Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. december) 12. szám, 849–944. p.

24.

Nem tudom, végeztek-e már ki embert úgy, hogy egy átjárhatatlan kamrába zárták, s fokról fokra elszívták tüdeje elől a levegőt. Én ismerem ennek az embernek az érzéseit. Előbb meglepetve néz szét, hogy milyen tiszta, kellemes cellába taszították; a fal mellett zongora, az íróasztalon könyvek, dohány; bevetheti magát a székbe, füstölhet és füstölöghet. De egy idő múlva nehéz a füst, s szorongás üli meg a szíve táját. Föláll, tesz néhány lépést, úgy érzi, megkönnyebbedett, de most meg mintha acélpánt fogná körül a halántékát. Mélyebbeket lélegzik, de szívéről a súlyt nem taszíthatja le. Az ablakhoz megy; a keret minden rése légmentesen betaszítva, s keze és az üveg közt hajlíthatatlan rostély. Visszatámolyog a székhez; izületei fájnak, csontjai szétkívánkoznak, füle zúg, szeme káprázik. Most már a szivattyúk zakatolását is hallja. A szomszédból vagy a maga fejéből, nem tudja eldönteni. Az ajtóhoz rohan, üti tépi, de egy Wertheim-szekrényt ver belülről. Ott áll a szoba közepén szétvetett karral, a melle fölpuffadt, arca duzzadt kék, a füle vérzik. Arra gondol, hogy most rögtön segítség érkezik valahonnét, fölveti magát a levegőbe, s elsötétült aggyal a földre zuhan…

Amint láttuk, ilyenforma szivattyúk alatt folyt az én írói pályám is attól fogva, hogy a Nyugat pályázatát megnyertem, a Tanú megindítását megelőző tavaszig, amikor a nyilvánosságtól végképp visszahúzódtam. Egy pillanatig sem érezhettem azt, hogy szabad vagyok; őrök, rostélyok és falak vettek körül, s lélegzetem és a levegőég között mindig ott volt a rabságnak az a szűkebb légköre, amellyel a Bethlen-kor nehezedett minden szabadabb tüdőre. De eleinte, amíg szétnéztem rabságom helyén, mégiscsak találtam valami vigasztalót; elbabrálhattam az emberi változatok csínja-bínján, egy-egy könyvön át kirándulhattam a börtönön túlra, ha az ország szűk is volt, enyém volt idő és világ. Időnként föl-fölfigyeltem a szivattyúk neszére s a szívem körül támadó szorongásra, de a rabságban őrzött szabadság még mindig elég volt, hogy elfeledtesse a valót. Így tartott ez a kislányom halálát követő időkig, körülbelül addig, amíg a Baumgarten-díjat visszaadtam. Attól fogva az írói közérzetem egyre romlott, a légszomj egyre jobban gyötört. 1931 őszén, cikksorozatom betiltása után már zúgott a fülem, fejem körül egyre kisebb körökben keringett fal és mennyezet.

Nyilvánvaló volt, hogy csapdába estem. Az új nemzedék ügye bevitt a Nyugatba, s miután magam mögött mindent elvesztettem, az idomítóba kerültem. Az új nemzedék becsalt a zsákba, a régi pedig bekötötte mögöttem. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mint valami fölösleges macskát, előbb-utóbb a vízbe dobnak. Folyóiratom nem volt, kiadóm még kevésbé. A fiatal írók egy része mint burzsoát gyűlölt, [895] Féja az Előörsben mint Babits-kegyencet pellengérezett ki, a zsidók a Hatvany proskribáltját látták bennem, a neokatolikusoknak protestáns voltam, a kolbászevőknek spárgaevő, a spárgaevőknek paraszt. De ennél a teljes hazátlanságnál jobban fájt a „haza”, amelyben hazátlan voltam. A magányt, sérelmet kibírhattam volna, csak ne társult volna hozzá egyre veszedelmesebb méretű csömör. Ez a csömör magyarázza meg, hogy viselkedésem ebben az időben meglehetős zavarttá válik. A Britannia-beli eset után összedobatom a Nyugatnál lévő Új enciklopédia című tanulmányom, aztán mégiscsak belenyugszom, hogy kiszedjék. Féja egyik cikke után, melyben Móriczot felszólítja, hogy ne tűrje Babits szerkesztősködését s különösen ne engem, levelet írok Móricznak; ha ő is úgy kívánja, én rögtön otthagyom a Nyugatot. Csupa ostobaság; nevetséges kapkodás; de nem nevetséges-e a fúlódó kapkodása is, ha csak a mozdulatot nézzük, s nem az elborulóban levő életet?

