Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. december) 12. szám, 849–944. p.

(Franklin-Társulat)

Annak a figyelemre méltó, új írói nemzedéknek első sorába, amely most Angliából merészen a világirodalom élére kanyarodik, a fiatal Aldous Huxley, Sigfried Sasson, Richard Aldington, Robert Graves mellett ott van az oxfordi egyetem padjairól tökéletes íróul kikerült kalandos világcsavargó, Richard Hughes is, akinek első könyve, a „Szélhivar Jamaicában”-t („A High Wind in Jamaica”) megjelenése után alig pár évre a világ minden nyelvén olvassák. Richard Hughes most harmincnégy éves, s regényén kívül még csak egy vékonyka ifjúsági könyvecskét írt, a „The Spiders Palace”-t, de ha csak a „Szélvihar Jamaicában” lesz egyetlen regénye, akkor is olyan mesterműnek marad, amelyre olvasók, esztétikusok, irodalomtörténészek sokáig emlékeznek.

Egy többgyermekes angol család él a tropikus Jamaicán, teaültetvények, cukornádbozótok világában, és amikor a gyermekek egy része eléri a tíz évet, iskoláztatni Angliába küldik. A múlt század negyvenes éveiben lejátszódó történet azzal kezdődik, hogy orkán tört ki, majd egy szörnyű földrengés, fantasztikus pusztulás, s ez adja az elhatározását ahhoz, hogy a gyermekek civilizáltabb életke[937]retekbe jussanak. Hajójukat kalózok süllyesztik el, s az apróságok a mexikói vizeken hónapokon át bujkáló kalózhajóra kerülnek. Korlátlan szabadság, ezernyi apró szenzáció tölti ki a mindenbe beletörődő gyermekek furcsa rabságát, amelyből minden idegenkedés, félelem eltűnik. Egy szörnyű gyilkosság miatt, amit a nagyobbacska Emilie követ el, a kalózokat halálra ítélik, és a bíróság előtt megjelenő kis tanúk minden szemrebbenés nélkül ismétlik meg azokat a vádakat, amelyeket az ügyész volt játszótársaik, a kalózok ellen szájukba rág. Ami a gyermekeknek derűs játék, színes élmény, az a kalózoknak küzdelmes élet, a szülőknek pedig szörnyű izgalom, és az író ezt az átélést a serdülő gyermekek és felnőttek érzelmi és akaratvilágán át tulajdonképpen három síkon át forgatja. A gyermekek képzeletében a kalózhajó valósága a mesék szemléletes mesevilágának továbbszövődése, és hogy vége szakad, fejlődő tudatukból már ki is esik, s nem marad meg belőle több, mint egy sereg tartalmi érdeklődés, amit majd a gyakorlatiasság eszményképe követ. Mindezt az élményt a tropikus világ kábítóan káprázó fénye, hegyei, erdői, tavai, folyói, állatai színesítik, s az írónak három fő erősségében – a gyermeki pszichológia csodálatos meglátása, a táji egzotikum mágikusan hű visszaadása és ragyogó prózája – ez a rendkívüli szellemben gazdag, technikájában merészen új regény olyan váratlan könnyedén tör erős hatásba, ahogy a leírt rettenetes földrengés után az iszonyatos kínlódás lidércnyomásától felszabadult ember újra hozzáfog, hogy „összedűlt házát körülfalazza és az utolsó pár zsindelyt odaszegezze a helyébe”.

*

Szociológusok mondják, olyanok, akiknek állításait illik magunkévá tenni, hogy Amerika ultrakapitalizmusa a polgári társadalom legjellegzetesebb és legfelszabadultabb nőtípusát fejlesztette, és az európai polgári feministák ebben az amerikai nőtípusban látják az emancipáltság eszményképét. A nőkérdés mélyebbre néző vizsgálói mégsem írják alá ezt az elgondolást, mert a mai dolgozó nő valódi, vérbeli típusa egy pillanatra sem azonos az erkölcsi, ideológiai válságát élő, szexuális tapasztalatokat gyűjtő, a prohibíciót kijátszó, szívesen berúgó, autóval rohanó, pajtásházasságokat kötő, a „single standard”-ot hangoztató és a renói gyors válás minden fázisát végigjátszó, hollywoodi mozistoryk hősnőire emlékeztető babával. Az amerikai dolgozó nő a kivándorlók első nemzedékének öntudatos ivadéka, aki a zord természet és a lehatárolt életlehetőség közepette tör magának, gyermekeinek utat, ha kell, a prériken, indiánok és cowboyok között, de ha az élet a felhőkarcolók tövébe sodorja, azokban a női szervezetekben harcol a jobb jövőért, ahol a jenki imperializmus igazi arcát, a trösztök álhumanizmusát alaposan ismerik. Az életrevaló, akaraterős, tehetséges, küzdeni akaró pionírnő és az üresfejű, jól öltözködő, rágógumi és dzsessz zene közötti pillanatokban is mindig számító érzékiségű díszpéldány – ízlésük százszázalékosan azonos az ezernyi amerikai áruház kirakataiban felöltözte[938]tett viaszbabák nagy tucatjával előállított silány portékáival – a végletei az amerikai nőtípusnak, és ahogy az egyik a céltudatos harcban megedzett női munka rátermettségét lenyűgöző, dicséretekben ömlengő úttörőregény-irodalmat termeli ki, úgy válik a másik az érzékiség, az álmoralizálás irodalmi abortuszainak hősnőjévé. Emlékezzünk csak vissza Edna Ferber „Cimarron”-jának Sabrájára, aki leveti selyemruháit, magas sarkú cipőit, és egy sártengerre emelt deszkabódéból irányítja vállalatát, városát, míg álmodozó férje indián ábrándokat kerget. Sinclair Lewis An Vickerse modern üzletasszony, szociális munkás, alkotó feminista, akinek kiteljesedése Amerika három utolsó évtizedének legfigyelemreméltóbb jelensége. A másik oldalon? Fannie Hurt sivító, ölelő, szemeiket forgató szerelmi alanyai s Mary Robert Rinchartnak a „legnépszerűbb” magyar írónő „lelki klinikái” vonalán émelygő regényei.

Schöpflin Aladár tökéletes fordítása.