Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

Kint hosszan szólt a csengő. Pirkó felébredt. Egy darabig még csukott szemmel feküdt. Az éles hang összefüggés nélkül tovább szólt benne. Lassanként kibontakozott álmából, és magára eszmélt: – Én én vagyok. A szobám. A hajam. Az arcomba lóg. Tegnap mostam.

És hirtelen minden átmenet nélkül: – A születésnapom!

Pirkót kellemes öröm járta át. A születésnap kicsi kora óta azt jelentette számára: karácsony, ünnep.

Ünnepelni nem mindenki tud. Ahhoz külön tehetség kell. Az ember a legelső, tehát igazi születésnapjára kapja ajándékba az élettől, mint a zenei hallást, a butaságot meg a többi képességet, amiket a Nagy Ajándékozó szór a bölcsőjébe.

Az ilyen ember kiválaszt a sok közül egy napot. Ezen a napon kikapcsol mindent, ami csúnya vagy bántó. Felékesíti fantáziája minden kincsével, körülveszi a titokzatosság varázsával, elárasztja szépséggel és örömmel, amit tudatosan kuporgatott össze, és hónapokon át, visszautasítva a hétköznapok elviselhető félóráit, vagy inkább kivonva belőlük minden lehetséges jót és halomba rakva, összegyűjtve az ünnep számára.

A végén már maga is hiszi, hogy az egész másforma nap, mint a többi, és elfelejti, hogy ő tette mássá.

Bizonyára okosabbak, akiknek minden nap egyforma, és a kínálkozó apró örömöket nem gyűjtik össze, hanem ötletszerűen élik. Akik akkor isznak, amikor éppen megszomjaznak, és felveszik az új ruhát, ha elkészül, nem őrizgetik »akkorra«.

Akik nem ismernek idősarkakat. Akiknek az ősz nem fáj, mert észre sem vették, hogy nyár volt. Akiknek nincsenek évfordulóik, és ennélfogva nincsenek összehasonlításaik. Akiknek egyes napok nem mementók. Akik nem ismernek az életükben határköveket, és nem érzik, hogy öregszenek, mert nem tudták, hogy fiatalok voltak.

Azok az okosak, akik nem ismernek ünnepet, és nem ismerik az ünnep másnapját sem… Hanem azért nagy költő volt, aki a karácsonyt kigondolta!

Pirkó tudott ünnepelni. Mint egész kislány hetekkel előre gyűjtötte az örömöket, az ünnep színházi díszleteit, hetekkel előre csillogott a szeme, és fantáziájának egén hajasbabák villóztak.

A születésnap igazi ünnep volt. Pirkó ilyenkor már reggel ünneplőruhát öltött, legcsipkésebb, rózsaszín szalagokkal átfűzött batisztköténykéjét vette fel, hajába is pillangós csokor került. Tanulni, zongorázni dehogyis lehetett ilyen szent napon! Az ember csak láb[13]ujjhegyen járt, és a csodavárás izgatott hangulatában figyelt minden csengetésre.

A kert is szebb volt, mint máskor. A kislány tiszteletére minden oldalon új bimbók fakadtak virággá, ismeretlen pillangók jöttek látogatóba, és a foxi nyakán vadonatúj világoskék máslival, patyolatfehérre fürösztve ugrált fel a kislányra gratuláló csaholással.

A csengő pedig szólt, szólt, és mire este lett, Pirkó büszke örömmel rendezte el a születésnapi asztalt. Középen volt a habos torta. Körülötte néhány – jaj, de kevés – karácsonyfa-gyertyácska árulkodta, hogy hányadik születésnapját ünnepli. A torta körül a parádés ajándékok: arany karperec, nagy baba, aranyos kötésű meséskönyv. Oldalt szerényebben a praktikus ajándékok: fehérnemű, kötény, cipő. Leghátul a falat díszítették a szegényes virágküldemények, kis barátnők, házi cselédség szerény üdvözlései.

Múltak az évek, és szaporodtak a gyertyák a születésnapi torta körül. Pirkó egy kis szomorúsággal, de sokkal nagyobb büszkeséggel állapította meg: – Ma tizenhat gyertya lesz. Most igazán nem kislány többé!

Vajon ki csengetett az előbb? Biztosan tudja, hogy félálomban hallotta.

Meg kellene kérdezni. És azt is, hogy milyen idő van.

Pirkó a csengő után nyúlt, de meggondolta. Olyan szép volt így feküdni és arra gondolni, hogy az ember tizenhat éves, és születésnapja van.

Vajon milyen ajándékokat kap? Anyuska biztosan megveszi azt a táskát, amit a múltkor együtt néztek a kirakatban. Apa? Apa szeret ékszert venni.

Pirkó megpróbálta elgondolni, mit kap apától, Malvin nénitől, a doktor bácsitól, a lányoktól. De legbelül valami izgatottan és türelmetlenül kérdezte: – Ő? Ő? Gondol-e rá, milyen nap van ma? Ír-e? Jaj, csak írjon! Csak írjon! Egy kis levelezőlap, amin csupán annyi áll: „augusztus 27. Kezeit csókolja: Pista.”

Pirkó látatlanba felajánlotta áldozatul az egész születésnapot tortástól, gyertyástól, zsúrostól, ajándékostól egy ilyen levelezőlapért. – Vajon itt lehet már a posta? Hány óra? – Pirkó felkönyökölt.

– Ó, már megint elfelejtettem idekészíteni az órát az éjjeliszekrényre! Hát ez mi? – Az éjjeliszekrényen arany karkötőóra feküdt. – Ez apuka! – ujjongott Pirkó. De még csak meg sem nézte jobban, csak az érdekelte, mennyit mutat.

