Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

(Mutatóul Havas Károly „Az isteni bitang” című, Franklin Társulat budapesti irodalmi intézet kiadásában megjelenő regényéből.)

– Messere Cellini, levél jött Firenzéből.

Benvenuto Cellini nem hallotta a kiabálást, pedig Mariuccia jó torkú lány volt, és a mester szívesen hallgatta a szavát. A suttogását, a kacagását még szívesebben, mint a beszédét, mert a mester bővérű legény volt, és a házában a szolgáló modell is volt, meg szerető. Mariuccia karcsú és mégis csinos testét mintázta a múlt héten, amikor a ferrarai herceg nagy ezüst gyertyatartóját kellett volna öntenie. A lány formái, buja csípői, felfelé arányosan erősödő combjai izgatták. A ferrarai várhatott, ha nagyon sietős volt a gyertyatartó, megrendelhette másnál. Ötvös volt elég, herceg is volt elég, de Cellini csak egy volt.

Amíg a lány a lépcsőn állva kiáltozott, éppen ezt magyarázta Benvenuto vendégének. Sűrű, vörös-barna hajában idegesen turkált hosszú, vékony és mégis olyan erős ujjaival. A vendég, csendes mosolyú papi ember csitítgatta.

– De mester, a pápával nem lehet ellenkezni.

Az ötvös ordítozni kezdett. Hirtelen átmenet nélkül csapott a hangja, szinte enyelgő mókázásból dühös rikácsolásba.

– Őszentsége még tartozik kétszáz aranyommal. A pásztorgyűrűje szebb, mint amilyet a régi görögök tudtak csinálni. Tetszett neki? Hogyne, tetszett, de nem fizette meg. Bezzeg van pénze a többiek számára, dobálja az aranyat a tányérnyalóknak, a hízelgőknek, de engem nem becsül.

Az udvari pap eddig türelmesen hallgatott. Valami kis szánakozó mosolygás futott végig keskeny ajkán, aztán eltűnt. Csak a szemében bujkált még ez a mosolygás. Félig csodálat, félig lenézés. Végigsimított kövérkés, fehér kezével Cellini ujjain, mintha csak valami drága, ritka hangszert simogatott volna.

– Mester vétkezik. Bántja, igazságtalanul bántja Őszentségét. A pápának sok, nagy gondja van. Nagy tervekkel küszködik, és csupa kis ember van körülötte.

Cellini elsápadt. Olajosan barna bőre mintha halványzöldre változott volna. Nagyon csendesen, mintha magában beszélt volna, mormolta maga elé:

– Én hát kis ember vagyok. Emberke? Senki. Koldus, akit [6] ellöknek meg visszahívnak. Csavargó, kockás, hamisjátékos, hamispénz-verő, gyilkos.

– De a hét fájdalmas sebre és Apollóra, mert most Apolló a legnagyobb, amióta a pápa megkerestette csodálatosan szép fejét, miért mond ilyeneket? Hiszen ezek régi dolgok, és senki nem beszél róluk.

Mariuccia már ott állott Benvenuto háta mögött. Minden szót hallott, de nagyon vigyázott arra, hogy az arca ne áruljon el semmit. Most csak a szolgáló volt, a cseléd.

– Nagy jó uram, lenn vár a firenzei tanácsjegyző úr szolgája. Most érkezett a firenzei partra, és levelet hozott Monna Cillától.

Benvenuto dühösen perdült feléje.

– Mit fecsegsz itt, te albanói tehén, te utcáról felszedett rongy? Miért mesélsz erről a levélről?

A pap mosolygott. Eleget hallott a szép Mariucciáról, aki miatt két hónappal ezelőtt Cellini megkéselte a spanyol bíboros kamarását. Tudta, hogy a gorombáskodás csak mókázás, komédia, amelyet előtte játszott az ötvös. El szeretett volna már menni, unta azt a hosszadalmas házsártoskodó játékot, de a pápa parancsa szigorú volt. El kellett intéznie a gyűrű ügyét. A császár gyűrűjéről volt szó. Húsvétra meg kellett kapnia a császárnak a gyűrűt. Most már karácsony volt, és még a rajza sem készült el.

Mosolygott, ezzel az emberrel csak mosolyogva lehetett beszélni.

– Monna Cilla a nővére, mester. Mindannyian tudjuk mennyire szereti a családját. A pápa a múltkor is azt mondotta, no, ne haragudjon, hát bizony azt mondta, hogy ez a Cellini nagy bitang, de nagy művész, és a legjobb fiú, testvér minden nagy művész között. Őszentsége is szereti a családját…

Cellini vállat vont, de a homloka kissé elpirosodott. Mohó szomjúsággal itta a dicsérő szavakat. A pap elnézett az ablak felé.

– Hozassa fel már azt a levelet! Ezért a késedelemért, tudom, nem fog haragudni Őszentsége.

Cellini lopva végigsimított a lány kerek vállán.

– Eredj, lelkem, Mariuccia! Hozd fel a levelet. Annak az embernek meg adass egy pohár bort, meg néhány soldót. De siess már, ne tátsd itt a szádat.

A lány elfutott, ahogy a lépcső felé ugrott, felcsapott a szoknyája, és kivillogott ingerlő, karcsú lábszára. Cellini utánanézett. Egészen elfeledkezett a vendégéről.

– Egyszer meg kell csinálnom ezt a mozdulatot. Egy Dianát, ugrik az erdőben, szép lesz, utánafut a kutyája. A válláról lelóg az íj, a ruháján az öv tele lesz díszítéssel. Az övre rá lehetne vésni Akteon kalandját.

A pap köhécselt. Finom ízlésű ember volt. Szebb gyűjteménye volt, mint sok bíborosnak. A francia király egy apátságot kínált ne[7]ki egy régi vésett kőért, és nem adta oda. Már elég rég bosszantotta az ötvös, most valahogyan fizetni akart a sok bosszúságért.

– Mester, a szobrászok azt mondják, hogy túlságosan sokat pepecsel.

Cellini most nem törődött Mariucciával, aki már megjött a levéllel. Kikapta az írást a kezéből, és egyetlen mozdulattal kiparancsolta a szobából. Olyan halkan, udvariasan beszélt, mintha a hangjától félne.

– Tisztelendő uram, én tehát pepecselek. Belemászom az apró részletekbe. Nem tudok nagy dolgokat látni. Belefulladok a részletekbe. Ugyebár így gondolta, tisztelendő uram?

A pap nem hátrált meg. Most már keményen beszélt az ötvössel.

– Ismerem a régiek művészetét. Tegnap kaptam egy görögtől egy kis szobrot. Csupa harmónia. Egyszerűség. Él, és azért él, mert nincs benne semmi cifraság. Ilyet csináljon, mester!

Cellini felnevetett. Odament a faliszekrényhez, nagy bőrzacskót húzott ki belőle. A tartalmát kiöntötte az asztalra, a levéllel söpörte az egészet egy csomóba. Türelmetlenül intett vendégének, hogy lépjen közelebb.

– Látja, ezt mind a régiek csinálták. Ezt a csöpp követ Athénban vésték. Athéné baglyát, nézze csak, minden finom tollát, okos szemét. Ezt a gyűrűt már nehézkesebb római kéz véste. Ez egy császár feje. Hallja a koszorú leveleinek gyengédségét, a hajfürtök ziláltságában a bájt? Ezt csinálták a régiek. Ma nem tudja őket senki utánozni. Én se.

A pap, aki szerető gyengédséggel simogatta végig vágyó szemének nézésével az ezeréves csodákat, ránézett.

Cellini megveregette a vállát. Egyikük sem vette észre, hogy ez a mozdulat illetlenség volt. A pápa bizalmas kamarása úgy érezte, hogy soha még ilyen nagyúr nem beszélt vele, mint most.

– Én se tudom a régieket utánozni. Mert én nem utánozom őket, nem utánzok senkit.

Kinyúlt a sziporkázó kincsek fölött. Mintha felmagasodott volna. A szemében valami lobogó tűz égett, és a hangja suttogó lett.

– Isten van bennem, amikor meglátom a kicsiségben a szépet. Isten a legkisebbet is tökéletesnek, szépnek teremtette. A vakok, akiknek Isten nem adott látást, csak a nagy foltokat, a nagy darabokat nézik. Nagy kezük van, vaskos ujjaik vannak. Csonkák. Heréltek, nem is férfiak. Ezért nem tudnak tökéleteset teremteni. Ezért dolgoznak nagy csomókkal, ezért találták ki a nagy vonalakat. Félnek a mozgástól, mert a lelkük nem mozog. Túrják. Tanulják a művészetet.

A pap nem mert szólni. Selyemkesztyűjével babrált, a szeme még rajta volt a régi kincseken. Cellini megint végigsöpört a levéllel az asztalon. Egy gyűrű elgurult a csomóból. Felvette, megsimogatta, vékony ujjai mintha csókolták volna a vésett követ. [8]

– Léda a hattyúval, görög munka. Nézze a combok szerelmes játékát. Az isteni állat nyakán az erőt, csőre hogy tapogatózik a keblek finom hajlása felé. Milyen csöpp hely, mily kicsi tér, és a kicsinységben mennyi szépség!

A szemeiben gonosz mosolygás fénye suhant el.

– A pápa kétszáz aranyommal tartozik. Ez a kő kétszer annyit ér. Felajánlom tisztelendőségednek. Nos, Messer Ambrogio, Őszentsége küldte hozzám. Illik, hogy a követnek ajándékot adjak. Olyan ajándékot, amely méltó hozzám.

Messer Ambrogio megreszketett a vágytól. A gyűjtő lelkendező mohósága szinte fojtogatta. Ökölbe kellett szorítania a kezét, hogy ne kapjon a gyűrű után, amelyet Cellini gyerekesen ingerkedve nyújtott felé. Fojtott hangon tudott csak beszélni.

– Nem fogadhatom el, Őszentsége nagyon megharagudna.

Cellini gúnyosan biccentett. Megint kedve támadt ingerkedni a pápával. Szép játék volt ez. Szép, veszedelmes játék. Ujjat húzni azzal, akitől a fejedelmek rettegtek, aki a legnagyobb volt az emberek között. Az isteni Leonardo csak elkerülte, az utolérhetetlen Michelangelo csak harcolt vele, de ő, az ötvös, a mesterember, a tarka kövek és a véres kalandok bolondja játszott vele.

– Nos, messere Ambrogio, alkut ajánlok. Becsületes egyezséget. Mi, firenzeiek, szeretünk egyezkedni. Néha egy jó kardcsapás, néha egy jó egyezség.

A pap homlokán összefutottak a ráncok. Már rendre kellett inteni ezt az őrjöngőt.

– Mester, ne feledje el, hogy Őszentsége már néhány jó kardcsapást törölt ki emlékezetéből.

Cellini kényeskedőn himbálta a derekát. Szerette ezt a mozdulatot, a zsoldosok, a kard emberei büszkélkedtek így erős, kegyetlen férfiasságukkal.

– Hát jó, hagyjuk a kardot, pedig az is szép. Szép, no. Dehát ez a szépség nem mindenkinek a szívét fogja, maradjunk csak a Lédánál. Ez az öné, Messer Ambrogio. Megsért, ha visszautasít, és akkor nincs egyezség.

– Dehát kivel akar egyezkedni?

– Őszentségével. Megcsinálom a császár gyűrűjét, de csak akkor, ha a kápolna egyik nagy szobrát is én csinálom.

A pap vitatkozni akart még, de Cellini a kezébe nyomta a gyűrűt, és gyengéd erőszakkal levezette a lépcsőn. Azután lassan visszament az asztalhoz, a kincseihez. A bőrzacskót megint elzárta. Elkedvetlenedett. Már sajnálta a gyűrűt, olyan szép volt Léda…

Aztán elolvasta Monna Cilla levelét. Pénzt kért, megint pénzt. Nagyot sóhajtott, azután gondolkozni kezdett, hogy miként küldhetné el leggyorsabban a pénzt.