Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. augusztus) 4. szám, 210–279 p.

Augusztus vége felé járt az idő. De bátran lehetett volna október közepe is. Annyira lehűvösödött.

Nyugat felől egyre füstölgött az ég, s nagygomolyú, hamuszürke felhőket hömpölygetett napkeletnek. Ám eső nem esett. Pedig napok óta ígérgette magát.

Háromszor annyi port kavargatott a szél, mint máskor. S a por a lelombozatlan eperfáktól a legkisebb zugig belepett mindent. Akár a reménytelenség. Mert a földtelen és pár holdas gazda kifogyott a magabiztatásból, hogy munkát is kaphat. A feles, harmados is részes fogalom kezdett lassan kiveszni a faluból.

Ami mezei munka akadt, azt a tehetősebbje háza népével maga végezte el. Mert takarékoskodni kellett. Soha még annyi adót nem fizetett a gazda.

S 1930 óta csendesen haldokolni kezdett a falú és haldokolni a paraszt. De saját osztályának agonizálására még mindig nem eszmélt rá. Mert látta, hogy vannak még olyanok, akik élnek és lélegzenek. Meg: mert csökönyösen lusta volt a gondolkodásra. És szívós, makacs gyökerű, akár a tarack. S így egyelőre eléldegélt még a pár garasos semmiből. Hiszen majd csak lesz valahogy. Majd csak elintézik odafönn a szegény ember sorsát. Régi nyavalyája volt ez a parasztnak. Még a jobbágyidőkből maradt vissza vérében.

Augusztus vége felé járt az idő. Nagy, őszi zúgással üzengettek a messzeségbe a nyárfák. A Fruška Gora lábánál sárga habosan forrott-sistergett a Duna. S odafönn, az alacsony dombtetőn: csendesen aludtak a porlepte falu ölbe tett kezes, festett arcú házikói.

Vékony madárhangon megnyikorgott a felső parasztház folyosóról nyíló lécajtaja,

Szürke ruhás, fedetlen fejű fiatalember állott a garádics alján. A térde foltozott volt, s a kezében zsírtól fénylő cipőket tartott. A cipők víztől martak voltak, kemény bőrűek.

Kémlelőn nézett szét a füstölgő égen. Rendes, szabályos arcán nem volt semmi különös. Talán csak az elkedvetlenedés csöppnyi árnyéka.

Előtte foszlós, szürke kötélen fehér és tarka rongyot ingatott a szél. Odébb néhány éhes, nagy fejű kacsa hápogott. Egyre hajtogatták a fejüket. Az utcára szerettek volna kimenni, eprezni. Mert a nagy, sárga udvaron semmi ennivalót sem találtak. Nem volt ott még fűszál sem.

Egészen hátul nagy halom komlókaró támaszkodott a magas kerítésnek. Már régóta ott hevert tüzelőnek, mert az eső, hó és nap szürkére szívta. A karók az öreg Thuróczy András néhai harmincholdas komlósának voltak maradványai. Ennyit mentett meg a tönkremenés után.

A fiatalember a tönkrement földbirtokosnak volt a fia. Szintén Andrásnak hívták. Most ott lakott apjával és anyjával a bátyja által bérelt felső parasztházban. Az ő kegyelemkenyerén éltek.

András végighaladt a nagy udvaron, és a bekent cipőket feltette a komlókarókra szikkadni.

Már vissza akart indulni, mikor megzörrent a nagyházhoz ragasztott, apró szemű nádfedeles vityilló lécajtaja.

Barna arcú, fiatal leány jött ki. Szeme úgy virított, mint a kék mezei virág. A haját meg akár rokkáról fonták volna vékony copfokba.

A karcsú törzsön ringó, fiatal testet sokrojtú és sokszínű, világos gyapjúkendő melengette.

Barna kezei nagy karaj, fehérbélű kenyeret tartottak, melybe kényeskedőn harapott bele ki-kivillanó, fehér, apró fogaival.

