Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. december) 12. szám, 849–944. p.

(Pantheon-kiadás)

Helen Grace Carliste nem tartozik Amerika nőíróinak egyik csoportjához sem, mintha vigasztalan sorsú, tragikus tépelődésű, nyomor, szenvedés között élő regényhősnőinek semmi köze sem lenne azokhoz a kétségkívül uralkodó problémákhoz, amelyek az amerikai nő szexuális szabadsága körül egyre élesebben mutatkoznak. Első regénye, a „Vér a véremből” kritikusai szerint az anyaság himnusza volt, de szívet tépő, sivár himnusz, amint a sovány, lógó hasú és lógó mellű, négygyermekes proletáranya a megkopott családi bútorok kispolgári környezetéből minden öntudat nélküli, proletári életbe csúszik. Sírás és panasz ez a regény, soha még anya felett nem világított ennyire az anyai mártíromság glóriája, s olvasása közben borzongva gondoltunk a legszenvedőbb Dosztojevszkijre, aki vele szenvedő, élettől megkorbácsolt figurák, azzal vigasztalta, hogy az életet csak kínlódás árán tanulhatjuk meg szeretni. „Az írónő, aki gépírónő, hivatásos kórházi ápolónő, majd jelentős drámai színésznő volt, Amerikában egy cseppet sem szokatlan érdekes pályája gazdag élményeivel szinte hivatott az íróságra, amellyel első regényével már arra az útra kanyarodott, ahol a küzdelem nemcsak magáért az írásért, hanem másokért, mindannyiunkért folyik. Új regénye az „A boldogságért fizetni kell” („The Wife”) egy kivándorló család tizenöt éves kisleányának élettörténete, aki az otthoni sivárság, a rossz játékbabák, üres cérnaorsókból összetákolt játékszerek után dolgozó nő lesz, és már csak mosolyogva gondol részeges apja hegedűjére, amit agyondolgozott anyja mint a kis család élete minden bajának, keserűségének bús szimbólumát megköpdös, és hisztériás rohamában vonóstól együtt összetöri. Félelmetesen csupasz bérkaszárnyák bútorozott szobái, egy romantikus szerelem és a lopásból, sikkasztásból élő gyermekférj melletti örökös rettegésből a naiv kis Nina Londonba kerül, de a nyomor valóságaitól ott sem szabadul meg. Később ápolónő lesz, egy Marnemelletti kisváros barak-kórházában a nagy háború szomorú áldozatait és a francia hadszíntéren átvonult mindenfajta katonaság emlékül hagyott apróságait ápolja (ebben a regényrészletben annyi a végtelen emberiesség, a mindenkivel testvériség, hogy kétségkívül át[939]élt valóság, megértően lehiggadt visszaemlékezés ápolónői pályájára), majd gépírónő (megint autobiográfia!) egy vidéki lapocskánál, ahol élete szűk és a városka korlátolt, kicsinyes látóköre elöl egy riporter karjaiba repül, akitől később gyermeke születik. Gyermeke adja az erőt a továbbéléshez, falusi viskók hamis ábrándjába való merüléséhez, amint napestig ül rajztáblája mellett, és amikor már megint kénytelen a küzdelmet feladni, nehéz élete tapasztalatain keresztül illusztrátor lesz, megbecsült, ismert művésznő, aki derék férje oldala mellett, harcokban elfogyott tüdeje kínzó szúrásaival szeretne nyugalma apró örömeivel ujjongani. Ez a valósággal, önmagával és az egész világgal harcoló kis nő felküzdésének gazdag epizódú regénye a sokat szenvedő ember líráján túl egy érdekes, merész írástechnikai kísérlet is. Huszonhat óra keretén belül pereg le a regény, két reggel között, amint a jelen apró eseményein, a jómódba érkezett, boldog nő napi programján át, mint valami színes, izgalmas dráma, végigkísért múltjának minden szomorúsága, egy öntudatos asszony lelket formáló éveinek vajúdásokban, megdöbbentő valóságokban erjedő életrajza. Kár, hogy „én”-jét hangsúlyozva egyéniségét kidomborítja, apró szubjektivitásoknak örül, és hogy páratlanul őszinte, becsületes írása sehol sem mutat az igazi kollektív gondolat átérzése felé. Holott ennyi szenvedés és egy asszonyélet szürkeségének ennyire megrázó emberi dokumentumai után nehéz a félúton megállni és örülni a vastagon süppedő szőnyegekre világító kandalló fényének és a puha, bíborpiros pongyolának. Aki így harcolt, az harcra született, nem pedig platonikus értelembe vett szociális humanitásra.

Szirmai Tivadar gondos fordítása.