Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. december) 12. szám, 849–944. p.

Nem is várta meg, míg a bíróság kimondta a válást. Mindent ügyvédjére hagyott, Bécsbe utazott, ott befeküdt egy szanatóriumba. Az első nap bemutatkozott az igazi betegség. Epekólika. Már Zürichben is halkan kopogtatott a baj a jobb bordaív alatt, de most kitört az alattomosan gyülekező baj. Kapta a fájdalomcsillapító szereket, szíverősítőket, meleg borogatásokat… így is órák teltek el, míg végre elállt a roham.

Jött a híres epe-tanár és… „asszonyom, intézzük el radikálisan a bajt”… „Műtét? Egy kúra nem segítene?… Mondja, tanár úr, muszáj operálni?”… „Nem muszáj. Minden operáció elől ki lehet térni, el lehet halasztani. Ezt is el lehet halasztani. Van, aki a tizedik, van, aki a huszadik rohamot is megvárja… Van, aki az utolsót is kilesi”…

A műtéttel mégis várni kell, mert előbb rendbe kell hozni a szívet, mert az valóban lestrapálódott.

– Nagyságos asszony – szólt neki a segédorvos a műtét előtti napokban –, ön azt mondta be a felvételi lapjába, hogy nincs hozzátartozója. Műtét előtt mégis meg kell kérdeznünk, hogy nincs-e valakije, akit értesítsünk… Kötelességünk, hogy erre figyelmeztessük.

– Nem szoktam valótlan adatokat bemondani… Úgy látszik, nem nagyon bíznak gyógyulásomban… Nem mondanák meg, hogy áll az életem kurzusa? – kedélyeskedett az asszony.

– Nagyon jó papiros – tréfálkozott vissza az orvos – és hogy operatíve is beleavatkozunk, árfolyama ugrásokkal fog emelkedni.

– Vallja be, mégis félnek… én tudom… egy orvos mondta egyszer nekem, hogy még a borotválkozás is életveszélyes… Csak azért érdeklődik ön is a hozzám tartozók után, hogy ha baj történik, legyen kit értesíteni… Hát még egyszer mondom, nincs senkim, hacsak – magát nem adoptálom…

……

Megoperálták. A műtét sikerült. A gépből kipiszkáltak néhány követ. Szívét: a motort is kijavították, most olajozzák egy tengerparti szanatóriumban – nemsokára el is indul.

XVII.

Kalász István szavának állt, kerületét, melyet huszonöt éve képviselt, az 1931. évi választásokon átengedte Siró Zoltánnak. A megállapodáshoz a kormány is hozzájárult. A választók?… hát azok [917] is hozzájárultak. Nem kellett erőlködnie – az alsóhavasi kerület leltári mandátum –, még ellenjelöltje sem akadt. Siró mégis sorra járja kerülete falvait, tanyáit, naponta három programbeszédet is mond, közvacsorákon beszél. Nagy virtus ez, de bírja – nagyon egészséges.

Meggyógyult. A tél végén úgy ment el Wimpfentől, mint a lábra állt béna, aki a Csoda-forrásból kilépve eldobja mankóját. Hazament, és belevetette magát a munkába. Orvosi rendeletre mint gyógyszert szedte a munkát… Eleinte így tetszett maga előtt is a dolog… De más volt a valóság, és dr. Wimpfen Siró Zoltán leveleiből észre is vette a valóságot. Az első levél még a Megmentőnek, a Bálványnak szólt, de a következő levelekben egyre csillapult a láz, az Emmi utáni érdeklődések is mindjobban elhalkultak. Siró Zoltán újra elérkezett önmagához. Talpra állt, mert valaki felemelte, és talpon marad, míg valaki újra fellöki. Akkor talán megint jön valaki, aki elestéből felemeli és letörli könnyeit.

Most Kalász István kormányozza, az ő szavára hallgat: „Mit akarsz attól a boldogtalan, őrült lánytól? Rád nagy élet vár, minek neked az az árnyék? Ha meg is gyógyulna, számodra akkor is árnyék maradna… Amit vállaltál – az anyagiakat értem –, nem mondom, hogy ne teljesítsd. Bár át kéne vizsgálni a számlákat, költségjegyzékeket… Megállapíthatnád, hogy ami pénzt így kiadsz, annak harmadából is kitelne egy első osztályú szanatóriumi kezelés… Egyelőre ne bolygasd az ügyet, majd a választások után szedd elő… Addig is jó lesz, ha e dologban személytelenné válsz. A havipénz kifizetését is bízd a pesti bankodra, és ne levelezz!”

„A pesti bankodra” … Siró Zoltánnak volt pesti bankja… Volt járási takarékja is, ahol éppen üresedésben volt az elnöki tisztség, és azt vele akarták betöltetni. Persze, hogy vele, hiszen örökségében talált egy háromszázezer pengős betétkönyvet, melyet a járási takarék állított ki. De nem kellett neki a felkínált tisztség, ilyesmiben volt már része, a vezérigazgatóság tapasztalataiból elég volt egész életére. Nem fog többet olyan dologba, amihez nem ért. Elég neki a birtokai gondja.

Kalász tanácsát megfogadva ezentúl bankja útján küldi a pénzt, és erről, gépírásos, száraz levélben értesíti Wimpfent.

Írógépet vásárolt, bevezettette a telefont is. Komoly irodát, kettős könyvelést, irattárt szervezett meg… Munkájának széles keretet adott. Bújta a napi jelentéseket, szorgalmasan látogatta majorságait, minden munkahelyen megállt az autójával… Mert autót is vett, drága márkájú, nyolchengeres kocsit, de ez már inkább a választásokhoz kellett.

Jövendő kerülete közel feküdt Budapesthez, több falu határa már súrolta is a „pestkörnyéki titkos kerületet”. Ha e falvakban alkonyodott rá, ilyenkor beruccant Budapestre, az Egységes Párt klubjában vacsorázott, elvtársai közül többel barátságot kötött, sőt kettővel olyan benső, meghitt viszonyba került, hogy váltót is zsirált nekik… [918]

Egyszer kicipelték egy angyalföldi választási gyűlésre. Megígérték neki, hogy két miniszter is ott lesz, és megcsinálják, hogy ő is beszélni fog. „Nagyszerű ötlet! A város és a falu ölelkezésérõl fogsz beszélni. Ebben a körzetben fuvarosok, lókereskedõk és más faluról származott választók laknak.”

Siró Zoltán megjelent a gyűlésen. A két miniszter nem jött el. „Váratlan, rendkívüli miniszteri tanács van” – mentette ki őket megnyitóbeszédében az elnök.

A nagyterem, ahol a gyűlést tartották, szépen megtelt hallgatósággal. Az egybegyűlt polgárok nagyon lelkesek voltak, de fegyelmezetten viselkedtek. Semmi kilengés, semmi közbeszólás… titkos fegyelmező erő uralkodhatott felettük. A szónok mondatai között mindig olyan kórus szólt, amilyen kellett: élénk tetszés… fergeteges tapsorkán… viharos derültség… Bizonyos volt, hogy ezeket az embereket egy láthatatlan karmester vezényelte.

