Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

Asszonysereg kis karoskosarakkal
az erdőt bújja jámbor, méla nyájként,
s csöndes beszéd közt, hogy beljebb haladnak
a fák között, utánuk nyúl az árnyék.

A vénhedt tölgyek nagy, sötét gerendás,
mohos hodályként fogadják a nőket
a lombjuk alá, miként egy legendás,
ős zárda a csalódott szeretőket.

A lankadt csapat vérében zsibongás
nem motoszkál már a vágy műszerére;
(cselédasszonyok!), ki béres, ki kondás
igában fáradt, csöndes felesége.

De mert asszonyok, hát az örök téma
ős vizei ott csobognak fölöttük,
ha zsellérházból szabadulva néha
kicsi nyájuk beszédes csend között ül.

A lombsátrakból, mint csuklyás barátok,
a sötét törzsek fülelnek a szóra,
s egy korhadó bükk odvas szájat tátott,
mintha a beszédhez hozzászólna.

De mit sejt abból korhadt bükkfa odva,
hogy mélyről fakadó asszonybeszédben
mily sötét sorsok folynak el csobogva;
s mily fájdalom zuboghat lenn a mélyben.

Panaszbeszéd: gyerekről, anyaságról,
az emberről, ki szolga és igázott,
de vele együtt, kit a sorsa páhol –
hisz a panaszhoz elegendő pár szó.