Folyóiratok

Kalangya, IV. évfolyam (1935. január) 1. szám, 1–80 p.

Most, hogy új évkövet verünk a nehéz, agyagos földbe, s új küzdelmek elé tárjuk mellünk, úgy illenék, hogy hézagtalanul záródó gondolatokban és kipallérozott mondatokban számot adjunk szegénységünkkel való sáfárkodásunkról. De nincs tehetségünk az ily szép hivalkodásra, és sokkal hozzánk illőbbnek tartjuk, ha utolsó esztendőnkről cicomátlan szavakban emlékezünk meg.

Kevés feljegyezni valónk van a Kalangya elmúlt tizenkét hónapjáról, legalábbis kevés olyan, ami sokakat érdekelhetne, mert egy folyóirat életében ritkák az utcára is kiloccsanó, hangosabb események. Más szóval: a Kalangyának nincs története, minthogy egy évtized távlatában nincs a földnek, folyónak, tengernek sem. S mégsem mondja senki, hogy életük megállott. Az igazi élet lassan, csendben munkálkodik, a vetés nem borul márólholnapra kalászba. Ilyen a Kalangya élete is – medervájása lassú, iszaphordása gyenge – tizenkét hónapja: tizenkét nesztelen elsuhant hajó. Tűnődve emlékezünk reájuk, de többé el nem felejthetjük, s ha számonként szedegetjük elő, megelevenedik minden írás külön élete. Harci zaj ritkán veri fel sorainkat, inkább jótékony, tárgyilagos mérséklet fékez minden szót, minden gesztust.

Kicsiny hajlékunk szebbnek, időállóbbnak terveztük, ám nem építhettünk túl magasra, mert ehhez szegények voltunk, de széljárta, tágas, egészséges tisztást kerestünk számára, s tetőgerendáit kemény magyarakácokból válogattuk össze. Ha valamelyik testvérünk építő munkánkban segítségünkre jött, nem azt néztük, hogy melyik égtájról való, s milyen viaskodásai vannak önmagával, hanem hogy érti-e igazán munkáját, és tiszteletben tartja-e egyszerű házunk néhány szokását. Ez volt minden kikötésünk, s ha ilyennek mutatkozott, szeretettel fogadtuk magunk közé, de ha nem, megkértük, hogy nézzen másutt széjjel, hisz annyi hely van még tájunkon, ahol elkel a lelkes barát, a jó szándékú testvér. (Sajnos, sokkal többen voltak ezek között olyanok, akik vak önimádatuknak maradtak barátai, mint az igazságnak s a magyar kisebbségi kultúrának.) Bár kevesen voltunk, így kellett cselekednünk, ha lelkiismeretünk szerint akartunk élni. Pedig segítőtársainknak keveset adtunk cserébe. Sokszor nem többet néhány köszönő, jó szónál. De üres házunkban már csak ennyi akadt, mindenünket szétosztottuk. (Magunk is: idegen asztaloknál melegedtünk, s írásainkhoz magányos éjjeli óráinkat gyújtottuk meg pislogó gyertyának.) Mégis hányan akadtak határon túli s idevaló testvéreink közül, akik nem zúgolódtak, hogy [1] csak ennyi a fizetség, hanem tovább segítették építeni megkezdett falainkat. Akik a Kalangyát olvassák, vagy végigböngészik tartalomjegyzékét, sokszor bukkannak neveikre. Mi ezúton mondunk nekik köszönetet, de nevüket nem írjuk ide, mert nem lenne sem nekik tetsző, sem ízlésünkkel egyező. Bizonyos, hogy folyóiratunk kiépítésében nagy részt vállaltak, és erősen hozzájárultak ahhoz, hogy a jugoszláviai magyar irodalom létezése a köztudatban gyökeret verhetett. Ha ők nincsenek a hátunk mögött, irodalmunk magasabb színvonaláért talán sohasem szállhattunk volna igazán harcba. De jólesően támaszkodtunk reájuk akkor is, midőn legnehezebb napjainkat éltük. Mert tehetősebb magyarjainknak – nagy általánosságban – cseppet sem fájt a feje ifjú kultúránk sorsa miatt. A Matica Srpska példája, az egyszerű, szerb családok áldozatkészsége, a csehszlovákiai és romániai magyar mecénások szép gesztusa kevéssé csábította őket. Legvagyonosabb, Tisza-menti, színmagyar földbirtokosainknak az volt a legfőbb gondjuk, hogy hány hold répára köthetnek szerződést a gyárakkal, s hogyan csinálhatnak minél több pénzt. A birtokmegőrzés szintén politika, de ha csak zsugorgató céljai vannak, semmiképpen se kultúrpolitika. Az ilyen életfelfogás teljesen szemben áll a magyar kisebbségi gondolattal, mely áldozatot is kíván. A vajdasági szerbség egy évszázadon át tudta, hogy mivel tartozik, ha nemzetiségét meg akarja őrizni. De tudta ezt a bácskai szlovák nép is, mint ahogy ezen az úton haladva építi németségünk is fennmaradását. Csak a jugoszláviai magyar földbirtokos osztály kilencven százaléka nem akar semmit sem tudni. Népünk magasabb kultúrája egyáltalán nem érdekli. Az egyszerű vajdasági német megbecsüléssel olvassa végig folyóiratuk minden egyes cikkét, pedig azok szakszerűségüknél fogva elmélyedést kívánnak, a bolsevik munkás nehéz vitákban veszi fel a versenyt, a mi független úri osztályunk még mindig a háború előtt tart, s nem akar ráébredni kisebbségi sorsára és kötelességeire. Számára teljesen elegendő, hogy magyarul beszél és jajveszékel. Ez az ő egész magyarsága. A kultúra azonban, akár a rongyos koldus, hiába kopogtat a századközép sürgetésével az ajtaján. Csak álljon ott, és fagyoskodjék! Nem hiányzik, nincs szükség reá. A magyarnak az kell, ami könnyű, amit úgy szívhat el, mint a cigarettát, hogy Pató Pál uramhoz hasonlóan egykedvűen mélázzék a dohányfüst után. Aki valamikor végigböngészi kultúránk történetét, fejcsóválva olvassa majd, hogy mily példátlan szűkkeblűséggel tessékelték ki éppen a legtehetősebbek a gyűjtőperselyes zarándokokat.

A Kalangya olvasóinak majdnem hetven százaléka a kevésbé független, vékony pénzű értelmiségből toborzódik. Ennek az osztálynak nincs szüksége kifogásokra Nem áll elő ily goromba hazugsággal:

»Terrorral gyűjtenek előfizetőket.« Tudja mi a kötelessége.

Fennmaradásunkért ily fogadtatásokat kellett zsebre vágnunk.

S mialatt a lelkiismeretlen közöny bozótját irtottuk, fel-fel[2]bukva a rosszakarat gáncsaiban, s türelmesen állva a gond sűrű jégverését, azon voltunk, hogy újévi programunkat valóra váltsuk. A Kalangyának magyar tető kell! Így alakultunk át magyar kisebbségi folyóirattá. Kisebbségi rovatunkban sűrűn jelentek meg ettől kezdve oly többségi vagy más kisebbségi, kultúrvonatkozású cikkek, melyek szellemi életünk fejlődésére s faji öntudatunk megerősödésére serkentőleg hathattak. Nem tagadjuk, hogy a Matica Srpska nagyszerű eredményei lobogtak zászlókként utunkon, bár tudtuk, hogy mi azokat még távolról sem közelíthetjük meg, mivel anyagi erőforrásaink nincsenek.

De ezzel még korántsem merült ki a Kalangya újesztendei tarisznyája. A jószándék sorában ott szerepelt az uralkodó többségi nemzet és a magyar kisebbség lelki közeledésének megteremtése. Tulajdonképpen nem új gondolat. Már többen dédelgették mások is: előttünk jártak. A »végtelen fal«: az örök ellentét problémája azonban továbbra is megmaradt. Kiálló szögleteiből csak keveset sikerült lehorzsolni. A Kalangya sok szeretettel itt is egyengetni akart. S néhány kocsi kővel, amennyi erejéből tellett, igyekezett az egymáshoz vezető utat meghosszabbítani és megjavítani. Nem esett nehezére, mert felülemelkedett szellemiségénél fogva pillanatra sem keveredett bele az emberi indulatok zúzó és romboló zajlásába. Odaátról hasonló megértéssel találkoztunk Daka Popović szenátornak a Kalangya számára írt, szép májusi cikkében, melyre Várady Imre válaszolt a magyar nép gerinces egyenességével. Hisszük, hogy ezek nem maradnak pusztában kiáltó szavak.

A Kalangya elmúlt esztendejének legnagyobb jelentőségű irodalmi eseménye: az »Ember és szerep« című regény, melyet dr. Németh László, a mai Magyarország legsokoldalúbb és legmegnemalkuvóbb kritikusa engedett át a folyóiratnak. E művel, valamint Radó Imre önmagával viaskodó és leszámoló regényével a legközelebbi számok egyikében részletesen foglalkozunk.

A fent említett cikkeknek más hasznuk is volt. Szélesedett velük értelmiségünk láthatára, mert az uralkodó többség kultúrviszonyait kevesen ismerték. Ezt – amennyire erőnkből és tehetségünkből tellett – kiegészítettük néhány kiváló többségi költő és író kisebb művének lefordításával is.

A Kalangya újabb írókat nem fedezett fel, bár a Híd körül csoportosult egyetemi ifjúság kecsegtet néhánnyal, ha nem is a szépirodalom terén.

A múlt évben tovább folytattuk harcunkat irodalmunk színvonaláért. Ez természetesen a kirostáltak új tömörüléséhez vezetett. Távol áll tőlünk, hogy tevékenységüket bíráljuk, mivel irodalmi törekvéseinket nem érintik.

Más elmondanivalónk nincs. [3]