Ez a karmester Salgó Miksa volt.

A kocsmateremben színpad is volt, ott foglaltak helyet a jelöltek és az angyalföldi pártvezetőség, és közöttük volt Salgó Miksa.

Amikor elfogyott a negyedik szónok – program szerint több nem volt –, és az elnök a gyűlést berekesztő szónoklatába akart kezdeni, a tömeg felharsogott: „Halljuk Salgó Miksát!”

Már Salgó a szónoki helyen állt, a nép mégse hallgatott el, egyre csattogtatta: „Hall-juk Sal-gó Mik-sát!…

Itt mindenki az ő embere. Van szavazati joguk? Ide szavaznak-e, vagy oda? – Ez nem fontos, most nem is kutatható ki, de az bizonyos, hogy az egybegyűlteknek ő volt a vezére, és egyáltalán nem lepődött meg, hogy szólásra idézték. Mégis nagyon megilletődött volt. Nem vette észre, hogy az imént szónokló jelölt urak kényszeredett mosollyal várják, hogy beszéljen és végezzen. Nem vette észre azt sem, hogy Siró Zoltán is itt van. Ha meglátta volna, akkor se törődött volna most vele. Csak a teremben uralkodó hangulat érdekelte, az gyönyörködtette.

És beszélt: hol ájtatosan, mint egy pap, hol felcsillant a hangja igazságot követelőn, hol meg vidáman csapongva régi demokrata vicceket mondott el. Más hangulatot váltott ki az ő beszéde, mint az előző szónokoké!… Nem éljeneztek, nem tapsoltak – csak hittek neki; átszellemülten, lehajtott fővel hallgatta a Terézváros külső területeiről szónoklásra, vacsorára összeszedett népség.

„De a nyomorúság és szenvedések után most új korszak virrad ránk… mert kormányunk elnöke nevében kijelenthetem…”

A színpadon ülő urak mosolyogtak… Később a terem is mulatott, különösen, mikor az ellenzéki pártok vezetőit figurázta ki. Meg kell adni, ha vaskosan is, de jóízűen csúfolta ki az „ellenzéki díszes társaságot”. „Egyszer délután négy órakor Vázsonyi Vilmos… (őt örökké vezéremnek vallom, és úgy érzem, örökével most se sáfárkodom rosszul), szóval Vázsonyi kegyelmes úr (akkor még nem volt az) ül az Abbázia asztalánál, mi, főbb hívei körülötte ülünk. Egyszer csak megnézi az óráját, és felugrik az asztaltól. „Hova siet, [919] képviselő úr?” … „Mennem kell, közgyűlés van a városházán” … „Nem olyan sürgős az út, képviselő uram, hiszen megvan a többsége, nem történhetik semmi baj” – mondom én. „Éppen azért sietek, mert félek, hogy míg távol vagyok – híveim ellopják a városházát…”

Harsogott a nevetéstől a terem, de legjobban mulattak a színpadon az urak, még tapsoltak is. Síró Zoltán is, aki eleinte nagyon kellemetlennek találta, hogy egy terembe került Salgóval… „Milyen furcsa ez a politika – tűnődött –, kikkel kell egy levegőt szívni… még Salgóval is, aki… aki… De mit lehet tenni?” Szomszédjai egyre súgják neki: „Elsőrangú ember… minden héten összehoz egy-két ilyen gyűlést… és mindig olyan helyen, ahol nélküle tíz embert se tudnánk összeszedni…”

„Megírjuk, hogy Salgó beszélt?” – kérdezte a pártsajtó egyik tudósítója… „Hogyne, hogyne! Tessék megírni a Vázsonyi-viccet is!”

Salgó Miksa befejezte beszédét. A hallgatóság őrjöngve tapsolt, éljenzett. Voltak, akik lelkesedésükben sapkájukat dobálták a levegőbe, voltak, akik örömükben szájukba dugták ujjukat, és élesen füttyentettek… A szónok dicsőségétől megmámorosodva hajlongott hívei előtt… Aztán az urak felé fordult, akik megveregették a vállát, de ő ezzel nem elégedett meg, sorra kezet fogott velük… Siró Zoltánt csak akkor vette észre, mikor a kezét szorongatta.

– Nagyszerű!… Boldog vagyok, hogy ön is itt volt… Hallottam, hogy ön is fellépett, és biztos kerülete van… Örülök, hogy egy eszméért harcolunk. – Nem csinált nagy dolgot a találkozásból, különben is most más dolga van. A gyűlésnek vége, következik a bankett, azt is ő rendezte. Fürgén csúszik át a tolongó embereken, megy megvizsgálni, hogy rendben van-e a bankettasztal.

Nyár volt, az udvaron várta a polgárokat a terített asztal.

Salgó rendezte el, hogy az asztalfőn kinek hol a helye, és így azt is elintézhette, hogy az ő helye Siró Zoltán mellett legyen. Nehezen ment, de végre sikerült a tőle elforduló Zoltán idegenkedését legyőzni.

– Tudja-e, hogy Emmi beteg?

– Tudom… szegény…

– Szegény… Istenem… Tudja-e, Siró úr, nincs nap, hogy magát százszor ne emlegesse?… Mindennap várja.

– Tudom, kérem… mindent tudok. Meg is akartam látogatni, de orvosa nem engedte.

– Hát persze! – dühödött fel Salgó. – Persze, hogy nem engedte az a csirkefogó Wimpfen.

– Kérem, halkabban – feszengett Zoltán.

– Halkan is megmondom én. Vegye tudomásul, Wimpfen alávaló ember! Éppen olyan csirkefogó, mint Stux. Apai jogomból akarnak kizárni… Tudja meg, Emmi régen meggyógyult, csak titkolják előttem, és hogy be ne bizonyíthassam, amit látok, az orvos leányomat napról napra hipnotizálja. Én tudom, amit tudok! Előbb engem [920] akarnak letörni… Mi a céljuk? Wimpfen cinkostárs, aki előkészíti Stux terveit. Stux el akar tenni az útból, hogy aztán feleségül vehesse a lányomat… Kérem, ne engedje ezt meg, hiszen ön oly közel állt Emmihez… és ő most is csak önre gondol…

Siró, míg nyugodtan tudott figyelni, Salgó szavaiból megállapította, hogy ez az ember nem tudja, hogy Stux visszavonult, és ő vette át Emmi gondozásának terhét. Salgó tájékozatlanságának még örülni is tudott. De nyugalma eltűnt, fel is háborodott azon, hogy ez az ember sértegetni meri Stuxot. Wimpfen szidalmazása felett elsiklott, de Stux megtámadtatása fájdalmat okozott neki. Mit tegyen? Tiltakozzék? Rendre utasítsa?… Nevetséges, csak magát kompromittálná. Egyetlen módon vehet elégtételt Stuxért, ha felkell, Salgó mellől, és szó nélkül elmegy.

