csak abbahagyhatnám ezt a vacakolást…! Majdnem ingyen dolgozik az ember, de az asszony nem hagy békében – még kenyérre sem jutna – hajtja örökké. Egy csöpp kedvem sincs már dolgozni a szabóságban – mondja erőtlenül.

Az ágy alatt kotkodácsolni kezd az egyik tyúk. Tumbász felveszi, és arcához szorítja.

– Pipikém… pipikém… Tudjátok, úgy szeretem ezeket a jószágokat. Ha pénzem volna, csak csirkéket és kacsákat tenyésztenék…

Copkó Tumbászra kacsint, s az ajtón kilépő felesége felé int.

– És innál – teszi hozzá csendesen. [24]

Kész a vacsora. Giza gorombán szól urához:

– Pista, gyere enni! Ha elmosogatok, én is segítek stafírozni.

Vacsorát főzött, mert délben eltrécselte az időt, s így ebédre csak szalonna jutott.

Az üldögélő komák hazaindulnak. Az asszony nem kínálja őket. Ebben a szegénységben? Mindig itt ülnek, és különben sincs lakodalom, sem halotti tor.

*

Tilka az öreg Tumbász legidősebb gyereke. Harmincöt éves vénleány. Erős, vagy mázsás nőszemély – hatalmas vállakkal. Fekete bajuszkája is van, s az állán: erős és gyér szakállszálak. Mélyen gyűlölködő szemeiben az örök hiába vágyás sötétsége. Sokat eszik. Nemi kielégítetlenségében szakadatlanul éhséget érez. Mint apjának, néki is az evés a legfontosabb. Utána a pletykát szereti a legjobban, s ha kellemetlen dolgokat mondhat valaki szemébe. Életének semmi célja, semmi értelme. Ezt érzi, s ezért harapós kutyaként mar mások jókedvébe. Egyébként sokat dolgozik. Már évek óta mos a járványkórház mosodájában. Minden hajnalban kigyalogol hóna alá szorított kendőbe csavart száraz ebéddel, és estig dörgöli és csavarja a ruhát. Csak vasárnap jár a városban, mikor templomba megy. Ilyenkor az imádságok megszokott szavai közt ilyenféléket is mormol:

– Istenkém, mi értelme van az életemnek?

Mindenkit gyűlöl. Ezért is imádkozik oly buzgósággal, mert érzi gyűlöletének mértéktelen terheit. Gyűlöli öccsét, mert megházasodhatott, sógornőjét, mert papucsba verte gyámoltalan öccsét, gyűlöli legfiatalabb testvérét, Macát, mert fiatal, és van még némi reménye a férjhezmenetelre. Bár egy összeszólalkozás alkalmával odamondta néki:

– Te is kezdesz már elhízni. Ne gondold ám, hogy szép vagy. Te is huszonöt éves vagy már, s te is megvénülsz velem együtt.

Maca összeverekedett vele.

– Te tehén! Irigy vagy rám. Azért is férjhez fogok menni.

El is költözött hazulról. Mindenképpen férjet szeretett volna fogni. De nem sikerült. Sőt, a munkából is kiesett. Így újra hazakényszerült. S hogy kenyerét ne egye ingyen, a mosásban segített Tilkának.

*

Tilka és apja jól megértették egymást. Mindketten enni szerettek a legjobban. Csak ezért dolgoztak.

Minthogy Maca Tilkával dolgozott, a sógornő főzött rájuk. Tilka azzal gyanúsította sógornőjét, hogy meglopja őket, illetve hogy többet számít fel. Gyanújának volt is némi alapja. Ezért, ha te[25]hette, mint vasárnaponként, úgy maga főzött. Ilyenkor apjával együtt ettek. S Tilka az egyhetes mogorvaság után mosolygott is.

*

Macának kis, púpos borbély udvarolt. Mindenki nevette őket. Az a szálas, erős ülepű leány, s a hónaljáig alig érő gnóm… S tetejébe iszákos is. – »A kis pasi…« De üzlete van a külvárosban. »Jó parti«. – A borbély sokszor berúgott, és nyakig sárosan mászott haza. Maca kissé utálta, meg idegenkedett is tőle. Egészsége tiltakozott az embervakarcs ellen.

Még sose csókolództak. Nem is tudta elképzelni, hogyan melegedhetnének ennyire össze. Állva nem, mert a kis borbély pomádés fejével csak a melléig ért. Ülve – az is furcsa lett volna. Meg azután hogy is ölelhetné át őt a fiú? De nem is merné. Csak a kezét szorongatta, nyirkos tapintású borbélykezével. Még ez sem volt kellemes.