Fél kilenc. Pirkó csengetett. Gépiesen füléhez tartotta az órát, és közben érezte, hogy ketyegésével együtt dobog a szíve: „Írt? – Nem írt? Írt? – Nem írt?”

Az ajtó nyílik. A félhomályban Pirkó látja, hogy a szobalány nagy dobozt hoz be. Ki küldhette?

– Isten éltesse a kisasszonyt!

– Köszönöm, Erzsi. A postás itt volt már?

– Itt. Csak ezt hozta.

Erzsi kinyitja az ablaktáblát, és odaviszi az ágyhoz a dobozt. [14]

– Ez postán? – csodálkozik Pirkó.

De abban a pillanatban megismeri a vesszőből font dobozt – a jellegzetes virágszállító dobozt, és lángba borul az arca.

Türelmetlen izgalommal nyitja a csomagot Pirkó. Mire Erzsi odaér az ollóval, már félig feltépte a doboz tetejét. Most még a papírt: La France rózsák! Rózsaszínű rózsák, harmatosak, illatosak, nem csokorba kötve, hanem lazán egymás mellett, ahogy Pirkó szereti. Sok, sok, talán száz szál is.

Pirkó föléjük hajol, nézi, szívja, legszívesebben beletemetkezne.

Most ünnep csak igazán a születésnap! Soha eddig nem volt. Most tudja csak Pirkó, hogy eddig nem volt. Most tudja, hogy így is lehet örülni! Hogy ilyen boldog is lehet az ember!

Süt a nap, benevet a szobába. Pirkó visszanevet. Valami nevet benne. Úgy érzi, hullámosan kacag valahol a mellében a boldogság. Nem múlik ez az érzés, egész nap megmarad.

Anyuska jön be édes csókkal és a megcsodált táskával. A varrónő jön az új ruhával, az is elkészült mára. Gyorsan öltözik Pirkó. Iluska még a fürdőszobában találja a gratulációs bonbonokkal.

Jönnek a lányok. Aztán a rokonok. A fiúk virágot küldtek. A születésnapi asztalon szaporodnak az ajándékok. A csokrok számára nincs már elég váza. Középen a nagyváradi rózsák, a száz szál La France a nagy Zsolnayban.

Délben távoznak a gratulánsok. Ebéd után Pirkó is öltözik, be kell még szerezni egyet-mást a délutáni uzsonnához.

Az új ruhában van, új táskával a kezében, a karkötőóra a karján, a keblén egy rózsaszínű rózsa. Táncos a járása, csillogó a szeme. Kiabál belőle a büszke öröm: „Ide nézzetek! Tizenhat éves vagyok, és engem szeretnek!”

Margit az ablakon könyököl. Pirkó felnevet hozzá: – Ide nézz! – És mutatja a karkötőóráját.

– Jaj, mutasd! – Margit majd kiesik az ablakon. – De hiszen a ruhád is új! Fordulj!

– A táskám is! – dicsekszik Pirkó. – De nem foroghatok itt az utcán.

– Gyere be kicsit – hívja Margit –, szeretném anyusnak megmutatni az órádat.

Pirkó olyan, kissé szögletes mozdulattal emeli szeméhez az új karkötőórát, mint kezdő dohányos a cigarettát.

– Tíz percre – jelenti ki, miután konzultálta a kis órát.

A táncos lábak kettesével veszik a lépcsőket. Pirkó már a hallban áll, és Margiték forgatják, dicsérik, csodálják a kincseit.

A hallból nyílik Margit szobája. Új, fehér függöny látszik a félig nyitott ajtón át. Pirkó meglátja.

– Ezt mikor kaptad? – már bent is áll a lányszobában. Fehér függöny, fehér bútor, fehér fal, az asztalon nagy fehér váza, benne rózsák. Nincsenek csokorba kötve, hanem lazán, ahogy Pirkó szereti. Hosszú szárú, harmatos rózsák, sok, sok, talán száz szál is. Harmatos, illatos, piros rózsák. [15]

Pirkónak gyökeret ver a lába. Valami mintha megmerevedne benne. Az öröm, ami a mellében hullámzott.

Margit követi a tekintetét, és gyengéden megsimogatja a rózsákat: – Ugye gyönyörűek? Ma reggel érkeztek postán. – És kis szünet után hozzáteszi: – Pistától.

– Gyönyörűek – ismétli Pirkó. – Mért? – kérdi aztán. És úgy érzi, mintha nem ő beszélne itt, hanem más valaki szólna helyette. – Mért, mi van ma?

– Semmi, Pista szokott nekem olykor virágot küldeni, minden alkalom nélkül is.

– Gyönyörűek – mondja megint Pirkó.

Szerencsére letelik a tíz perc, elmehet.

Aztán Pirkó otthon van megint, és ott áll a rózsaszínű rózsák előtt. Az arcán nagy könnyek futnak végig. Úgy érzi, ellopták a születésnapját, ellopták a tizenhat évét. Nagyon öregnek és kiábrándultnak érzi magát.

A csengő szól. Vendégek jönnek. Ma zsúr van Pirkóéknál.

És Pirkó ezen a napon megtanult befelé sírni… Valóban nem gyerek többé. Elkezdi élni a maga asszonyi sorsát. Szendvicset kínál, táncol, nevet, és valahol legbelül homályosan tudja, hogy ezt meg kell tanulni. Hogy mostantól fogva olyan szomorúságok várnak rá, melyeknél nem lehet többé a díványra borulni és jól kibőgni magát, mint eddig, ha valami bánata volt.