– Nye kces, Ondró? – szólt kedvesen kínálva Ondrót.

– Nyo kcem, Anka.

– Mit csinálsz?

– A cipőket raktam fel, hogy délutánra beszikkadjanak.

– Talán bizony megint halászni mentek a Dunára?

– Hát. Mit csináljunk mást?… Nem mi vagyunk az egyedüliek. Mások egész héten át ott laknak.

– Ma úgysem fogtok halat.

– Lehet. De hát nem is a halért megyünk ki.

– Hát?

– Hogy ne legyünk itthon – nézett el oldalra András.

– Hát nem mégysz már tovább tanulni?

– Nem.

– Ugye most már lehetnél rektor is?

– Nem! – vágta rá keményen a fiú.

– Elmehetnél piszárnak is. Az sem rossz. Mit gondolsz Ondró?

– Mit tudod te azt, Anka? Nem mehetek én sehová sem.

– Hát minek tanultál? Nem ügyvédnek?

– De!

– Nohát! Persze, nincs állásod. Lehotzky Zelenkának sincs.

– Nem is lesz. Szegény ő ahhoz.

– Ti is szegények lettetek Ondról – hajtotta le a fejét a leány. – Mit gondolsz: elmehetnél talán mégis piszárnak? Egy másik faluba. A pán farár fia, a Janó is elment. Most podbelezsnik… S most elvette a Zuzkát.

S itt kérdőn rásugarazta búzavirágos tekintetét a fiúra. Amaz töprengve állott, s lenézet a földre. Hallgatott.

Anka szintén lehajtotta fejét, s a foszlós kenyérbelet kezdte apróra tépni.

– Ebédeltetek már, Anka?

– Mamicska nem főzött ebédet.

– Hát akkor ma megint kenyeret ebédelsz?

– Azt! – vágta fel hirtelen daccal Anka a fejét, s pillanatra haragosan villantotta rá szemét Andrásra. – Különben nem vagyok éhes – s letekintet újra maga elé. – Almát szedtünk a Medovárszkyéknál.

S kedvesen hívogatni kezdte a tyúkokat:

– Pi, pi, pi, pi…

– Odaadom nékik. Nekem már nem kell – s megingatta a derekát, úgyhogy hullámozva fodrozódott fel sokrétű szoknyája. S morzsát szórt a földre.

– Pi, pi, pi, pi,…– s kedveskedőn guggolt le hozzájuk.

S csak azért se nézett fel Andrásra.

– Az idén nincs csibétek?

– Nincs. Megdöglöttek.

– Hát miért nem ültettek újra?

– Mamicska minden tojást eladott. Kellett a pénz. S kukoricát se, tudna venni.

– Persze az idén selyemhernyótok sem volt?

– Másnak se volt. Ki bolond semmiért tartani?

– S az idén komló sincsen már – támaszkodott rá könyökére elgondolkozón András. – Emlékszel-e még, Anka mikor nálunk szedtétek a komlót? Milyen kisleány voltál még akkor!

– Emlékszem – s meleg sugárzással kapta rá szemeit a fiúra. – Milyen jó volt még akkor, Ondró!

– Jó volt… Sose lesz már úgy többé.

Csend.

A felvégi luteránus templomban delet harangoztak.

– Dél van. Bemegyek, Anka. Mindjárt hazajön Vladó.

– Félsz tőle, Ondró?

– Nem félek – válaszolta fújtott hangon a fiú, s elkapván tekintetét a nagyház felé indult.

A kiskapu vasnyelve kattogva zörrent. A szúrós nézésű, tüskés szemöldökű Vladó lépett be. Tanító volt a tót iskolában. S harmincéves, nőtlen fiatalember.

Rendszerint szürke ruhát viselt, és mindig sietve és halkan járt. Olyan volt, mint a szürke árnyék. Sokszor nem is hallották, amikor hazajött.