De elvitte csónakázni. Moziba is eljártak. Nyakláncot is vett születésnapjára, meg virágot. Tilka sokat csúfolta húgát:

– Mit akarsz a kis koszavakaróval? Ha lábad közé veszed, eltörik a rothadt dereka.

De azért féltékeny volt Maca szerencséjére. Hátha sikerül mégis elvetetnie magát. Akkor belekerül a tisztes polgári világba, melyből őt kizárta a sorsa.

Gyűlölködő zsörtölődése új tápot kapott. Macának sikerült néhány félnapos bejáróhelyet szereznie, amivel nagyrészt függetlenítette magát Tilka befolyása alól. Maca most már csak a legritkább esetben segített a mosásban. Ezenfelül kilátásba helyezték számára azt is, hogy munkát kap a zsidó temető rendezésében. Utat kell csinálnia, ásnia, kapálnia, gereblyéznie, ágyásokat feltöltenie. Tudta, hogy nehéz munkára vállalkozik, de még mindig jobb volt, mint egész nap a mosóteknő mellett lúgos vízben maratnia a kezét.

Maca új harisnyát is vásárolt magának. Még arra is felbátorodott, hogy kis, púpos udvarlójával levágassa haját. Az kéjelegve ugrálta körül a széket, és nyissz-nyessz: rövid lett a súlyos és dús haj. Maca az első ollócsattintásra felnyögött, de azután már nyugodtan tűrte. – Eh, mit! Sógornője is levágatta a múlt héten. Munkatársnői, akikkel azelőtt együtt dolgozott a gyárban, már tíz év óta rövid hajat viseltek. Igaz ugyan, hogy az ő apjuk nyugdíjas vasutas, az övé meg csak paraszt, éjjeliőr. No de mindegy.

Tilka a bubifrizura láttára felfortyant, s leringyózta Macát:

– Most bolondulsz meg – tette hozzá. – Idáig jó volt a hosszú haj? Tán azt hiszed, hogy már iparos nagysága vagy? Nem is biztos, hogy a púpos elvesz, mert az anyjának te nagyon szegény vagy. És az se tetszik neki, hogy te, akár a jólányok, külön mentél lakni.

Igaz, Maca hallotta, hogy leendő anyósa egyre üzenget, hogy fiától elriassza. [26]

– Fütyülök a púposra meg az anyjára, ha éppen tudni akarod. Az is csak a fia keresetét sajnálja, nem én vagyok az útjában. Levágattam a hajamat, mert nekem úgy tetszett! Már erre is irigy vagy? Te is levágathatod, te vénség!

Az öreg Tumbász is dohogott egy sort, de nem nagyon hangoskodott, mert Maca újból keresett, s ezzel némi tekintélyt szerzett.

Másnap este Maca elment hazulról, mikor a púpos jött. Azt is megüzente néki, hogy többé ne jöjjön.

*

A következő vasárnap ebéd után az öreg künn pipált az udvaron, mikor Macához eljött a fodrásznő. Ezt látván, megint dohogott:

– Már erre is telik neki…

Az ondolálóvas csattogott. A göndör hajú, virgonc fodrásznő és Maca nevetve beszélgettek.

– Több helyről is hallottam, hogy az anyja egyre üzenget nekem, hogy így, meg úgy, ne bolondítsam a fiát, a púpost. Bolondította a ménkű. Úgy jött, mint a puli.

– A fia keresete kellene tovább is – mondta a fodrásznő.

Tilka mérgében, hogy húga még ondoláltat is, egy darabig szótlanul pukkadozott, azután minden bevezetés nélkül belecsípett a fodrásznőbe:

– De csúnya a maga férje, Bözsike!

– Csúnya? Hallja, ezt még senkitől sem hallottam. Csinos fiúnak találták mindenütt – borzolta fel magát a fodrásznő, s megrándult kezében az ondolálóvas, úgyhogy Maca beleszisszent.

– Bizony, csinos is – mondta Maca. – Neked, Tilka, már senki se tetszik. Te nagyon haragszol a férfiakra.

A vastag Tilka puffadt arcát elrántva, szótlanul ment ki a szobából.

– Bözsike, én is ilyen utálatos leszek, ha idehaza vénülök meg?

– Tudom is én, Maca. Nem mindenkinek ily borzasztó a természete.