Felállt… de nem mehetett el. „Éljen!… Éljen!…” – kiáltották az asztalfőn, mert azt hitték, hogy beszélni akar: „Halljuk Siró Zoltánt” … „Mondja meg a városnak a falu képviselője az igazságot!”

Salgó is talpon volt már, és végezte karmesteri munkáját. Beintett… és jelére a patkó alakú nagy asztal minden helyéről zúgott, viharzott: „Halljuk!”

Siró Zoltán kínos mosollyal nézett körül. Ez a gyalázatos ember most halálosan megbuktatja… Muszáj beszélni… de előbb elintézi Salgót… Van egy ötlete, az megszabadítja Salgótól…

– Halljuk! Halljuk!…

– Köszönöm, hogy szólhatok önökhöz, de még nem foghatok mondanivalómhoz, mert rossz helyen állok… Ha megengedik, előbb egy jobb helyre állok… Itt, előttem egy erős fényű villanylámpa vakítja a szemem…

– Bravó!… Szellemes… Ragyogó szimbólum! Megvonja az ellentétet a város és a falu között… Zoltán, nagyszerű vagy!… – kiáltotta feléje egyik jelölttársa, aki a múlt parlamentben is kitűnő közbeszóló volt.

Nem tudni, hogy Salgó is így értelmezte-e Zoltán szavait, ahogy a közbeszóló, de annyi tény, hogy fürgén ugrott fel, és csavarta ki a Zoltán előtti dróton lógó villanykörtét.

Mindenki tapsolt. „Éljen Salgó! Éljen Siró Zoltán!”… Együtt ünnepelték őket.

Zoltán elmosolyodott. Szerette volna odavetni Salgónak: „szemtelen”, de sohase volt bátor ember…

Megtette a kötelességét. Beszélt, összeölelkeztette a falut a várossal. Volt ugyan a fuvarosok részéről egy közbekiáltás: „Tessék jobb szénát is szállítani!”, de ez nem volt baj, csak fokozta a derűs hangulatot.

Sikere volt, és elfogadta Salgó gratulációját is. Még az ellen sem emelt kifogást, hogy bankett után, mikor hazamentek, Salgó beült a kocsijába, igaz, hogy nagy szerényen a sofőr mellé…

Ilyen szép dolog a politika, különösen választások idején. [921]

XVIII

Salgó Miksa híre messze szárnyalt, zsenialitását más választókerületek is kölcsönkérték. Nagyon elfoglalt ember lett belőle. Reggeltől estig a pártirodában ült, rengeteg ember járt nála, kikkel harsogó kedéllyel tárgyalt, parancsokat osztogatott, utalványokat állított ki pénzről, engedélyt autóhasználatra.

Salgóné boldog volt, hogy az ura nagy szerephez jutott, melynek jutalma egy biztos egzisztencia lesz, ha nem is olyan fényes, mint amilyennek Salgó álmodta meg. Belátta, hogy az ura mostanság nem élhet otthon, nem kívánhatja a koros embertől, hogy a Svábhegyről naponta kora reggel járjon be a városba, honnan csak a hajnali órákban térhetne haza. Mindent megbocsátva, mindent megértve és benne reménykedve gondolt az urára. Hiszen rajta kívül nincs már senkije. Emmi állapota reménytelen. Edus elveszett. Már Lián se jár ide, pedig milyen jó volt Emmi és Edus sorsán vele együtt sírni, szomorkodni. Ha boldogtalanságukban így együtt voltak, közös fájdalmuk sokszor fel is enyhült, különösen akkor, ha eljött az uzsonna ideje, és zamatos kávé és Salgóné mesterműve: a világ legjobb kuglófja került az asztalra. De Lián látogatásai egyre gyérültek, míg végre teljesen elmaradtak. Most már nem volt senkije, a nagy villában egyedül élt lányával.

A beköszönő tavasz számára kertész nem vetett itt ágyat. A természet magára hagyottan hozta ki a zöldjét, virágait. Az utakról nem söpörték el a tavalyi avart, nem nyesték fel a gyomot. A tavasz gazra, bojtorjánra hozott áldást. Emmi „udvartartási” költségvetéseit télen állították össze, akkor nem gondoltak a park jókarban-tartási költségeire. De azért így, elvadultan is szép volt a park. Hepehupás, gazzal benőtt útjain is szívesen sétálgatott Emmi. A tavasz mintha hozzányúlt volna állapotához… mintha megrezzent volna benne az idő. Már nem viselkedett úgy, mintha élete egyetlen napjában élne. Nem kérdezi egy nap százszor, mikor jön már Zoltán? Nem furcsállja, hogy apját sose látja. Órákat tölt el egy padon, melyet nagyon megszeretett. Könyveket olvasgat, melyeket Wimpfentől kap. Ezek a könyvek az ő könyvei, melyeket betegsége előtt olvasott. Nem emlékszik régi olvasmányaira, pedig találhatna bennük emlékeztetőt: saját jegyzeteit.

Dr. Wimpfen Ágoston kétségbeesetten áll „esete” előtt. Reménytelennek tartja. Hasztalan kísérletezik, nem tudja felidézni az elfelejtett életet.

Egy napon levelet írt Siró Zoltánnak, hogy ezentúl hetenként csak egyszer látogatja meg Emmit, és így a költségek csökkennek. E levélre postafordultával megjött a válasz… „Nem volna-e helyes Emmit intézetben elhelyezni?” … és „Azt hiszem, nincs szükség arra a svábhegyi azilumra” … továbbá: „Mi értelme van annak, hogy Salgó urat finanszírozzuk?” „Az anyáról se kell gondoskodni, hiszen Salgó most jól keres.” Azt a levelet, melyből ezek az idézetek szólnak, Siró Zoltán bianco írta alá. A választási kampány utolsó nap[922]jai dúltak, és Zoltán mind erősebben kibicelt, segített rosszul álló jelölttársainak, így hát nem ért rá legfontosabb magánügyeivel sem törődni. Ott volt Kalász, aki helyette elintézett mindent, ő diktálta ezt a levelet is.

– Salgó néni, meg kell mondanom, hogy elapad az a pénzforrás, melynek segítségével így körülvesszük Emmit. Nem rejtegetem továbbá a titkot. Tudja meg, Salgó néni, hogy február óta nem Stux ügyvéd úr gondoskodik Emmiről. Ezt a feladatot elkövetelte tőle Siró Zoltán úr, és Stux úr kénytelen volt belátni, hogy ehhez joga is van neki. De Siró úr nem olyan romantikus, mint Stux úr. Praktikusabb. Legalábbis ez látszik meg határozatán, mely úgy szól, hogy ezentúl csak Emmi kezeltetéséről hajlandó gondoskodni, éspedig úgy, hogy egy intézetben helyezteti el. Nem kell ezen megütközni… Én… sose helyeseltem ezt a svábhegyi letelepedést. Nem tartottam szükségesnek. De Emmi idekívánkozott, és Stux úr makacsul ragaszkodott a kívánság teljesítéséhez.

– Hát elmegyünk innen… Emmi intézetbe… én haza… – sóhajtott fel Salgóné. – Nem is bánom… Nem szerettem itt élni. Látja, doktor úr, Emmimnek se használt. Stux úr akarta így, azt hittem, doktor úr is így akarja… Az uram nagyon haragudott Stux úrra, mindig szidta… Ő járhatott Siró úrnál, és ébresztette fel a lelkiismeretét.

– Téved, Salgó néni… Stux úr ébresztette fel Siró úr lelkiismeretét.

– Igen?… Stux úr jó ember… Megmondom az uramnak is, és megkérem, hogy ne haragudjon rá, bizonyos, hogy ki is békül vele. Az uram nem haragtartó… De mondja, doktor úr, hogy van az, hogy Siró úr nem jött el a lányomhoz legalább egyszer… Nem tudja, hogy egyre várja?

– Én mondtam, hogy ne jöjjön… még korainak találtam…

– Korainak találta… Korainak találta… és mikor jön el?…

Az orvos nem válaszolhatott e kérdésre. Nem mondhatta el, hogy Siró Zoltán csak az első nap akart idejönni, de akkor nem engedhette ide azt az egzaltált embert. Előbb le akarta csillapítani, meg akarta gyógyítani… Nos! alaposan lecsillapította, ugyancsak meggyógyította. Higgadt, jó idegű ember lett belőle. Képviselő lesz… Kedves, divatos politikus… Néhány hét alatt az ország egyik legfelkapottabb fiatalemberévé vált. A Színházi Újság e heti számában közölte a fényképét, nagy cikket is írt róla. Siró Zoltán pinceestélyt adott a kiskerti szőlőben, a Társaság színe-java ott volt, két miniszter is megjelent. Szellemesen számolt be a cikk a kiskerti mulatságról, hol először rendeztek falun titkos választást. A vendégek afelett szavaztak szigorúan titkosan, hogy ki az ország legfőbb férfipartija? Valahány szavazat, mind Siró Zoltánra esett, de a tudósítás szerint a győztes maga köré intette a cigányokat, és húzatta velük, maga is dalolta: „Nem házasodom én meg soha…” Megmutassa talán a szemrehányó tekintetű asszonynak ezt a képet? Nála van a Színházi Újság, megmutathatná. [923]

Otthagyta Salgónét, kiment a kertbe. Míg a pad felé haladt, hol Emmi ült, lemondással vegyes öngúnnyal mondta: „No, a hét hónapig tartó kezelés megbukott, most a sarlatanizmus következik.”

– Meglepem magát egy kedves képpel – szólt, és leült Emmi mellé. Elővette a Színházi Újságot, fellapozta benne Siró Zoltán képét, és ujjával letakarta alatta a nevet.

– Ismeri ezt az urat?

– Nem ismerem… Ki ez?

– Ne tréfáljon, Emmi… Ez a kép Zoltán arcképe… Nézze… a neve is itt áll… Figyeljen rám… nézze meg jól ezt a képet!

Emmi kezébe vette a színházi lapot, és fontoskodva vette szemügyre a képet, aztán bosszúsan mondta:

– Ugyan, kérem… ez egy kövér ember… bajusza sincs… akarja látni Zoltánt?… Majd megmutatom…

Felugrott, és a villa felé iramodott. Az orvos követte. Szobájában izgalommal kutatott szekrényében Zoltán képe után. Wimpfen figyelte a lány egyre fokozódó izgalmát. Ilyennek még sose látta. Emmi feldúlta összes fiókjait, szétdobálta ruháit, kereste Zoltán képét, melyet öt év előtt ebben a szobában leányszerelemmel, regényesen rejtegetett. Kereste az éjszakázó, köhögős, sovány, huszonhét éves Siró Zoltán arcképét.

– Nyomban meglesz, megtalálom… Vagy ellopta valaki?… Márta!… Márta!…

A szobalány megjelent a hívásra… A kiáltozásra Salgóné is bejött. Remegve és csak a szemével kérdezte, mi van Emmivel?

– Márta!… Gyere ide…

– Parancsoljon, drága kisasszonyom!

– Valld be, hogy kiloptál a szekrényből egy fényképet!

– Én?…

– Csak valld be… Tegnap este még megvolt. Kezemben volt. Ebbe a fiókba tettem vissza.

– Drága kisasszony, ne fogja rám… nem loptam el… édes, aranyos kisasszonyom… Nem is láttam semmiféle képet… édes, aranyos, imádott kisasszonyom, ne fogja rám… – zokogott a kis cselédke…

– Tagadod?… Ha tagadod… nesze!… – Pofon ütötte. – És most takarodj!

Az orvos kiküldte a szobából Mártát és Salgónét is. Egyedül maradt betegével.

– Miért bántotta Mártát?

Emmi nem válaszolt.

– Emmi, miért ütötte pofon Mártát? – vonta kérdőre kemény hangon.

– Alig nyúltam hozzá – válaszolt végre Emmi csendes, megnyugodó hangon.

– Pofon ütötte!… Pofon vágta!… Pofozni, azt tud!

Megnyomta minden szavát, és erősen a szemébe nézett… De Emmi hátat fordított orvosának, kifutott a szobából, visszament a [924] kertbe, és leült padjára. Kezébe vette a Színházi Újságot. Nézegette, aztán az orvostól ceruzát kért és angol bajuszt satírozott a képre.

– Így hasonlít rá! Lehet, hogy a rokona. Zoltán sose beszél a családjáról… Minek is? Nekünk nincs senkink… Mindenki ellenünk van… Mi csak magunk vagyunk egymásnak…

Elhallgatott. Észrevette a szobalányt, kit arrafelé vitt a dolga, és megszeppenve bújt meg egy bokor mögé, nehogy meglássa a kisasszonya.

– Márta!… Ne félj!… Gyere ide…

Magához ölelte a remegő lányt:

– Te jó lány vagy, tudom – szólt hozzá meghatódottan, és megcsókolta az arcát. – Most menj, és ne haragudj rám…

A szobalány felderülten ment dolgára… Emmi tűnődve nézett maga elé.

– Mégis, hova lett az a kép?… A múlt héten még a kezemben volt.

– Az imént fenn a szobájában még azt mondta, hogy tegnap este is a kezében volt.

