Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. december) 12. szám, 849–944. p.

(Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár)

Illik, hogy Kemény János első könyve, a „Kutyakomédia” ismertetése előtt mondjunk néhány őszinte, baráti szót Kemény Jánosról, az emberről, az Erdélyi Helikon egyik megalapítójáról, akinek áldozatkészsége, szeretete az erdélyi magyar írókat minden év nyarán a marosvécsi kastélyban látja vendégül. Ezek az összejövetelek teremtették meg a nemes erdélyi gondolatot, ezek[935]ből a megbeszélésekből fakadt és lombosodott az erdélyi magyar irodalom, amely mögött – tíz év után – jelentős folyóirat, irigylésre méltó könyvkiadás, nemes humánumból fakadó román-magyar irodalmi kapcsolat, értékeket adó magyar tudományos és népi kultúrmunka sorakozik. Ha van – és valóban van – külön lelkiállapotot és életerőt jelentő erdélyiség, akkor az négy-öt erdélyi magyar író munkája, akik között Kemény Jánosnak szépért, nemesért lelkesedő hite magasra lobog, mint a marosvécsi bércek gyantás fenyői között kigyúló pásztortűz messze világító lángja.

Az évtizedet kitevő építő, szervező munka vonta el Kemény Jánost az irodalomtól, s ha pótolhatatlan volt is tevékenysége, fájdalom elgondolni, hogy az író e tíz év alatt mennyit írhatott volna. Mert a „Kutyakomédia”, az a látszólagosan vékony meséjű, értelmet, igazságot lehelő, derűs humorú, emberi mosolygású történet tulajdonképpen százszázalékos erdélyi kisebbségi regény, s az értékes névsor, amely a megterebélyesedett erdélyi magyar irodalom első tizede alatt az erdélyi magyarság mondanivalóiból, lázas problémáiból egy, a világirodalom legérdekesebb megnyilatkozású regényirodalmát adta, új íróval gyarapodott. Utaljunk itt néhány sorban az erdélyi magyarság életregényeire. Ligeti Ernő „Fel a bakra” című regényében az állásából kiesett magyar bíró tragikus sorsképe mutatkozott meg. Kocsis lesz. Berde Mária „Földindulás”-ában a földigénylések, az új állami berendezkedés agrárreformja végzetes következményeiből az erdélyi birtokososztály lelket, erkölcsöt megtörő lekerülése bontakozott ki, Tabéry Géza „Tűzmadára” pedig a tanulni akaró magyar diákság sorsát dús ornamentikájú, erős epikus hullámzású, allegorikus regénybe sűrítette. Tamási Áron „Ábel” regénytrilógiája, stilizált népi alakjaival, vaskos humora csípős, édes-fanyar ízével most fejeződik be, s ha még Kacsó Sándor „Vakvágányon”-jára, Gulácsy Irén „Hamueső”-jére gondolunk, szerves egészében látjuk ezt a regényirodalmat, amelyre mindig a nemes tettnek kijáró köszöntéssel gondolunk.

Ebbe a sorba kerül most Kemény János „Kutyakomédiá”-ja, amely két gazdag paraszt: a magyar Kakuk Gáspár és a román Andrej Muresan tivornyás, dalolással teli mámorából lendül valósággá, harccá. Kakuk Gáspár részegségében sunyi, sötétben dolgozó szomszédja kutyáját lelövi. Ez a kutyakomédia intrikák, pártoskodások, falusi bíróválasztások komoly politikai harcává dagad, részt vesz benne a megyei hatóság is, és a fellobogó politikai harc élességében a féktelen nacionalizmus kinövései mutatkoznak meg. A megye urainak körültekintése, Kakuk Gáspár visszavonulása mentik meg a falu békéjét, vezetik le a szenvedélyeket, amelyek mögött egy-egy felvillanó, életes alak sorsa mutatkozik meg. Derűs könyv a „Kutyakomédia”, és értékét, igazságát abban látjuk, hogy a banalitásig egyszerű falusi történetből feltépődő gravament nem túlozza, nem mélyíti, és kerül minden oly lehetőséget, amely magyart-románt egymástól elválasztaná. Nincs ebben a kényessé, sőt brutálissá is rajzolható történetben árnyalata sem falzumnak, és a valóság sem azért [936] valóság, hogy tendencia kovácsolódjék belőle. Népi történet, egy magyar-román falu pontos rajza, egymás mellett élő népek életének színes epizódja, amit egy jóságosan derűs, szeretettől csordult író becsületes szándéka színesít. Lehet és valószínű, hogy sokan naivnak tartják majd a fiatal Kemény János kisregényét, mi megbecsüléssel fogadjuk, mert okosan és becsületesen, világosan lát ott is, ahol a napi politika kútmérgezői bonyadalmat szimatolnak. Ily első könyv után még sok jó könyvnek kell következni.

*

Az angol irodalom gazdag egzotikuma: a tengerészregény. A nagy világot bejárt, reformokat sürgető, harmadfélszáz művet írt egyszerű harisnyakereskedőnek, Daniel Foe-nak – az előkelő Defoe nevet önmaga adományozta – Robinsonja a természettel küzdő ember himnusza, és hőse a kis Juan Fernandez szigeten nagyjából a civilizáció munkáját végzi el. A könyv igaz tartalmát, a hajótörött és bennszülött szolgája életében az emberi összetartozás mély szimbólumát kora nem látta meg, és a genfi remetének, Rousseau-nak kellett jönni, hogy Emilje ezt az örök könyvet adja minden gyermek kezébe. Kései követője, Robert Stevenson pontosan kétszáz év múlva Defoe emlékét idézi, és Samoa szigetének tropikus bujaságát festő, kalandos regényei, Polinézia démonikus környezete poézisét visssatükröző, nagy novellái nyomán kel új életre a félig mese, a félig kalózhistória, amelynek századunk első negyedében a lengyel származású, de a legcsodálatosabb angol stílusban író Joseph Conrad lesz záróköve. Conrad angol tengerésztiszt volt, kelet–ázsiai vizeken, az Indiai–óceánon töltötte fiatalságát, és amikor Galsworthy biztatására író lesz, már érettkészen hurcolja írásai vázát, a „Tájfun” lelket felkorbácsoló hullámai tombolását, a „Lord Jim” tengerésze lezüllésének és a „Chance” mély élményeinek gazdag szövését, amelyek az angol irodalomba a nagy szláv írók, elsősorban Dosztojevszkij reális, álmodozó rokonságát viszik.