A széles, sárgaföldes folyosón felakasztotta hamuszürke kalapját a fogasra, odalépett az utcaajtóba állított, szúnyoghálón ágyhoz (komárnyikhoz), félrelebbentette a függönyt, és világoszöld fedelű könyvet vett ki. Utána leült a puhafa asztalhoz, melyet előkerülő édesanyja nehéz színű, vörös-lila tótabrosszal takart le.

Vladó csak éppen hogy felemelte kissé fejét, de nem nézett rá az öregasszonyra, és nem is köszönt. A köszönést mar reggel elintézte.

Amaz rossz lábaival visszakínlódott a nyári konyhába, s mikor a nehéz vastálcáról az asztalra rakta a krumplileveses porcelántálat s marhapörkölttel a vaslábost, beszólt a téli konyhából az utcai szobába:

– Thuróczy, gyere, tálalva van. – Urát ugyanis csak vezetéknevén szólította.

– Gyere, András fiam! Asztalon az ebéd.

– Szervusz, fiam! – köszöntötte az öregember Vladót fiára kényszeredettségében, szinte hangtalanságba alázatoskodva. Tudta, hogy nem szívesen látott, de nem volt hová meghúzódnia.

– Szervusz! – üdvözölte András röviden-szárazon a bátyját, leült az asztalhoz, apja és anyja közé.

Vladó valamicskét felemelte a fejét, és visszamorgott egyiknek és másiknak. Majd tovább olvasta a könyvet.

Az öreg Thuróczy újságot barikádozott maga elé, mely mögül csak kopasz feje vöröslött ki, fényes-gömbölyűen. Meg lecsüngő, őszes szemöldöke. Az újságot mindig orrára csúszott szemüvege felett olvasta. Annyira nem törődött magával, hogy bajusza folyton beleért a levesbe. Az öregasszonynak kellett figyelmeztetnie:

– Töröld meg, Thuróczy, a bajuszodat!

András fiatal korára való tekintettel nem menekülhetett az olvasásba. Az evés közbeni szokásos, nagy hallgatást tányérjára szegzett szemmel kínlódta végig. Nem akart bátyjának véletlenül felpillantó, szúrós nézésével találkozni.

Csak anyja szava melengette meg néha.

– Vegyél még, András!

De akár ne is kínálta volna. Nehogy ráterelje bátyja figyelmét.

Vladó pedig tovább diktálta a szótalanság kedélygyilkos hangulatát, amint ott ült, anyjával szemben – pillanatra sem nézvén fel – sötéten, komoran, magát emésztve, megfeketedett arccal. Tüskés, fekete haja, mint a hajkefe, úgy meredt homloka felett.

Egészen kirekesztette magát családjából. Egyre kevésbé viselte el őket. Megzavarták fiatalságát, s igába fogták. Gyermekkora telve volt nélkülözéssel és nyomorúsággal. Apja nemigen szívelte, s kiadta a házból. S mikor végre tisztességesen megélhetett volna, egyszerre vállalnia kellett eltartásukat.

Tél múltával kihurcolkodott a szobából a folyosóra, hogy ne kelljen velük együtt aludnia. Komárnyikot állított fel paraszt módra az utcai ajtóhoz, ahová zavartalanul lophatott be néha-néha egy-egy hozzá kívánkozó menyecskét.

Aznap különösen ette a méreg. Gyűlt, forrt, halmozódott benne.

Egyszer, régebben már ki is robbant. Mikor június végén, érettségi után Andrást hozta haza a városból. Még az úton keményen odavágta öccsének:

– Tovább pedig nem iskoláztatlak. Ne uraskodj! Gondoskodj magadról.

S hazaérvén dühtől tombolva behajította a konyhába Andrásnak bevarrt ágyneműjét. – Phhh! – tört ki szájából az őrjöngés.

A toporzékolásra kezüket tördelve jöttek elő az udvari szobából az öregek.