– Hát azt mondtam!… Az se igaz, hogy a múlt héten láttam… Hazudtam. Szabad nekem is hazudni. Doktor úr is folyton valótlanságokat állít… Tudok én már mindent… Mindent. Érti? Mindent! Csak tűrök és hallgatok… Nehezen jöttem rá, de végre megértettem… Tudom, arról van szó, hogy elzárjanak engem Zoltán elől. Megtiltották, neki, hogy idejárjon… Apus, tudom, velem érez, ezt maguk is tudják, ezért apust is elvették tőlem… Doktor úr!… Ön nevetséges eszköz… önt megbízták azzal, hogy… én nem tudom, mivel bízták meg – de olyan fantasztikusan viselkedik… Engem nem lehet megtéveszteni… nem… nem!…

Felkelt a padról, és elindult. Járása egyre bizonytalanabbá vált. Fejét felvetve, szemét behunyva, imbolyogva járt a kerti úton.

XIX.

Aznap délután megjelent a villában Edus.

– Úristen!… Edus!… – sikoltott fel Salgóné, amikor a szakállas, rongyos, gondozatlan külsejű emberben ráismert fiára.

– Anyus… bocsáss meg, hogy így jelentem meg… El kellett jönnöm… Nem azért, mert napok óta nincs egyetlen fillérem… No, nem akarlak ijesztgetni. Nincs már semmi különösebb baj… ez már csak átmeneti állapot… Eljöttem, látni akartalak.

– Előbb is láthattál volna… Nagy szívfájdalmamhoz nem kellett volna még neked is hozzátenned.

– Anyus, ne tégy szemrehányást… Legyél a régi jó anyus, adj egy pohár tejet!

– Van más is…

– Nem kérek… Csak tejet… Sose szerettem a tejet, és – érdekes – tegnap óta egyre azt hajtogattam: „csak egy pohár tejet”. Azt hiszem, ez azért van, mert mást nem bírna el a gyomrom… [925] Gyomromat csak lassan-lassan lehet visszaszoktatni az evésre…

Salgoné tejet, libacombot, sonkát, szalámit, vajat, retket, tortát és ezenkívül sok másféle ételt hordott be. A fiú megitta a tejet, és rövid habozás után nekilátott a nehezebb ételeknek is.

– No, anyus – szólt Edus lakomának is beillő étkezése után –, ezzel a sok étellel alaposan megtámadtad mostani életfilozófiámat.

– Van is neked filozófiád… Rossz vagy, Edus…

– Rossz vagyok, anyus… Mindent megpróbáltam, nem sikerült, maradtam, aki voltam. Rossz vagyok, de nincs tehetségem a rosszasághoz…

– Nem értem én ezt a beszédet… Edus… mi van veled? Hogy jutottál idáig?… Így elzülleni… Szegény Lián kisírta utánad a szemét… Az istenre kérlek, hozd rendbe magad… Csak ha levéteted ezt a szakállt, ha kimosdolkodsz… és elmész Liánhoz…

– Liánhoz? – legyintett kezével. – Lián elintéződött… Már négy hete vagyok Pesten. Bécsből hol vonaton, hol gyalog, de inkább gyalog jöttem vissza. Ne kérdezd, anyus, hogy mit csináltam Bécsben, és mit csináltam, mielőtt Bécsbe lógtam… Nem neked való történet ez, anyus… Különben is arról van szó, hogy Lián… Nohát, én azért jöttem vissza Bécsből, hogy visszatérjek Liánhoz. Ez a ruha, mely most csupa rongy, négy hét előtt még tűrhető állapotban volt. Délben mentem el Liánhoz. Csak az előszobáig jutottam el. Szétnéztem… A fogason egy felöltő… férfikalap… egy kikefélésre váró férfiöltöny… a kabát válla tele konfettival… Dél van… Lián még nem kelt fel, és nem egyedül alszik benn… Fel se háborodtam, csak megfordultam és elmentem. Miért háborodtam volna fel?… Mindnyájan maradtunk, akik voltunk.

– Mégis, Edus, beszélned kellene vele. Szegény, majd megőrült utánad… Ha elmennél hozzá…

– Anyus, látod, igazam van, maradtunk, akik voltunk. Te is a régi vagy. Azelőtt se törődtél vele, belenyugodtál abba, amit Lián művelt, sőt minden praktikádat elővetted, csakhogy Lián megtűrjön engem. Persze, én is a régi vagyok… Azt mondod: „ha elmennél hozzá…” Hát persze, hogy elmentem… Még aznap délután, de már nem volt otthon… Elhatároztam, hogy nem múlik el a nap úgy, hogy ne találkozzam vele. Felkerestem Stuxot. Nem engedett maga elé, csak kiüzent, mit akarok?… Pénzre van szükségem… üzentem vissza. Kiküldött 50 pengőt. Igenis, pénzre volt szükségem. Lián lakása előtt lesbe álltam… Végre, jöttek: Lián és egy húszéves kölyök… A sarkon egy taxira ültek. Persze én utánuk egy másik taxin… Budán, egy kis kocsmában vacsoráztak. Leültem velük szemben egy asztalhoz. Lián eleinte úgy tett, mintha nem vett volna észre… Égtem a szégyentől, a fájdalomtól…

Elakadt a szava. Könnyeit eldurvult kezével törölgette.

– Azt rendeltem, amit Lián evett, ivott. Akkor ittam, ha ő is ivott… Már úgy volt, hogy poharam a fejéhez vágom… de egyszer csak látom, hogy súg valamit a kölyöknek. A kölyök meghunyászkodva mosolyog, elmegy. Lián pedig átszól hozzám: „Edus, gyere [926] ide egy percre.” Erre én az asztalához ülök és ő beszélni kezd: „Nézd, Edus, tudom, hogy ma kétszer kerestél. Légy szíves, hagyd abba. Nem akarok rólad tudni, nem érdekelsz engem…” „Akkor tévedtem… – mondtam én – igazán nem értem, hogy a télen miért futottál utánam, mondhatom, elég sok üzenetet kaptam tőled”… „Sokszor csodálkozom magamon, nem is tudom megérteni, hogy miért voltam úgy oda érted… Igaz, kerestettelek, de az régen volt… Nem érdekelsz engem… Ez örökre végleges.”

– Nem válaszolhattam, mert visszajött a kölyke, el kellett mennem asztaluktól, de nem is volt válaszolnivalóm… Ez este óta gyötrelmek, sötét gondolatok közt bolyongok. Lakásom sincs. Nyáron csak azért baj ez, mert a hajléktalan gyorsabban rongyolódik le, és belseje egyre jobban sötétedik.

– Hová jutottál? – sírdogált az anya.

