Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. december) 12. szám, 849–944. p.

Fölkerestem vagy két hete Remete Pista bácsit az omladásos Tisza-parti Adorjánon. De nem találtam odahaza. Így csak az ámbitust pótló ház előtti kis padkán üldögélő anyjukommal üzentem neki, hogy ha ráér, tisztöljön meg látogatásával.

Az anyjuk bár nagyon is bele volt merülve a tereferébe a szomszédasszonyokkal mégis –, látom –, pontosan átkézbesítette az üzenetet, mert íme, lám, ma, ünnepnek napján meglátogatott a 70 éves öreg halász, aki már vagy ötven éve rója egy darab, tölgyfából kivájt halászó ladikján a Tiszát. Igaz, panaszolja, hogy nem egészen egy darab már a „csónyik”, mert biz azt már toldozni-foldozni kellett elől is, hátul is. Nem is egyszer, se nem kétszer.

A sok beszéd közt osztán elmeséli a sötét pergamentképű halvadász, hogy vagy 30–40 éve, bizony, nagy fene hal akadt a hálójába. Onnan sejtette ezt, mert ugyancsak neki kellett rugaszkodnia a gyönge hálószerkezet kihúzásának. Kis híja, hogy bele nem billent őkelme maga is a Tiszába keskeny lélekvesztőjéből, míg a nagy melák vízi szörnyeteget kiemelhette.

Ki is emelte. El is szörnyedt rajta. Mert nem volt biz az hal. Meg se moccant. A súlya mégis volt egy mázsa körül, vagy még több is. Valami ménkű nagy tehén súlyos szarvának nézte azon melegében. De a világért se emlékezett rá, mikor kinek volt a környéken akkora barma, amelyiknek a fejére odaillett vóna ez a mázsás ökörcímer.

Kihúzta hát nagy erőlködve s gondozva a partra. S otthagyta. Az ördögnek cipekedjék hazáig vele.

Másnap megmutatta a nagy szarvat a tisztelendő úrnak, aki bizony mamutagyarnak vélte a dolgot. S azt sejdítette, hogy az ilyesmiért csak a Nova Kanjiža-i földesúr lelkesedik. Az tán még pénzt is ad érte.

El is ladikáztatta hozzá pár napra rá az agyarat. Kapott is érte száz pengőt. Megérte a fáradságot.

Vagy húsz év múlva meg egy mamutlábszárcsontot hömpölygetett hálójába a Tiszának Adorján alatt igen nagyon sodró habja.

Ekkor már tudta a járást. Egyenesen odavezetett vele Nova Kanji[902]žára. Ezért már csak ötven pengőt kapott. De egy percig se keveslette. Bár minden héten ilyesféle megkövesedett csuka kerülne a hálójába! Jobban pénzelne belőle, mint az elevenen ficánkoló jószágokból.

S ahogy ő kifogdosta ezeket az ősállatmaradványokat, – részeket a vízből, úgy halásztam én is az ő későbbi elbeszéléséből a régimódi szövő-fonó készségeket, ruhákat, miket, amikkel a nadrljani nép valaha élt… dolgozott, elkopogtatott, de úgy, hogy ma már nyomuk is alig akad.

Nem kevesebb, mint háromféle rokkát ismert, használt, részben ma is használ az ő népe.

Ezek közt a legősibb formájú, a legegyszerűbb s így valószínűleg a legelterjedtebb volt a no… hogy is mondjam, hogy senkit meg ne sértsek… de mégis csak nevén kell neveznem a gyermeket… álszemérem ide, álszemérem oda… kibököm hát: seggen ülő rokka… instálom alásan…

Hogy így átestem a nevén, ami, ugye, nem is oly kriminális, meg kell állapítanom, hogy a név nem egészen találó. Tudniillik a szóban rejlő műveletet nem maga a rokka végzi, hanem az, aki dolgozik vele. Ez ül ugyanis ennek a rokkának egy 20 cm széles, 50–60 cm hosszú, 1 cm vékony falapján, amelybe mindössze egy jó méteres pózna van beleékelve. Ez volna a guzsaly, amelyre fönt rá van erősítve, kötözve a kenderkóc. Ehhez még csak az orsó társul, és kész az egész alkotmány. Akárki odahaza megcsinálhatja, összeeszkábálhatja pár óra alatt. A rokka nevet is tán csúfságból kapta.

A másik már furfangosabb fajta: a kis pörgő rokka. Ezen már kerék is van, meg lábhajtotta motolla. Mellette van az orsó keresztbe fektetve. Erre szalad föl, tekeredik a kész fonál. Ezt a munkát amannál az asszonynép jobb keze végzi. Igaz, hogy a lábának aztán semmi munkája nincs.

A harmadik a legérdekesebb fajta: a kecskerokka. Erről eddig magam se hallottam. Lábbal hajtott kereke van ennek is. De ez nagyobbfajta, mert még a méteres magasságot is meghaladja. Főleg halászok használják. Hálófonalat fonnak rajta. Jobb is így a fonál, erősebb is, olcsóbb is, mintha boltban vennék, vagy kötelessel csináltatnák meg.

Ezekből a kecskerokkákból még ma is működik Nadrljanon vagy kettő. De fonnak itt-ott fonalat még ma is a kis pörgő rokkán is más, nagyobb híján. Bár ezen inkább törülközőnek, ritkábban „hamvas”-nak nevezett abrosznak való vékony fonalat eresztenek s szőnek meg asszonyaink az egyszerű szövőszéken.

Vannak, akadnak még esztergályosok, akik rokkákat készítve vásárról vásárra járnak velük, ami azt bizonyítja, hogy akad még rokkában is kereslet ezen a vidéken.