*

Tumbászék udvarában, a parasztház végében van egy szoba-konyhás lakás. Valamikor istálló lehetett. Most Csikós András lakik benne a feleségével meg négy gyermekével. Iszonyatos nyomorban élnek. A festetlen asztal takaratlan, az ágyakban, a deszkákon szalma, az is egy szál foszladozó lepedővel leterítve. Rossz kabátjaikkal takaróznak. Reggelenként, mikor felkelnek, szakadt ingük és hajuk tele van szalmatöredékkel. Szekrényük sincs, de nem is lenne mit berakniuk. [27]

Csikós favágásból tengeti életüket. De ily elfoglaltsága csak ősszel vagy tél elején akad. Fát aprít a favágógép mellett. Sok a gép, és hamar összevágják a télire való fát. Azután nincs újból semmi munka. Építkezés sem akad. Olykor sikerül azonban valaki elől elhalászni valamilyen paraszti napszámot. De az ilyen napszám kicsi, s csak nagyobb földmunkák idején akad. Így az év jó kétharmadát át kell csikorogni. Rongyban, piszokban, hidegben, betegségben, mint ahogy a környék legtöbb családja teszi.

Csikós szervezett munkás, és keresetét nem issza el. Csak akkor nyúl italhoz, ha valaki fizeti. Vagy ha egyik-másik munkaadója munkaközben megkínálja, így akarván őt kárpótolni a lealkudott napszámért.

Felesége csontvékony teremtés. Nyolc gyerek anyja. Ebből négy él, de a legkisebb: vézna csecsszopó, s már hetek óta haldoklik. Ha pénzük volna, megmenthetnék.

Az asszony, mint minden nyomorban tengődő, hanyag, lusta és piszkos. De ha még igyekvő volna, akkor sem tudná magát és házát rendben tartani. Cérna, szappan, kefe s egyéb hasonló apróságok, melyekkel az ember rendbe hozhatná magát, nagyon ritka vendég az ily nyomortanyán. S a soha vissza nem adott, kicsiny kölcsönökbe Csikósné már belefáradt.

Csikós, ha munka nélkül van, szintén betelepszik a szabóműhelybe, a többi közé. Nem-igen szokott beszélni, mert nem nagyon hiszik el, amit mond. Pedig nem hazudik. De szinte eszelősen folyton azt meséli, hogy fényképészinas volt, s még három hónapja volt a felszabadulásig, de a főnöke észrevette, hogy lopnak. Hát ő is belekerült a társaságba. Főnöke kivágta őket, s még arról is gondoskodott, hogy többé más helyen se szerződjenek velük. – Így járta meg, amiért a lemezlopásban másik inastársával a segéd kezére járt. S minthogy valahol kenyeret kellett keresnie, bátyjával eljárt fát vágni, s ebbe a sorsba aztán bele is ragadt. Eközben ismerkedett meg mostani feleségével, aki szappangyári munkásleány volt, s mivel teherbe ejtette, s megsajnálta, hát elvette feleségül. De felvirrad még egyszer az ő napja is – hajtogatta –, lesz még belőle fényképész.

– A te kérges kezeddel már nem sokra vinnéd, ha gépet is tennének eléd – ellenkezik vele Hegedűs, a facér rádiószerelő, aki szeretett vele eldicsekedni, hogy az ő keze finom.

– De ha én mondom, elhiheted, hogy fél év alatt belejönnék, s a kezem is kifinomodnék. Hej, csak az asszony ne volna a nyakamon! Vagy a világ sora fordulna meg.

– Hát miért nem hagyod ott az asszonyt? – vágja oda Almási, aki szintén szeretett volna kofafeleségétől megszabadulni, de mivel nem szeretett dolgozni, hát csak visszamaradt, s eltartatta magát.

– Sajnálom a gyerekeket – mondja sóhajba csüggedten Csikós.

Azelőtt Csikós benn maradt evés alatt is Tumbászéknál, de mi[28]vel észrevette, hogy evés közben elkerülik éhes tekintetét, szemlesütve ő is kibotorkált a napi tereferélőkkel, ha Tumbászné teríteni kezdett.

*

Csermák, az ifjú Tumbász apósa is elszuszog néha-néha lányát és vejét meglátogatni. Nehezére esik, mert asztmája fojtogatja. Sokat ivott világéletében az öreg. Aktív vasutas korában az utazószemélyzethez tartozott, így kilométerpénzt is kapott, s az asszony nem ellenőrizhette, hogy mennyi italt fogyaszt. Ivott is gondtalanul és mérték nélkül. De kardos és takarékos második felesége mellett már nem teheti. A csekély nyugdíj postán érkezik, s az asszony gazdálkodik vele. Ha ételre rendesen is telik, italra s egyéb haszontalanságokra már nem futja. Az öreg Csermák így keveset járkál, csak eszik, alszik, otthon ül, és hízik. S asztmája mind jobban fojtogatja.

Nászát nem nagyon szereti. Parasztnak tartja. Az öreg Tumbásszal sem szívesen parolázik. Még egy fokkal nagyobb paraszt az ő szemében. Az ő apja, bizony, mesterember volt, ő pedig nyugdíjazott vasutas létére tisztes polgár. S ha rászánja is magát, hogy ellátogasson a Tumbász-házba, csak azért teszi, hogy kifüstölje a fejéből felesége állandó zsörtölődéseit.

Az idősebb Tumbász az udvarban pipázik, s természetes szívélyességgel fogadja Csermákot.

– Hogymint vagyunk, kedves nász?

– Hát csak meglennénk valahogy – lihegi Csermák –, de az asztma, az asztma… – és bebotorkál a kis műhelylakásba.

A fiatal Tumbász, miként a »kuncsaftokat«, úgy apósát is nagy alázattal és tisztelettel fogadja.

– Isten hozta, tata. Foglaljon helyet. Hogy vannak odahaza? Hát a mama? Miért nem jött ő is?

Csermák szereti, ha a mostohát is édesanyaként kezelik, s emlegetik.

– Hát csak megvolnánk. Tudod: anyátok mindig talál valami szuszognivalót – nyögi Csermák az egyik székbe ereszkedve. – Megvolnánk… De hol van Giza?

– Ejnye, azt mondom én is, hogy éppen most kellett elmenni arra a temetésre.

– Temetésre ment?

– Igen. Egy Fekete nevű bérkocsisnak a fia vízbe fúlt, azt temetik. Gizus is elment.

– Hát, fiam, hogymint vagytok? Van-e munka?

– Hála Istennek, akad mindig egy-egy kevés – és felsóhajt. (Úgy gondolja: több is, mint amit elvállalni kedve volna, de ha az asszony…)

Most is gyorsan leül, s öltögetni kezd. Hátha megérkezik Giza, nehogy karba tett kézzel találja, mikor belép…

* [29]

Maca munkát kapott az új kötödében. Két hét előtt, egy esős délben lelkendezve futott be sógornőjéhez.

– Te, Giza, képzeld csak: munkát kaptam…! Egy kötödében! Megint a régi szakmában dolgozhatom! Úgy örülök – és táncolt hozzá jókedvében.

Két hét alatt rábírták a leányok, hogy bemenjen a szakszervezetbe, ahol a munkáskamarai titkár s a textilcsoport egy-két vezetőségi tagja megnyerték az egész üzemet a beszervezésre. Maca tehát szervezett munkásnő lett. Most már társasághoz is szeretett volna jutni, s esetleg férjhez.

– Tudod, Giza, olyan rendes fiúk vannak bent a tagértekezleten s a kultúrkörben. Ha nem hiszed, gyere be velem holnap.

– Nézd: a bátyád önálló iparos. Mit szólnának, ha én bemegyek. Meg nekem az olyan furcsa, én csak tánciskolába jártam leánykoromban.

– Némelyik iparos is, aki inkább munkásnak érzi magát, be-bejár a szakszervezetbe. És ott is nők és férfiak vannak együtt, akárcsak a tánciskolában.

– Apám se szerette soha ezeket a munkásszervezkedéseket – húzódott Giza, és nem is ment be a munkásotthonba.

*

Vasárnap reggel többen is eljárnak Tumbászhoz, hogy szívességből megborotválja őket, mert nincs pénzük, és maguk nem tudnak borotválkozni. Eljön Racsa, a cipész-futballista, Kubik, a volt szállító-kocsis és Almási, a kőműves. De meg szokta Tumbász borotválni a házban nyomorgó Csikós favágót is.

– Pista, még az Isten is borbélynak teremtett – mondja Kubik. – Mint a pöhöly, olyan könnyű a kezed. (Pedig több helyütt vérzik az álla.)

Tumbász szerényen mosolyog.

– Tyúkfarmot vezetni teremtett engem – azt hiszem…

– Hogy viszonozhatom ezt néked, István? – kérdezi Csikós. – Legalább, ha pár öl fát vehetnél, hogy összevágjam néked a borotválásért.

– Ha mindnyájatoknak egyszer majd jól megy, akkor összeadtok pénzt, és megalapítom a tyúkfarmot.