– Ki az oka ennek, hogy idáig jutottam?… Én?… Nohát, nekem is részem van benne. Belátom, nem vagyok erős egyéniség… De tőletek se kaptam egy morzsányit se abból, ami egy élet számára jó útravaló. Ahogy nevelik az embert, úgy nő bele a világba. Csak aztán hagynák úgy meg az ember nyomorult életét, ahogy van. Engem hagytak békében, pedig egészen jól éreztem magam abban az állapotban, melybe ti, szülők juttattatok engem… De nem hagytak békén… Kikergettek az életemből… Én nem bántom Emmit, szegényt nem is bánthatom… Ő bolygatta meg az életemet. Nem kérdeztem, hogy miért kötött belém… Mi különbség volt közöttünk?… Neki már jó… Megbetegedett… Szép betegsége van. Páholyban ül, és nézi a bolond farsangot, mivel körülvették… Egy darabig azt hittem, hogy Siró Zoltán tette tönkre a húgomat. Nem volt igazam. Siró olyan, mint más millió férfi… De olyan, mint Stux, csak egy van… Stux gazember. Ő prostituálta, ő pusztította el, ő tébolyította meg Emmit. Engem is ő pusztított el. Sorsom abban a pillanatban dőlt el, amikor Emmit, aki napokon át erkölcsöt prédikált nekem, egy este Stuxszal láttam kiszökni az éjszakába. Az elmúlt hetekben folyton azon töprengtem, hogy kit kell megölnöm… Rá gondoltam, őt szemeltem ki.

– Te is megörültél! – sikoltott fel Salgóné. – Félek tőled…

– Ne félj, anyus… Nincs semmi baj… Gyilkolási tervem megbukott. Elmélet volt csupán… Igaz, hogy egyre dühösebben kelt bennem életre a terv, és ma majdnem tetté érlelődött. Már a gyilkosság módjában is megállapodtam magammal. Lelövöm… Ehhez azonban fegyverre volt szükségem. Pénzt akartam szerezni fegyverre… Honnan szerezzek pénzt?… Elhatároztam, hogy Stuxtól fogok kérni… Nagyszerű ötlet, mi? Stux családunk minden tagjának ad pénzt… Nekem is adjon… Nekem most revolverre van szükségem… adjon arra is pénzt – semmi köze hozzá, hogy éppen őt akarom megölni…

– Őrült vagy!

– Hát olyasféle… Családi baj… De ne aggódj!… Én már kigyógyultam… De várj… Ez még semmi… Várj csak, mi következik [927] még!… Persze, csak elméletben… Reméltem, szép kis főtárgyalás lesz ebből. A vádirat szerint egy embert agyonlőtt annak a családnak egyik tagja, amellyel az áldozat állandóan jót tett. Az áldozat ügyvéd, aki gyilkosát fél évvel ezelőtt börtönből mentette ki. A bűntényt még szörnyűbbé teszi, hogy a gyilkos a lőszerszámát abból a pénzből vásárolta, melyet az áldozattól koldult ki. Ez derülne ki a főtárgyaláson… De anyus…! Légy erős… hiszen mondtam már, hogy ennek a történetnek csak az eleje ilyen ijesztő… Hiszen tudod, hogy jó fiú vagyok… Téged nagyon sajnáltalak… még Liánt is szántam… Majd mondani fogják, holnap akasztják Lián urát… De nem is lett volna az olyan nagy szégyen, mert én a főtárgyaláson, hogy úgy mondjam, alaposan kibeszéltem volna magam… Megmondtam volna, igenis, én megöltem egy embert, a társadalom egy értékes, hasznos tagját. Nem kell ide ügyész, magam is megállapítom, hogy az áldozat jó ember volt, hiszen családomat úri módon tartotta el, és velem is csak jót tett… De az az ember, akit megöltem, csak vásárt akart csinálni jóságával. Jósága alatt piszok, prostitúció van. Stux Mózes nem is volt jó ember, csak – gáláns… jól fizető vendég… Alaposan kimerítettem volna a témám… Elvtársaim, akik azt mondják, hogy elárultam őket, egész lelkükkel tapsolnának nekem, és vértanúik sorába írnák be a nevem… Feltártam volna a mai társadalom szennyét… Mondhatom, hogy az elmúlt nyomorúságos hetekben egyedül az volt a vigaszom, gyönyörűségem, ha arra gondoltam, hogy milyen hatalmas, megrázó beszédet mondok a főtárgyaláson… Ha ez a gyönyörűség nem élt volna bennem, egyszerűbb dolog lett volna, ha felakasztom magam… Így következett el a mai nap… Elmentem Stuxhoz. Nem bocsátottak be hozzá, be se jelentettek, csak egy alkalmazott szólt rám, hogy hordjam el magam. Azt hittem, hogy Stux rendelkezésére történt kiutasításom…

– Már lenn voltam a földszinten, de akkor visszafordultam… elhatároztam, hogy visszamegyek, és nem tágítok, míg elébe nem bocsátanak… Csak egypár lépcsőt tettem meg, és jött velem szemben Stux… Háromszor láttam életemben. Először a kapunk előtt, mikor Emmivel kocsira ült, másodszor a Rókus folyosóján… Most harmadszor… Jött lefelé a lépcsőn, hóna alatt egy nagy irattáska… Fejét lehajtva, elgondolkozva lépegetett… és én egyre néztem. Már csak két lépcsőfok volt köztünk, akkor észrevett, persze nem ismert meg, ki akart kerülni… De olyan volt a helyzet, mintha útját állnám, pedig nem volt szándékomban. Akkor semmi szándék nem élt bennem, ha csak az nem, hogy szerettem volna elfutni előle… De nem tudtam, álltam előtte, mint a cölöp… „Akar valamit tőlem?” – kérdezte… „Nem, kérem… már nem akarok semmit. Az imént fenn voltam ügyvéd úrnál… Salgó Ede vagyok… de nem engedtek be önhöz…” Rám nézett, és így szólt: „Nem tudok róla, hogy keresett engem… Mit kíván tőlem?” Nem válaszoltam. Zsebébe nyúlt, láttam, pénzt akart adni… Nem tudom, mi volt velem, talán könny is buggyant ki szememből… „Bocsánat – szóltam – beszélni szeretnék ügyvéd úrral…” Megint rám nézett, aztán szólt, menjek vele vissza az [928] irodájába. Leültetett, és biztatott, hogy beszéljek. De nekem semmi mondanivalóm nem volt. Ő egyre nézett, bámult rám furcsa, égő szemével. Láttam, részvéttel néz rám… Nem tudtam ellenállni… mintha belülről parancsot kaptam volna… meg kellett mondanom… Elmondtam, hogy milyen szándékkal jöttem hozzá… Az egész gyilkossági tervet elmondtam neki… Az indítóokokat is előadtam… Úgy, ahogy neked, anyus, elmondtam, de sokkal részletesebben, mintha a vallató bíróság előtt állnék… Eleinte szemlesütve, dideregve, dadogva beszéltem, de aztán belemelegedtem, fel is mertem tekinteni, és akkor láttam, hogy óriási érdeklődéssel figyel… Fuj! Szörnyen aljas ember vagyok… végképp eltűnt a meghatottságom, kiveszett belőlem a gyónó hang, büszkén, bátran, diadalmasan beszéltem, raktam elébe gondolataimat, melyek mind őt terhelték… A végén már úgy festett a dolog, mintha Stux lenne a vádlott, és én lennék az ügyész…

– Mikor elhallgattam, csak ennyit mondott: „Szerencsétlen ember…” Aztán le-fel járkált… Felkeltem, el akartam menni… Nem engedett el. Újra beszélnem kellett. Kikérdezett mindenről, hol töltöttem el az elmúlt hónapokat. Hát én beszámoltam, hogy jutottam el végső leromlásomig. Megátalkodottan igazat mondtam. El kellett mennem Budapestről, mert a párt nem bízott meg bennem, bizonyosra vették, hogy a rendőrség embere vagyok… Állásomból is kidobtak… Rettegtem, hogy mint árulót eltesznek láb alól, holott semmi bűnt nem követtem el ellenük… egészen addig a pillanatig, míg egyszer el nem vitt a rendőrség egy házkutatáshoz polgári tanúnak. Szerencsétlenségemre volt főnököm, a Sommer Művek igazgatójánál volt a házkutatás… Az igazgató felesége arcul köpött… Ezek után a rendőrség is belátta, hogy itthon veszélyben forog az életem. Útiköltséget kaptam… elmehettem Bécsbe… De Bécsben is féltem, ott is bujkáltam… Lassan-lassan eladogattam holmijaimat… Már a végső nyomorban kínlódtam, amikor találkoztam egy jobb időkből való ismerősömmel – egy dzsessz-zenekar tagja –, tőle kaptam annyi pénzt, hogy valahogy hazavergődhettem…

– Ezt a történetet is végighallgatta Stux. Nem mondott egyetlen korholó szót se a gyilkossági tervemért, se más züllöttségemért… Furcsa ember ez nagyon… Megint csak le-fel járkált. Kínzott ezzel a járkálással. Mintha rajtam járkált volna… Kopogtattak az ajtaján… Kikiáltott: „nem érek rá”. Rekedt, kétségbeesett volt a hangja… Féltem tőle… Azt hittem, rettenetes dolog fog következni. Nem tévedtem… „Nézze! – szólt rám – Én most házat építtetek… Akar dolgzni?… Utazzék oda… Őszig, míg felépül a ház, ott maradhat. De dolgozni kell… Remélem, dolgozni is fog… Remélem, hogy így segíthetek magán… Remélem, maga is örül, hogy megengedik magának, hogy békésen téglát hordhat, maltert keverhet… Majd meglátja, hogy a munka nem is olyan nagy dolog… Az emberek rengeteg energiát pocsékolnak el, csak azért, hogy a munkát kikerülhessék.” Nevetett… Én hálálkodni akartam, de Stux nem engedett szóhoz jutni. Azzal küldött el, hogy estére jöj[929]jek el ismét, akkor nyilatkozzam, hogy elfogadom-e ajánlatát. Ha igen, úgy megváltja a jegyem, és még az éjjel elutazhatom… Hát én elfogadom a jóságát, mit ő ajánlatnak csúfol… Az éjjel elutazom. Anyus, búcsúzni jöttem…

– Apádat nem akarod látni?

– Láttam apust… Nagyon elegáns volt… Egy úrral karonfogva sétált. Nem akarok vele találkozni. Ha így meglátna, és egyéb körülményeimet is megtudná – ahogy szokta, nyomban kitagadna…

Edus újra falatozáshoz látott, széles sávban vágott a szalámiból.

– Emmi után nem is érdeklődsz… talán jobb is, ha nem találkoztok… Most alszik…

– Mire volna jó, hogy ilyen állapotban lásson… Meg se ismerne… Ma este elutazom… Segített rajtam… az a… Stux… nem is tudom, milyen titulust vagy jelzőt adjak neki… nincs is jogom ahhoz, hogy megtituláljam… Mindegy… Dolgozni fogok… Majd kiérdemlek egy kis napszámot… Rendbe szedem magam… Akkor majd hazalátogatok… és remélem, jobb állapotban találom szegényt… Ugye, csak a régi állapotában van?

– Mintha rosszabbodna állapota. Szanatóriumba viszik… Mi visszamegyünk pesti lakásunkba… Apád jó álláshoz fog jutni.

– Tudom… megint jó konjunktúrája van…

– El tud majd rendesen tartani bennünket.

– Szóval lemondtok Stux támogatásáról?… Most még Stux szalámiját eszem, de a jövő héten már nem ehetném… Hát azt hiszed, hogy az a derék, őrült ember beleegyezik ebbe? Azt hiszed, hogy őt ki lehet gyógyítani mániájából?… Ha rajtam segíteni akar, hogyan gondolod, hogy lemond Emmi gondviseléséről?…

Salgónénak már száján volt a szó, hogy leleplezze a mai helyzetet, melyhez Stuxnak már semmi köze sincs, de nem juthatott szóhoz, mert belépett Emmi…

Emmi a terített asztal felé bámult, hol anyjával szemben számára egy idegen ember ült.

– Nem ismersz meg, ugye? – szólt hozzá Edus elérzékenyedetten.

– Edus?…

– Igen, én vagyok – és néhány lépést tett Emmi felé…

– Gyere közelebb…

Edus húga elé lépett.

– Csak a hangodról ismertelek meg… Alapos maszka vagy így… Ez a szakáll… Úgy látszik, a mai napot át kell komédiázni… Edus, már régen láttalak… Az utóbbi időkben már Liánt se látom… Apust se látom már hetek óta… Téged végre látlak… Piszkos, rongyos vagy, Edus… Maszka vagy, Edus… Mindenki ellenem van, és te is segítsz nekik… El akarják rabolni a boldogságomat, és te is melléjük álltál… Téged álszakállal, egy idegen orvos képében szabadítottak rám. [930]

Edus vergődve hallgatta húga beszédét… Nincs hát semmi reménység? – hangzott fel a kérdés lelkének abból a sarkából, ahol a testvéri szeretet bújt meg… Nincs hát segítség? – és beleremegett a kérdésbe. Nagy izgalom fogta el.

– Emmi! Térj magadhoz… Hónapok óta őrületben élsz… Próbálj emlékezni! Emlékezz!… Tudod-e, hogy mi mindent felejtettél el?… Tudod-e, hogy Siró Zoltán csirkefogó! Gazember! Gyilkos! Nem emlékszel, hogy a télen együtt ültünk a Hungáriában… mi ketten… te meg én… De ott ebédelt Siró Zoltán… te észrevetted… és engem elkergettél… A vele való találkozás ölt meg téged… Könyörgöm… Emlékezz!… Emlékezz!

– Szégyelld magad – szólt Emmi Edusra, kiben elfúlt a szó, és fáradtan horgasztotta le a fejét. – Nem elég, hogy ilyen utálatos jelmezben kerülsz elém, még színészkedsz is?… Te is meg akarsz zavarni?… Eh! Elég volt. Nem tűröm tovább. Elmegyek apushoz, aki – hiszem – velem van, de őt nem engeditek hozzám… Nem is tudom, hogyan lehetséges ez?! – kiáltott fel. – Én most nyomban elmegyek apushoz!

