A kín csárdás bokával bálozott,
egy buta hétköznap
a naptárban pirosra változott.
Vak lett a jós, a sejtelem süket,
s a szomszédasszonyok
pengették víg – planétás szívüket.
Várták mint a rózsán az új rügyet;
s mögöttük édesen
friss hajnalt borzongott a szürkület.
Kibontakozva szépült a világ,
s különös tavaszból
vetett új lángot minden régi ág,
míg az öröm bódulat lován
sugaras zászlókkal
hajrázott erre-arra tétován.
Az árnynak is dicsérő nyelve nőtt,
s a bába esküdött,
hogy sohse látott ilyen csecsemőt.
Az anya szegény: jajszót koptatott,
de ő is érezte,
hogy égre szúrnak még egy csillagot.
S a csillag vezet, a csillag ragyog,
a csillag bátorít,
a csillag így virágzik: itt vagyok!
A csillag alatt békesség a vár, –
de ki gondol arra,
hogy lángcipővel lép rá majd a nyár.
Ami csak szín: nevel kap, s elvonul,
de ki gondol arra,
hogy addig, addig, addig alkonyul
Minden, míg el nem veszti fény-nevét.
Ki gondol arra, hogy
a torkos szín-pazarló, messze rét
sziromzápora csak futó csoda,
ki gondol arra, hogy
a gyász a csillogásnak záloga?
… Lent még lesik a lámpás ablakot,
de fönn a Végzet-Ács
már egy újabb keresztet faragott.
Fénnyé ünneplik a világ fölött, –
de ki gondol arra,
hogy bajnak érik minden újszülött ?
Az ég selymét is rajt becézgetik, –
de ki gondol arra,
hogy egyszer négy deszkára fektetik?
Négy szál kopasz deszkára fektetik,
és mint a tolvajok,
minden kedves holmiját elszedik.
Csak egy fakó rézgaras s egy virág
ül szemén, amikor
a végtelennek halkan nekivág.
Fejlesztette: GAS Softwares