– Jaj, Vladó! Vladó! Mit csinálsz? Elmegyünk, fiam. Dehogy leszünk a terhedre. Nem akarunk mi téged megnyomorítani…

– Hová a kutyába mennének? – ordított rájuk Vladó, s nagyot dobbantott a lábával. – Hová? Őrizték volna meg a komlót!

*

– Hát azért... Akár koldulni kelljen, csak ne legyünk, fiam, a terhedre – sírt az öregasszony. Az öregembernek reszketett a feje. András remegve, fehéren, sajnálattal nézte a szüleit. Bele szeretett volna ütni bátyja arcába. De visszafogta magát.

– Hát! Koldulni! Éppen azt! Itt maradnak! Megértették!? – Sarkon fordult és otthagyta őket.

Azóta fullasztóvá vált a házban a levegő.

Csak a nincstelenség tartotta még őket össze. A nincstelenség, mely megismertette velük, hogy alig tartoznak Vladóhoz. Míg jómódban éltek, alig eszméltek rá, hogy mennyire maguknak valók.

De az öreg Thuróczyné beszáradt. Mindig elfelejtette a bántalmakat. Ahogy elfeledte ura egykori zsarnokságát is. A sorsvert embert most ö gyámolította.

Fejtartása még mindig méltóságos volt. Csak fáradt arcának ráncos bőre lötyögött üresen.

Egyedül ő nem félt Vladótól. Mert a fia volt néki. S ezért bátran kínálgatta férjét és Andrást. S csak amikor látta, hogy jóllaktak, akkor fordult oda Vladóhoz:

– Leszedhetem az asztalt?

Vladó még az asztalnál maradt kis ideig. Esetleg átugrott Kóbi korcsmároshoz, pohár borra. Apja és öccse azonban sietve lopták magukat hátra, az udvarra. Mintha csak összebeszéltek volna.

András a horgokat rendezgette, atyja pedig elmélázgatott a komlókarók mellett egykori, szép napjairól. De kevéssel azután, hogy Vladó eltávozott hazulról, előrementek, hogy uzsonna-kenyeret kérjenek. Vladó ottlétében nem volt hozzá bátorságuk. Mert egyszer már nekitámadt Andrásnak:

– Már megint csavarogni indulsz?

Thuróczyné kenyérszelés közben megjegyezte:

– Mégis elmentek? S ha vihar talál lenni? Úgy néz ki az idő. Jobb lenne, ha itt maradnátok.

– Nem, nem lesz vihar – türelmetlenkedet elszabadulási vágyában András.

– Jó, fiam. Én csak megjegyeztem. De ha átmentek a szigetre, mégis baj történhetik. Apád már öregember.

– Nem anyám. Nem lesz baj.

Elindultak. Elől a fiú s utána az apa. Horogbotokkal, zsákkal, a lábukon bezsírozott cipővel.

Sietve mentek végig a hosszú keresztutcán. Hogy ne lássa senki őket, az egykori gazdagokat. Szinte végiglopakodtak rongyos ruhájukban.

Mintha csak az emlékezet falujának falain végigsuhanó árnyékok lettek volna. Igazában nem is volt több közük az élethez.

Egész úton alig beszéltek egymással. A szótlanságot még otthonról hozták magukkal. Nehéz szótlanság volt ez Apárólfiúra öröklődő. Tizenöt esztendős apai ráfekvés szorította bele András lelkébe.

Thuróczyék a régi házban nem beszélgettek az asztalnál. Csak ha vendég látogatott hozzájuk. Vagy ha az öreg nem volt otthon. Ilyenkor ünnepes hangulat költözött a nagyházba. Szabadon lélegeztek és beszélgettek.

S ez a nehéz hallgatás állott most is az apa és fiú közé. Még a nyomorúság sem tudta megolvasztani, szavakba melegíteni. Pedig András jól tudta, hogy apja belsőleg teljesen megtört. De az öreg Thuróczy jó napok idején elfelejtette megtanítani a fiát beszélgetésre.

