Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

Töröld le homlokodról a gondot és a verejtéket. Parancsolj megálljt hajszádnak, add fel küzdelmedet. Dobd el a komolyság álarcát, szakítsd le magadról szokásaid kényszerzubbonyát. Ne higgy a valóság csalóka építményének, törd szét logikád korlátait.

Jöjj szebb világba, csak néhány percre: a meleg hangulatok, a képzelet színes országába. A mesék, a finom sejtések, a megérzések birodalmába. A te világodból mit se hozz magaddal, csak tiszta szívedet, csupasz lelkiségedet és a benned rejtőző gyermeki bámulásod.

Jöjj, Farkas Béla vezet. Kréta a kezében, érzés a szívében, színek a lelkében. Meséit vásznon és kartonon mondja el, és elvarázsol oda, ahol a miért-re nem mert-tel felelnek, ahol a bánat is szép, az öröm nem múló, és minden úgy van jól, ahogy van. Ahol muzsikál a hulló falevél, és a fák sejtelmes susogása boldog álomba ringat.

*

Őszi dombról ereszkedik alá a görnyedt hátú lovas. Alakját a pára fátyla takarja, útját köd lepi. Szürke felhők gomolya kíséri lovának nehezült lépteit. Egyetlen fa széltől tépázottan himbálja ágait. Nincs a képre több felírva, és mégis látod, hogy a bánat emészti a lovas szívét. Szépséges asszonyát nem érte el, örökre búcsút mondott, és nekiindult a széles nagyvilágnak, az örök hontalanságnak. A zörrenő haraszt nem vigasztalja, varjú se károgja. De majd amikor hetedhét országon átbandukol, megtalálja igaz szerelmét, szívbéli nagy fájdalmának szépséges bérét.

*

Éjszaka van – talán a régi Budán – ott, a park szélén. Düledező petróleumlámpa világa kísérteties fényt szór a szélkuszálta kerítésre, a bokorra és a magányos nyárfára. Milyen kevés ez, és mégis mennyit mond, amikor Farkas Béla adja elő. A bokor mögül – véled – most lép ki a remegő szerelmespár. Halkan, félve tapossák az avart, titkuk az éjszakáé, minden csókjuk imádság, és a fiatalok forró vérét kergeti arcukba. Sejtelmes pillanat, egyetlen örök igazság… És mindezt nem látod, de érzed.

* [10]

Hosszú gyalogút vezet a barnára dermedt dombon át. Néhány fiatal, csupaszra cibált nyárfa mered az égnek. A sötét mennybolton néhány fehér, futó felhő és semmi más. Mégsem lehet betelni nézésével. Keresni, kutatni kell, miért van e tárgyában kevésnek látszó képnek annyi értelme. Miért érezni, hogy a vándor most ballagott végig az úton, és miért szül a kép ezernyi mesét bennünk?

*

Farkas Béla művészi ereje képzeletünk felébresztésében rejlik. Nem kell műértőnek, sem dús fantáziájúnak lenni, hogy mindezt kiváltsa belőlünk, amit tényleg nem mond el, csak sejtetni enged képein. Lelkünkben rezonanciát keltő képessége csodálatosan fejlett. Eszköze a reális világ formáinak és színeinek sejtelmes felfogása. Nem valóságfestő, habár onnan indul ki. Többet ad magából, mint a természetből. Lényege a mesemondás a mese ábrázolása nélkül. Főleg színes krétával dolgozik, ami a legalkalmasabb finom hangulatok, sejtések megrögzítésére. A pasztellfestés technikája segíti lelki kvalitásainak kifejezésében és a természet érdességének eltüntetésében.

Tárgyainak két fő eleme: az ég és a fák. Előttem van egy kép, amin csak a táj hullámos dombjainak kontúrjai látszanak elveszően, és felettük a végtelen égbolt nagy felhőszimfóniája. Itt a felhő fantasztikus szín- és formajátéka mondatja a nézővel a mesét. Felszínre hozza rejtett szépségeinket, felébreszti eltemetett vágyainkat.

Fák. Hajlongó, suttogó, muzsikáló színcsodák. Enyhe sárgától rozsdavörösbe futó skálák, zöldből lilába boruló változatok.

Farkas Béla festészete a mai törekvésekkel ellentétben áll. Korunk jelszava a valóság. A naturalistáktól a kubistákig minden modern festészeti irány a tények elmondását, a természet minél hívebb megrögzítését tűzte feladatául. Ezeknek a törekvéseknek helyességét, eddigi teljesítményük nagy jelentőségét ma már nem vitatják. De vajon a képzeletünk tarkabarka játéka nem tartozik-e a valóságok közé? Vajon a valóságfestő dolgozhatna-e képzelete teljes kikapcsolásával? És minden bölcseleti okoskodás nélkül: van-e valóság képzelet nélkül? Látható-e több a valóság világában, mint amihez a képzelet hozzásegít?

Küzdelmes életünk ma túlontúl sok valóságot dermeszt belénk, milyen áldás ilyenkor akárcsak percekre is abba a világba menekülni, ahová Farkas Béla képei ringatnak bennünket. Ő a mesemondás mestere. Mint festőművésznek kiváló tulajdonsága képeinek egységes felépítése, a színek tökéletes hangszerelése. Színérzéke sohasem téved. Képeinek hangulata képzeletkeltő varázsát éppen színképzésével éri el. Egyik szín a másikból bontakozik ki, és a hideg szürkének is sok változatát tudja megszólaltatni.

Farkas Bélának közvetlenül a természetben megfestett tájké[11]pei is vannak. Ezeknél sem tagadja meg magát, és álomképeinek modora ezekből is erősen kiütközik. És itt eszünkbe ötlik az a kérdés, vajon nem merül-e el festészete abba a veszélyes modorosságba, amit a francia manierizmusnak nevez. Nem süllyed-e majd művészete a kézügyesség sekélyes színvonalára? Kétségtelen, hogy a természet megfigyelése képzeletünk nélkül szegényes, de fantáziánk a természet örökösen megújuló ihlete nélkül még szegényesebbé válik!

Farkas Bélát, művészi mesemondónkat a valóság egyelőre másképp bünteti. Képességeit kihasználatlanul hagyja, és az anyagiakkal küzdők legszomorúbb életét juttatja osztályrészül. Igazi hivatása az illusztrálás, a színpadi dekorálás volna. De nekünk nincs a londoni Harrap-céghez még csak hasonló vállalkozásunk sem. Itt sem Faustot, sem Parsifalt, sem pedig Omar Khajjam Rubajatot nem kell más formanyelvre átültetni. Farkas Béla képein erősen fejlett dekoratív elemek arra is utalnak, hogy a modern művészi színpadi díszletek alkotására predesztinált. De mit várhat ő itt nálunk ezen a téren?

Amikor Farkas Béla képeit nézem, és meséinek világából az ő való életére gondolok, Ady verse jut eszembe: