Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. december) 12. szám, 849–944. p.

(Pantheon-kiadás)

Nem regény. Sem a régi klasszikus meghatározás, sem a modern, szabadabb osztályozás szerint. Kalandos történetnek sem mondanám May Károly, Jack London vagy Joseph Conrad műhelyében készült minta szerint. Valami más. De nem is propagandaírás, hogy Upton Sinclairhez hasonlíthatnám. Más. Ha mégis faggatnának, hogy miféle műfaj ez a könyv, amelyet végig nagy érdeklődéssel olvastam, azt felelném: az életnek egy szektora. Mexikói élet. Mexikói specialistának eddig Hergesheimert tartottam. A „Tampico” tropikus levegője, túlfűtött alakjai, amelyek minden pillanatban robbanhatnak, és robbannak is abban a fülledt, petróleumszagú miliőben, nagyon az emlékemben maradtak. De ez mégis más. Nincs ebben a könyvben regényhős. Még a címe sem utal – helyesen – arra, amiről a könyv beszél. Nem a munkások valamely szakcsoportjának – a gyapotszedőknek – az életét írja le. Az, aki első személyben beszél a könyvben, nem szakmunkás. Munkanélküli. Vállalja a gyapotszedést is, de elmegy péknek, petróleumfúrónak, marhahajcsárnak, mindennek, amire alkalma nyílik. Ha végigkísérjük kanyargós útján, ebben a könyvben 255 oldalon, jobban ismerjük Mexikót, mintha valami hatalmas monográfiát olvastunk volna el.

Nagyszerű szem. Meglát és lefotografál mindent. Nem használ retust, nem színez. Egyszerű, mint a gép. És ebben van a nagy művészete. Megdöbbentő, hogy milyen egyszerűen mond ki mindent. Amiről más író tirádákat zengene, amikor más elkápráztató fejtegetéseket írna, vagy szenvedélybe fúlva dörögne, elkeseredve hörögne, Traven megállapít, elmond. Könnyedén, sem nem gúnyosan, sem nem fellengősen, mindig csak egyszerűen. És talán – nem: bizonyosan – ezért van nagyobb hatása. Eszembe jut, amikor Ermete Zacconit láttam vagy harminc év előtt Lear király szerepében. Azokban a jelenetekben, amelyekben minden neves elődje teli torokkal üvöltött, ő szinte suttogott, és a hatása sokkal nagyobb volt. Valahogy így dolgozik Traven.

A dzsungelen át visz az útja. Ennyit mond: „A tropikus dzsungel gyorsabban temet, mint ahogy emberkéz épít, nem ismeri az emléket, csak a jelent és az életet.” Az egész világ egy nagy dzsungel. „Fald fel, vagy téged falnak fel. A legyet a pók, a pókot a madár, a madarat a kígyó, a kígyót a sakál, a sakált a tarantella, a tarantellát a madár, a madarat… és így tovább, körbe, vég nélkül. Amíg aztán jön valami katasztrófa, forradalom vagy másféle… és kezdődik a kör elölről, csak talán nem éppen ugyanott.”

A munkaadó kiszipolyozza a munkást. Ez így van. A munkás tűri. „Aki élni akar, annak enni kell, és ha az ember más módon nem tud ételhez jutni, engedelmeskedni kell annak, aki az ételt adja.” A munkásnak nincs szakmája. „Aki mindenáron kitart a maga mestersége mellett, mint varga a kaptafájánál, az bizony ebben az országban sokszor még a penészes kenyeret sem tudja előteremteni. Ma autót javítani, holnap kőművesmunkát végezni, holnapután cipőt talpalni, rákövetkező héten babföldet kapálni, azután paradicsomot rakni konzervdobozokba, azután szerszámokat kovácsolni, fúrógépet kezelni petróleummezőkön, knukban, amik süllyedésig megrakodtak gyümölccsel vagy más szállítmánnyal, leevezni vízesések és homokzátonyok között, át[943]törve aligátorcsordákon és tüskés bozóton, soknapi úton… ha az ember nem tudja mindezt a mesterséget is, akkor a nehéz verejtékkel megszerzett mesterségbeli tudás, a mérnök vagy az orvos minden tudománya nem ér annyit, hogy akár csak valami kínai vendéglő ötvencentavós ebédjének az árát megkeresse vele.”

Leír egy sztrájkot. Csak úgy mellékesen. Pincérek sztrájkolnak kávéházban. Elmésebb és mélyebb szatírát alig olvastam.

Erkölcsökről is van szó, prostituáltakról. A könnyedén megírt képekben annyi okosság, bölcs világnézet van, hogy valami fontoskodó, nagyképű könyv csak kevesebbet és sekélyesebbet adhatna. Beleszövi ebbe a részbe egy német leány élettörténetét, amely olyan megrázó, olyan keservesen igaz, hogy a sok epizód közül is kiragyog.

Elszegődik egy farmerhez, és sokszáz szarvasmarhából álló csordát szállít úttalan utakon sokszáz kilométer távolságra. Mintha ennek az útnak a leírásánál időzne a legszívesebben. Nagyon szereti a természetet, az állatokat, a növényeket. Elindulásáról így ír: „Úgy éreztem, dalra kell gyújtanom. Énekeltem, ahogy eszembe jutott: jámbor korált, olvadó népdalt, szerelmes dalokat, operaáriákat, bordalokat és sikamlós nótákat kegyes nőszemélyekről. Mit bántam, mi a szövege a dalnak! Mit bántam a dallamát! Daloltam, mert a szívem csordultig volt friss, buggyanó életörömmel.”

Az állatokról ezt mondja: „Hálátlanság az ember természetéhez tartozik, és annyira természetévé vált, hogy legokosabb, ha belenyugszunk, és nem is bánkódunk miatta. Csak a természet hálás minden apróságért, amivel az ember szolgálatára van. Az állat és a növény nem felejti el az italt, amivel az ember felüdíti, a maréknyi ételt, vagy egy-két villányi trágyát, amit táplálékul kapott.”

A pásztorok álomba énekelik az állatokat. Ezzel adják tudtára sötét éjszakán a csordának, hogy a közelben vannak, és vigyáznak rája.

Sokat idézhetnék ebből a részből, amely a legszebb a könyvben. De a kiszakított idézetek csak nem adnának hű képet mindarról, ami ebben a könyvben van, amelyet érdemes, igazán érdemes elolvasni.

A könyvet Dormándi László fordította szépen, és azt hiszem, jól.