S mert valamikor annyira fölötte állott övéinek, András most elsősorban a mélyen maga alá tört embert látta benne, akitől már nem volt mit félnie. S nem a sorsvert s szerető szóra rászoruló apát.

Akaratlanul is éreztette vele, hogy nem veszi már annyiba. Mert valaha erősebb volt benne a félelem, mint a szeretete apja iránt.

S most édesanyja hozzá kényszerült le pajtáskodásra.

De közéjük állott az anyagi tönk is, melynek előidézésében nem kis része volt az öreg Thuróczynak.

András sohasem beszélt erről apjának. Bár tisztában volt vele, hogy a harmincholdas komlós eladása kilátástalanná tette a jövőjét.

1931-et írtak. Mikor nem lehetett többé elhelyezkedni. Csak állásvásárlással, más valakinek kenyere árán, gyermekek sírásán vagy családi romlásán. 1931-et írtak, mikor hathetes állásokra excellenciás urak protezsáltak valaha nagy karrierű embereket, nem egyszer eredmény nélkül.

Ez a horizonttalan Ma állott András előtt.

Sokszor nem akart rágondolni. Csak szaladt hazulról. Ki a korlátlanságba.

Ezzel az árnyékkal maga mögött ballagott most apja oldalán. Néha egy-egy sovány közölnivaló buggyant ki a szájukon. Közömbös dolgokról, melyekhez egyiküknek sem volt közük.

Már messzire elkerültek a faluról. A szél erősebben fújt szembe, s az égbolt egyformán borongott felettük.

– Itt gilisztát fogok ásni – állott meg András, s nagy konyhakést vett elő a zsákból.

Mocsaras, fekete-sáros hely volt előttük. Egy-kettőre vaskos, zöld, piros vért eresztő réti kukacokat gyúrt bele két sárgombócba, s berakta horgászásra a zsákba.

– Mehetünk.

– Úgy látszik, mégis készül valami.

– Nem hiszem – ellenkezett a fiú. És semmiképpen sem akart visszafordulni, hogy odahaza gubbasszon a reménytelen alkonyatban.

– Csak gondolom – mentegette magát az öregember megjegyzéséért fölébe kerekedett fia előtt.

Vagy jó órai út után felszürkült előttük a sistergő, szürke vizű Duna, a Duna közepén a sziget s odaát a Fruška Gora.

– Nem próbálnók meg előbb itt, a kanyarulatban? – kockáztatta meg az öregember a kérdést. – Úgy sincsen ma sok kilátás.

– Megpróbálhatjuk, ha apa úgy akarja.

S letették a horgokat.

– Hol fog apa horgászni? Mert én ide dobom be.

– Én lejjebb is mehetek.

Bedobták a fenékhorgokat. Andrásnak ráncigálni kezdte. – Paptetű – dühöngött magában. S jobb kezével balra rántotta a botot. Két paptetű ugrándozott a zsinegen. Visszavágta. Nem kell. Ponty kéne. Vagy harcsa. Úgy érezte, hogy nem fog valamire való halat. Bosszankodni kezdett. – Ez a rongy idő! – dohogta magában. Újra bevágta a fenékzsinóros botot. A zsinór a rendesebbnél jobban és súlyosabban feszült meg. Lassan húzta ki. Nehéz ágat vonszolt magával a spárgán a partra. Elkeseredetten tett rá újabb gilisztát. – semmi sem megy máma.

Hozzájuk hasonló, nincstelen sváb ember ballagott feléjük a révész felől. Kegyetlen erős pipaszagát arcába köpte a szél. Csak úgy vállára dobta rövid horgászókészletét.

– Nincs hal?

– Nincs. Nem is lesz. Mehetünk haza.

– Én nem megyek – makacskodott András kielégítetlenül.– Én halat akarok fogni.

– Hiába akar – s az öreg ezerráncú, füstös bajuszú sváb nyugodtan pipázva hazafelé indult a parton. – Vihar lesz – kiabálta vissza.

Apja jött felé. Csak a lábait látta. A bot végét figyelte.

– Mi az: nem fogott semmit?

– Nem. Még nem is tettem be a horgot. A szemüvegemet keresem. Nem láttad, fiam? Itt hagyhattam, mikor megálltunk, s kivettem a zsebemből.

– Nem én.

– Nem tudom, mit fogok csinálni – jegyezte meg levert hangon az öregember. S tovább keresgélt.

András nem ajánlkozott fel. Bizony, nem hagyja félbe a horgászást. S azután: apja már útközben vissza akart fordulni. Hát úgy kell néki. Még ezt a kis örömöt is el akarja venni tőle. Elég lesz egész télen otthon gunnyasztani.

Az öreg megint visszajött.

– Nem, sehol sem találom.

S a hangja olyan szomorú volt, hogy a fiú felfigyelt s rátekintett. S magában egyszerre megsajnálta. A nyomorúság panaszkodott a szavaiból. Hogy nem tud majd szemüveget venni. Mert Vladó nem fog egykönnyen kirázni a zsebéből 150 dinárt. Lehajolt, és keresni kezdett ő is. Elvégre is az apjáról van szó, aki olyan szerencsétlen ember, mint ő. Arra túl messze voltak egymástól, hogy szavakkal is vigasztalni akarja az öregembert.

Legalább így akart rajta segíteni.

– Itt van, apám – szedte ki a tokot az egyik kőszorulatból. – Átmennék talán a szigetre. Itt nem-igen fogunk halat. Legalább dévérkeszeget vinnénk haza.

– Ha úgy akarod – vetette magát alá fia kívánságának az öregember. S aggódva nézte a sűrűsödő fellegeket.

A révész odaadta az egyik csolnakot. Fia egy iskolában járt Andrással.

– Evezzetek le a part mellett egészen a kanyarulatig. S akkor átértek. De ne maradjatok sokáig! A lakatkulcsot tedd azután majd ide, Ondró!

– Jó. Mit gondol: lesz-e eső vagy vihar?

– Mit tudom én? Már negyedik napja folyton azt hiszem, hogy éjszakára megjön.

– Köszönöm, bátya Paló! Majd megszolgálom legközelebb hallal.

– Sose szolgáld! Csak vigyázz a csolnakra, s jól láncold oda, ha visszajöttél. No, jó éjszakát!

– Haza megy már, bátya Paló?

– Haza. Ma már senki sem jön a túlsó partról.

– Hát akkor jó éjszakát!

Beültek a csolnakba, és leeveztek a kanyarulatig.

– Apa csak kormányozzon tovább. Én a nagy evezővel fogok dolgozni.

A szél egyre fújt, de nem annyira, hogy túlságosan gátolta volna őket az átjutásban.

– Visszafelé egészen a sarokról indulunk – szólt András, és felvontatta a csolnakot a sziget orráig.

– No, itt nyugodtan halászhatunk. A hullám sem ver annyira.

De azért mégis meglazította a homokba beleszúrt botokat. Bot nélkül hajították be a fenékhorgot, s a zsineget a kezükben tartották.

Semmi. Rossz volt a hal számára az idő. Nem kapott. Közben a szél is megerősödött.

András elnézett oldalra, de nem szólt egy szót sem. Mind jobban hallotta a vízimalom felőli dörgést.

Az öregember is hallgatott. A kihúzott horoggal babrált. Néha nyugat felé nézett, ahonnan erősen sötétedett az ég, s elsóhajtotta magát.

A szél ismét szilajabban vágott neki a víznek.

András magában dohogott. Nincs semmi kilátás. Hiába erőszakolta a dolgot.

– Menjünk haza, fiam, mert nem tudunk majd átjutni.

