Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. december) 12. szám, 849–944. p.

(Nyugat-kiadás)

Mint minden orosz szatírának, a tizenhét éves szovjetének is az örök Gogolj az ősforrása. A „Revizor” kipellengérezésén átütő közigazgatás tükörképében, „A köpeny” szerencsétlen Akakij Akakijevicsének tragikomédiájában a komikus konfliktus mindig hősei fogyatékosságában, gyermekes cselekedeteik célszerűtlenségében rejlik, innen minden irrealitásuk, anarchiájuk, mely végül is egyszer megnevettet, másszor pedig részvétteljes könnyekre fakaszt. S ebben a burleszkségben ott van az életre képtelen, gyenge ember fájdalma, panasza, kínja, megaláztatása, becsapatása, s mind e fölé a szenvedő örök veretű miértje marad. Minden komikus alak kollektív ember, mert nemcsak nevettet hanem nevel is arra, hogy nem szabad viselkedni, miért nem kell az életet átcsetleni-botlani, és miért nem tanácsos a pofonokat a termő optimizmus elengedhetetlen kellékéül tudni. Gogolj, után Szaltikov-Scsedrin a nagy orosz szatirikus, akinek komikus, torz alakjaiból, a múlt század három nemzedéke hiábavaló reformtörekvései kigúnyolásából a kétségbeesés reménytelen hangja tört elő.

A romba dőlt cárizmuson épülő vörös kísérlet kezdő nehézségei, teljesen kicserélődött társadalmi viszonyai, az átmeneti korszak zavarai a szatírának valóságos természetes termőtalaja. Nem is lehet [940] mást, mint grimaszt írni a kispolgárokból átvedlett elvtársakról, pártfunkcionáriusokról, a szovjet gazdaság rendeletein magukat átrágó kufárokról, akik valamennyien csak azért hívei a szovjetnek, hogy magukat és hozzátartozóikat jó lakással, jobb ruhával, ízes falatokkal lássák el. S mert – mint a cárizmus alatt – a szovjet író könyvein most is ketten dolgoznak: az író, aki ír, és a cenzor, aki töröl, a karikatúra valóságos kortörténetté, szinte egyetlen hiteles adattá szélesedik, s csak belőle ütközik ki az igazi „elvtárs”, akit hiába akarnak a bolsevizmusba integrálni, a maga kis, szűk életével a teljes egyéni szabadság gondolatában ragadt. Mihael Szoscsenko valamennyi írása, így a „Teterkin aeroplánt rendel”, Valentyin Katajev „Sikkasztók”-ja a két moszkvai hivatalnokról, akik a sok rubelt a leningrádi hölgyikékre adják ki, vagy Matvej Roesmann „Fischbein”-je félkegyelmű költő fiával, a házasságközvetítő sámesszal és végeredményben a rokonszenves Aron Fischbeinnel, aki az egész világ kereskedőinek egyesülésén és a dollárokkal való szabad üzérkedésen álmodozik, éppen annyira magukon viselik a saját egyéni és a szovjet viszonyaiban gyökeredző általános emberi komikumot, mint ahogy hasonló belenyugvással vállalják a rájuk nehezedő tragikumukat is. Ezekhez a szovjet humoristákhoz sorolhatjuk a nagyon erős Ilja Ehrenburg „Lasik Roitschwanz”-a egy kicsit chaplini, egy csipetnyit švejki figuráját is, akinek kalandjai mögött Oroszország és a felbomló Európa halálosan tragikomikus torza feszül.

A legújabb orosz szatirikus regény Ilja Ilf és Jeugeujij Petrov „12 szék”-e, és mint valamennyi, ez is a világsiker útjait járja. Végig Oroszországon a kis szovjet hivatalnok és a minden hájjal megkent, fenomenális csibész tizenkét széket üldöz, mert a kishivatalnok anyósa halálos ágyánál tudja meg, hogy az egyik szék selyemhuzatában csodálatos ékszerek vannak. A nagy orosz birodalom minden sarkába szétszórt székek valamennyiét felhajszolják, csalnak, lopnak, éheznek, házasodnak értük, holott az ékszerek már régen megkerültek, és értékükből munkásklub épült. A legpompásabb kalandorregény, a „12 szék” egy modern donquijetiéria, és Osztap Bender, aki a bárgyúan szelíd Matvjéjevics szovjet anyakönyvvezetőből betörőt, ellenforradalmárt, gyilkost formál, vágyálmaiban már látja a drágaköveket, amelyekkel megdönti a szovjetet, és félszeg társával együtt átveszi az uralmat minden orosz felett. Ezeknek a féktelen, egyre szabadabban csapongó vágyaknak szédítő forgatagában mozog a filmszerű regény, és benne kavarog az a fiatal, ki nem forrott, minden esztelenségnek bedűlő, hiszékeny, új társadalom, amelynek segítségével jutnak a kincskeresők egyre közelebb vélt céljuk eléréséhez. Amit a regény filozófiájáról mondhatunk, az körülbelül a nihil filozófiájának felel meg. A hősök lépten-nyomon a bűnt erősítik, a szenvedélyekből nem ismernek mást, csak az öncélúságot, az álarcot. Ehhez a nihilhez darabosodik a regény heves, durva, sokszor a vaskos Rabelais-ra emlékeztető stílus-ra, amelyben vér, mákony és izzadtság keveredik. Így válik pokolian, kesernyésen kacagtató könyvvé, amelynek megbecsültsége úgy fog növekedni, mint az a [941] káosz, amelynek emberkéi reménytelen hebegésükkel és kétségbeesésükkel, boldogan áhítozzák az őszinte vihogást.

Gellért Hugó művészi fordítása.