Csitítgatták, de nem használt, sőt fokozták izgatottságát. Követelte, hogy engedjék apjához. Le fog térdelni előtte, könyörögni fog, hogy mentse meg, egyezzen bele a házasságba, és még ma látni akarja Zoltánt… Bátyjára ráparancsolt, hogy távozzék, anyjától követelte, hogy kísérje el apjához…

– Ha nem jössz, magam megyek, és ha nem engedtek – megölöm magam…

Szobájába rohant, hogy felöltözzék apja látogatására…

Salgóné kezébe temette arcát. Zokogva mondta:

– Még ilyen állapotban sose volt… Egypárszor felizgatta az orvos… Ma reggel is… Mit tegyek?… Jaj, milyen egyedül vagyok…

– Igen, egyedül vagy, anyus. Én nem segíthetek, hacsak azzal nem, hogy eltűnök. Talán megnyugszik, ha engem nem lát… Megyek is…

– Várj… hiszen nincs egy filléred sem…

Szekrényéből kivette pénzét, nem sok volt, a hónap utolsó napjait járta, mind odaadta neki.

– Menj, gyerekem… légy jó, gyerekem…

Edus elment.

Salgóné sírdogálva szedte le az asztalt. Reménykedett, hogy lecsillapszik, megnyugszik lánya, de azért aggódva lesett az ajtó felé, honnan motoszkálás nesze hallatszott ki.

Emmi belépett. A legcsinosabb ruháját vette magára. Útra készen állt, hogy sorsát elintézze, és bízott is útjában.

– Anyus, még nem öltözködtél fel?

– Apád estére talán hazajön… És ha ma nem, akkor holnap…

– Nem hiszem… és nem várok… Jössz, anyus?… Vagy egyedül menjek? Jobb is volna, ha egyedül mennék… úgy jobban elintézhetnék mindent apussal…

– És ha apád nem egyeznék bele? [931]

Emmi frivol mozdulatot tett.

– Akkor elmegyek Zoltánhoz… Úgyis meg akartam szökni vele… Jössz, anyus?

Salgóné rászánta magát az útra. Csak tudná, hol találhatja meg az urát…

Elindultak. Délután hat óra volt. A fogaskerekűn, mikor Salgóné a két jegyet megváltotta, csak kevés aprópénzt talált tárcájában. Elfelejtett pénzt magához venni, nem is vehetett volna, eszébe jutott, hogy minden pénzét annak a másik szerencsétlennek adta oda…

– Ez nem jó kocsi – szólt Emmi, mikor anyja egy Margit–híd felé menő kocsira akart szállni.

Szegény Salgónénak oly mindegy volt, hogy melyik kocsira száll, hiszen nem volt neki se célja, se útiránya…

– Ellenkező irányban kell menni… Gyerünk át a másik oldalra… Itt van… ez a villanyos jó, ez visz a Lánchídhoz…

Salgóné már régen elfelejtette, hogy ezelőtt öt évvel az Anker-palotában volt az ura irodája, és oda az út a Lánchídon át a legközelebb… Emmi tudja… Ő abban az időben él.

Az utolsó pénz épphogy elég volt két szakaszjegyre. Gyalog mentek át a Lánchídon, pedig jó lett volna taxira ülni, mert vihar kerekedett…

– Siessünk, lányom… Elér az eső…

– Nem fog esni…

Anyjához bújva, lassú léptekkel ment át a hídon… Nyugodt, vagy nagyon fáradt volt. Már a Deák Ferenc utcában jártak. Az eső szemelni kezdett.

– Álljunk egy kapu alá – kérte Emmit az anyja…

Emmi – mintha nem hallotta volna – ment tovább… A Deák Ferenc utca sarkán álltak… Hét hónap előtt itt esett össze Emmi. Salgóné szíve elszorult.

Most is várni kellett, míg a közlekedési rendőr szabaddá teszi az utat. Emmi nézte a rendőrt… A rendőr egy negyedet fordult… széttárta karjait… Salgóné bele akart karolni lányába, de ez nem sikerült neki, Emmi már két lépéssel előtte volt… Ment egyedül, nem nézett hátra, nem nézett se jobbra, se balra, nem kereste az anyját, csak ment előre, sodródva az átkelőkkel.

Salgóné riadtan követte, csak a túlsó oldalon érte utol. Megfogta a kezét.

Emmi meglepődve nézett anyjára…

– Anyus, hogy kerülsz ide?…

– Én?… Nem értelek… hiszen én veled vagyok…

– Köszönöm, anyus… Menj csak haza… Ne törődj velem… Egyedül akarok lenni.

– Egyedül akarsz apádhoz menni?

– Apushoz?… Hogy én apushoz akarok menni? Hiszen kidobott!… Persze, te azt szeretnéd, ha már így véletlenül találkoztál velem, hogy menjek vissza apushoz, és kérjek tőle bocsánatot… Jaj! [932] Ha tudnád, anyus, hogy mi történt ma délután velem… és most még ráadásul menjek vissza apushoz, talán menjek el vele a bankettra, hogy ott eladjon valakinek…

Salgóné átölelte lányát, könnyek közt csókolgatta… Nem törődött vele, nem is tudott róla hogy a népes körúton megbámészkodják őket…

– Anyus, hagyj… nagyon fáradt vagyok… Szenvedek… Ez a nap rettenetes volt, szinte megőrjített… Ha most veled nem találkozom, azt hiszem, végzek magammal… Azt a lelketlen embert arcul ütöttem…

– Jól tetted, lányom!

Salgónét nem ütötte le lábáról az öröm. Anya volt: erős volt. Most nem törődött azzal, hogy nincs nála pénz. Taxiba ültek, a sofőrnek bemondta dr. Wimpfen címét.

– Ne vígy engem haza…

– Nem, lányom, nem megyünk haza.

Az Andrássy úton robogott az autó. Az eső zuhogott. Emmi fázósan húzta össze magát:

– Anyus!… A bundám a Hungáriában hagytam… nem csoda… Hova megyünk, anyus?

– Orvoshoz, lányom… lázas vagy… nem engedlek… nem hagylak el…

– Köszönöm, anyus… Kár, hogy korábban nem kezdted el.

Wimpfen otthon volt. Salgóné a várószobában hagyta lányát. Egyedül ment be az orvoshoz… Percnyi idő alatt hadarta el, hogy mi történt. Az orvos megsimogatta az anya arcát, és megilletődve mondta: „Meggyógyult.” Aztán kitárta az ajtót:

– Tessék, kisasszony.

Emmi belépett a rendelőbe, és tőle telhetően udvariasan nézett az orvosra, kit ebben az életében most látott először.