De a Tiszára nem járnak már a fehércselédek sulykolni. A mosást otthon, teknőben végzik. A mai szitavékony, csaknem pókhálószerű ruhamatéria nem bírná el a nehéz sulykoló csapkodását. Ronggyá mállana szét alatta. Otthon mosnak hát, s legfeljebb a tech[903]nika egyéb vívmányait, mondjuk a zsírszóda, keményítő stb. segítségét veszik igénybe a gyorsabb és alaposabb tisztításhoz.

De hogy a magyaros ruhára, viseletre terült-fordult a beszéd, megeredt ám az öregből a szó. Akár a guzsaly kenderéből a fonál. Sokat emlegette jó Tandari Pista bácsit, aki 80 éves korában vagy hat évtizeddel ezelőtt halt meg. Isten nyugosztalja a haló porában is!

Gyerek, legfeljebb suttyó legényke volt őkelme, amikor az öreg Tandari, az utolsó mokány magyar megjelent vasárnap délután a templomtéren. Szokott bekecse volt rajta, amelynek az eleje lejjebb ért, hátul meg rövidebb volt a dereka. De a legcsudálatosabb volt a két erős vállbetétje, ami nagyon is peckessé tette az öreg járását.

Paszományból voltak rajta a gombok meg a zsinórozás. Ehhez a bekecshez szűk szárú, zsinóros, vitézkötéses nadrág járt meg kis szélű, pörge kalap. A magyar nadrágnak – érdekes – szerb ellenzője volt, amit nadrágszíjba fűzve lehetett fölerősíteni. Csizmát hordott az öreg télen-nyáron. Ráncos torkú, csikorgós talpú, kemény szárú csizmát, ahogy az akkori divat parancsolta. Özvegy Jóska, a legöregebb unokája Tandarinak tudna még róla sokkal többet mesélni.

Olyan híres volt azonban az öreg bekecse, meg olyan időálló, hogy fiatalabb korában sorba kölcsön adta egyívású legénycimboráinak, amikor esküvőre mentek. De még későbbet is. Jó matéria lehetett. Kiszolgált így vagy három nemzedéket.

Azért akadnak még ma is, nyaratszaka szegényebb szőrű emberek, akik gatyát hordanak. Főleg aratásban jó ez a gatya, mert a korcába munka közben be lehet dugni a pipát is, meg a dohányzacskót is.

A lányok? Azok bizony az ő fiatal korában még pruszlikban jártak. Ünnepnapkor vállba buggyos inget öltöttek, amit nagykendő takart keresztbe kötve. Hajukba színes pántlika fonva. Bokorugrós szoknya meg csizma egészítette ki ezt a viseletet.

De amit sohase felejt életében az öreg, volt akkoriban még egy – egyetlenegy krinolinos szoknya is a faluban. Ez a krinolin egy erős, rugalmas acélabroncs volt, amelyet a legalsó szoknya alsó peremébe varrt bele a hordozója; erre jött aztán még vagy hét-nyolc szál szoknya, amitől olyan széles lett a leányzó, hogy egymaga háromnak a helyét foglalta el a szálában, amikor táncra perdült a fiatalság. Törteli Veronának hívták az istenadtát, vagy 10 éve halt meg. Öregkort ért ő is.

– Hej – sóhajt az öreg – kiment már a divatból a szűrkankó is… Leginkább pásztoremberek hordták, marhaszőrből készült. Föl lehetet húzni, s nem ázott át. Ezért szerették. Hófehér színe volt. Virágokkal díszítve, kivarrva. Nem emlékszik, hogy volna belőlük még egy is.

A suba az egyetlen, a földet söprő suba, amit még ma is hord a férfinépség, s a tyurak az asszonyoké, de a fiatalja már ezeket [904] se szíveli. Nagy ritkán látni még egy-egy javakorbeli menyecskét, asszonyt nagy, díszes selyem vállkendöben, gazdag rojtokkal. De – nem lévén utánpótlás – ezek is letűnnek lassan a szereplés színteréről. A „fityulának” nevezett kontytartó is ritka madár ma már.

Maradnak a kisasszonyruhás lányok s bricsesznadrágos, lakkcsizmás úrikabátos gazdalegények. Az előbbiek korzóznak, az utóbbiak biliárdoznak vasárnaponként. No, mert hétköznap krumplit kell kapálni, meg kukoricát tölteni, fattyazni. Paszulyt ültetni. Paprikát palántálni.

Elmenőben szó kerül a tulipános ládákra. Van ebből is még egy utolsó az öregnek. Csak épp hogy a tulipántot rágta le róla már rég az idő vasfoga. Lehet vagy százéves. Az öreganyja menyasszonyi ládája volt. Belül, fönt a bal szélén van egy hosszas mellékfiókja, aminek ha az ajtaját fölemelik, megtámasztja a láda kinyitott födelét. Hogy az nem csapódhatik be…

Így folyt, folydogált a beszélgetés az emlékezésnek vékony fonalán, ami közben érdekesnél érdekesebb adatok kerültek pörgő rokkám orsójára. A fonalat emlékezetem szövőszékén, íme, tollvetélővel cikké szőttem, szövögettem. Itt-ott színesebb fonalak közbeiktatásával ékítgettem, díszítgettem, befejeztem.

*

Pista bácsi meg tisztességgel elköszönt, hogy tovább rója az élet göröngyös útját a Tisza fodros hullámain. S tovább fogdossa lélekvesztőjén a mai idők ficánkozó halai mellett őskori emlősök évezredes maradványait. S gondolkozzék csendesen, szótlanul az élet múlandósága, a divatok változása felett.