Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. december) 12. szám, 849–944. p.

(Pantheon-kiadás)

Márai Sándor az utóbbi időben feltűnő sokat ír, átlag félévenként jelenik meg egy-egy könyve. Ez a megállapítás nem akar fölényes vagy kellemetlenkedő lenni, végre is valamennyi könyvében egyre érdekesebb, hajlékonyab,b és ha nem is kerekedik örök polgári lelke tépelődése, nyugtalanságát leplező fölényessége fölé, sohasem ad fel semmit mániákusnak tetsző emberi szolidaritásából, amely elegáns publicisztikáján túl, ízig-vérig intellektuális erudícióktól fűtött jelentős íróiságának legfőbb kitevője. Legújabb könyve, a „Bolhapiac”, majdnem félszáz válogatott újságcikk, valóságosan azonban sem nem cikkek, sem nem novellettek, inkább az a szokatlanul ritka műfaj, amely csak egy, a világ mai helyzetét és a maga mondanivalóinak határait alaposan ismerő író munkásságában jelentkezik. Mert ezek az „újságcikkek”, amelyeknek aktivitása kicsit mindig hajszálfinom rajzon és elfinomult irodalmi kultúrán belül mozog, a paradox összetételeket boncoló kísérleti analízis módszerében valóságos regényvázlatokká, lélektani és társadalmi arcképekké tökéletesülnek, nem is említve, hogy félreérthetetlenül korszerű írások, amelyek – ha a napi újságszükséglet kielégítéséül is íródtak – a beszámolók, a pamfletek, a riportok és a krónikák efemer környezetében megtartották azt a szuggesztivitása, amely írónk minden írásának legérdekesebb jellemzője.

Szuggesztív író, és talán regényeiben sem annyira az, mint européer polgárságát bizonyító útleírásaiban, időszerűséggel kapcsolódó újságcikkeiben, a „Szegények iskolája” tudományosságra törekvő, a szegények életét megfigyelni akaró, de végeredményben a maga szubjektív vallomásaival harcoló lelki pózában vagy az „Egy polgár vallomásai”-ban, amelyben őszinte leleplezésre készül, osztályával szembeni meghasonlásra mutat, de egy könyvében sem jut el annyira eltéphetetlen polgársága életszemletéhez, mint éppen ebben. A „Bolhapiac”… polgári arcképgyűjtemény, és a figurák, amelyeket Márai elnagyoltan, vázlatosan, tiszteletlenül, sokszor elérzékenyedetten felrajzol, hagyományok és előítéletek fojtó légköréből jutottak addig a szélsőségig, ahonnan az író kettéhasadt életük felemá[934]sát leplezetlenül mutatja. Itt, a szanatórium csendjében naponta hatszor átöltöző beteg gigerli; a sínautóba szálló ronda nő, amint duzzadt ajkait rúzsozva, negyedkilós orrát puderezi, és a napszálltakor érkező katonatiszt, aki felhevülten, szótlanul közeledik a zongora felé. Vannak alig pár soros lejegyzései is, amelyeknek kivételes, a polgári mentalitástól teljesen idegen környezetét levegőstül, hátterestül szuggerálja elénk. A szerelemre vágyó, hetvenéves asszonyt kifosztó templomszolga; a morfinista párizsi utcanő, akit három lábon ugráló, sánta farkaskutyája kísér. Lehetetlen ezekből a spontán líra expanzivitását és a friss élmény tisztaságát nem észrevenni. A párizsi utcai nőről írott néhány oldalban öntudatának útját nyomról nyomra követhetjük. Pályája különben is azt mutatja, hogy az öntudatosság egyre inkább kitevője. Ez nála fejlődés, sohasem métier. Ő maga is világosan látja ezt, eszközeit ehhez tökéletesíti, és módszereiből nem csinál titkot. „Ez a nő úgy vonzott, mint ahogy néha bonctermekbe járok, vagy fogdákba. Az a mesterségem, hogy az embert figyelem, s feljegyezzem, amit megtudok róla; az embert, minden állapotában.” Megfigyelései azonban sohasem csak megfigyelések, észrevevések. Sorsokra világít, sorsok végzetességének szemléletére, és „A búvár” – könyve előszava helyett ez az írás – befejezett, kikerülhetetlen sorsrajz, amit leplezett forróság, lefojtott vergődés tesz lángolóvá. Dac van benne, és valami magasabbrendű nihilista etika, egy polgári nihilista pillanatnyi megtorpanása, „aztán sóhajtott egy mélyet az oxigénből, nekiillesztette a fűrészt a kazánház ajtajának, és egyenletes mozdulatokkal, lelkiismeretesen dolgozni kezdett.”

Mint minden írása, úgy a „Bolhapiac” minden darabja mélyen megfog. Azért van ez, mert állandó indulat, féktelen és lázas életakarás világítja át. Nincs üres szava, sem érdektelen sora. Mert az életet, mindig az életet írja. „Megkértem, mondja el életét. Mindig ezt kérem, mindenkitől. Érdekesebbet tudniillik nem ismerek.” A „Teddy”, a morfinista párizsi utcalányról szóló rajz a kötet legszebb, legjellemzőbb írása. Egy éjfél utáni üres párizsi csavargás alakul benne irodalmi mondanivalóvá, véren, szétzilált idegeken átcsillogó, mély lelki megrendüléssé. Az íróra, aki ezt és így átélte, arra még jelentős dolgok várnak, olyanok, amelyek a maga gazdag benső életén túl közösségi munka felé törekvő, alkotó energiákra mutatnak. Márai Sándor írói pályájának első szakasza – az „Egy polgár vallomásai” és „A sziget” mutatnak arra – véget ért. Ennek az első etapnak jelentősége arra enged következtetni, hogy az író útja elér a közösségért való alkotásig, addig, amikor minden írás egyben tett is lesz.