András nem válaszolt mindjárt. Magában mérgelődött, hogy ily csúnyán végződött a nap.

– Hát menjünk – vetette oda apjának.

Nyugat felől hirtelen megtorladt a szél, s csak úgy dörgött. – Bizony, előbb is indulhattunk volna – látta be András. De nem akarta mutatni aggodalmát, csak nekifeszült az evezésnek. De a szél is nekigyürkőzött a csolnaknak.

– Hej! – ugrott ki száján akaratlanul a kiáltás.

Apja még nehezebben állta a folytonos szélrohamot, mely a Duna háromnegyedén túl hirtelen tört ki, hűvös esőt zúgatván rájuk.

Holtfáradtan és csuromvizesen értek be a révkikötőbe.

András mérgelődve ugrott ki a partra, hogy a hosszú láncon kihúzza és bebiztosítsa a csolnakot. – Hát mégis a többieknek volt igazuk, akik vihart jósoltak. Csupa balszerencse kergette. Vladó sem hagyja majd szó nélkül a dolgot. S még többet rághatja magát az otthoni fojtogató levegőben.

– Hej, azt a kegyetlenjét! – káromkodta el magát. Mert szembeköpte a szél a zuhogó záporral, úgyhogy nem látott semmit, s a csolnak is visszatáncolt.

Az öregember feltápászkodott, és a gyalázatos tombolás és hullámverés közben óvatosan kifelé topogott, tapogatódzott. De annyira bizonytalannak érezte lépteit, hogy a csolnak megkötéséig le akart guggolni, amikor a rohamozó vihar ismét elkapta, és oldalnak lódította a könnyű alkalmatosságot, úgyhogy ronggyá tépett jajszóval hanyatt belevágódott az őrjöngő hullámokba közvetlenül a part mellett.

Mire András visszafordult, apja nem volt már többé sehol sem.

Néhány pillanatig belejegesedett a rémületbe. Utána visszaugrott a csolnakba, lehasalt és mélyen belemártotta kabátujjas karját a vízbe. Jobbról és balról is megnézte, hogy nem akadt-e meg valahol apja ruhája.

De semmit sem talált.

– Apa! Apa! – kiáltott bele a dörgő szélviharba.

Semmi.

A víz már a partnál is mély volt, s így azt gondolta, hogy atyja a legközelebbi fűzfatönköknek sodródott. Reményt kapván kiugrott a csolnakból, végigfutott a parton, és belegázolt a vízbe. Ahol mélyebb volt a hely, ott alá is bukott. S lázas sietséggel tapogatott, tépte a vén fák torzonborz, szakállas gyökérzetét.

Újra semmi. Csak a szűnőben levő szél visítozott, és dörgette fel-felmorajló hullámverésekkel a partot.

– Hej! – fakadt ki hüppögve a fiúból a sírás. – Hol van az apám?

– Hej! – csapta rá kezeit a homlokára – Hogy megyek haza? Mit fogok mondani?

S egy helyben rázkódott, gyűrődött csuromvizes ruhájában, eltakart arccal. Majd ismét elkezdett föl s alá szaladozni a parton.

– Jaj, hogy fogok hazamenni!

– Apa! Apa! – kiáltozott kétségbeesetten.

S a még mindig szemező esőben ide-oda rohangászott.

– Jaj! – nyögött fel. – Mit csinálok, Istenem?…

– Jaj – hörögte vastag-rekedten, s tehetetlenségében szétvetett lábakkal leült a vizes partra. S ritmikusan ingatván a testét előre-hátra, előre-hátra, berekedten hörögte öklöndőzve:

– Jaj, jaj!…

Késő éjszaka volt. Kormos fellegek rohanásztak az égen. De olykor vakító fénnyel kibukkant a hold, s megvilágította a révpartot, ahol a rohanó vízbe meredve, mozdulatlanul üldögélt a fiú, s néha hangtalanul felnyitotta a száját.