Ilyen körülmények közt ért november végén vagy december elején a debreceni írók felhívása, hogy menjek le hozzájuk azzal a fiatal írócsapattal, amelynek a Déri-múzeumban kell megmutatnia az ottani haladó polgárságnak, hogy ha az irodalommal lépést tart, kiket emlegessen a következő évtizedben. Öt írót hívtak meg: Erdélyit, Illyést, Kodolányit, Szabó Lőrincet és engem. Miért épp engem? Akik a lerándulást nyélbe ütötték, jórészt irodalomtanárok voltak, s tudták, hogy minden nemzedékhez tartozik egy nemzedékszervező, valami Kazinczy, vagy Osvát-féle, s Debrecenből engem néztek el Osvátnak. Volt személyesebb oka is ennek az előszeretetnek. A Napkelet-pályázaton, amikor a két legjobb költő borítékját Rédey szobájában, a Nemzeti Múzeumban felnyitottuk, elébb a Juhász Géza névjegye esett ki – Debrecen, Hajó-utca 8. – aztán még egy névjegy, s azon is Debrecen, Hajó utca 8. Mivel sokszáz pályamunka közt én akadtam rá a két Hajó utcai sógorra, érthető, hogy ők is jobban megnézték, ki is az ő felfedezőjük, különösen Gulyás Pál, akinek a szíve alá, amikor verseskönyve megjelent, én böktem oda a kritika első tüskéjét. Most, hogy az új nemzedék bemutatkozására készültek, természetes, hogy engem is látni akartak.

Az út rosszul kezdődött. A pályaudvaron összeverődő írócsapat – hat férfi, három nő – kétfelé vált, a nők (Ella is köztük) a gyorsvonatjegy s néhány üveg kristályvíz fejében az étkezőkocsi filmről ismert csodájában merültek el, mi, férfiak pedig a harmadik osztályú padokon Hegelen vitatkoztunk, hogy reakciós volt-e, ahogy Szabó Lőrinc állította, vagy forradalmár, ahogy Kodolányi. De akármi volt is Hegel, én mindenképpen reakciósabb voltam, mint Hegel, s útitársaim úgy is bántak velem. Különösen Kodolányi, aki mint vézna, beteges ember az írók közt divatos sértegetések terén a szokottnál is nagyobb fokú indemnitást élvezett. Én szeretek vitatkozni, de mihelyt az érvek mögül bántó szándék csillan ki, ügyetlenné válok, megmerevedek. Írásban az érveim néha élesek; ahhoz, hogy szemtől szembe sértsek, nem vagyok sem elég indulatos, sem elég kemény. A többiek megérezték és kihasználták ezt a gyengeségemet. [896] A keménységéről híres kritikus ott ült közöttük puhán, kínosan mosolyogva, s a hegyes csőrök csapkodtak, téptek; ahogy a gyengébb csirkét marják el a szemtől a többiek. Közben a fekete föld fölött megbarnult az ég is, s a magányos tanyákat elnyelte a Magyar Alföld éjszakája. Így értünk egy kupéban, szorult reakciósok és forradalmárok Debrecenbe.

Ma már tudom, mi volt az a Debrecen, amely bennünket, amint a vonatlépcsőn lekapaszkodtunk, fölkapott, s harminchat órán át ide-oda hurcolt, kényeztetett. Az a Debrecen alig volt több, mint két család, egy ipariskolai igazgató gyerekei: a Gulyások s egy reáliskola nyugdíjazott igazgatójának a családja, a Kardosok, meg akiket ez a két család akár hivatali, akár atyafiúi összeköttetés révén, akár „a kultúrának is tartozunk valamivel” vagy „Debrecen nem hagyhatja magát” jeligével össze tudott csődíteni. Ezek álltak közénk és Debrecen közé, s ezek keringették a szeretetüket és lelkesedésüket két nap alatt a szemünk előtt; ahogy a statisztákat hajtják ki-be a színpadról, hogy tömeget mutassanak – vagy Bugacon azt a néhány marhát, hogy az idegenforgalom jóvoltából odacsalt hollandus a puszta gulyáiról regélhessen odahaza. Kodolányi, Szabó Lőrinc a Kardosok ölébe esett, Erdélyi, Illyés, én a Gulyásokéba. Ezek különösen sokan voltak, egész kis dinasztia, s ahogy egyik uzsonnáról a másikra vittek, az ember azt hihette, most egy tanárnál, most egy igazgatónál, most egy tisztifőorvosnál van, az egész társadalom ünnepli, pedig csak egyetlen család vette körül a szeretett, szemfényvesztésével. – Ezek a jegyzeteim az „Emberi Színjátékról” – mutatta egy pehelysúlyú, nagy pápaszemes ember a gyerekkori vízivárosi lakásunkra emlékeztető udvari szobában. Legalább negyvenoldalas füzet volt, a gyorsírásos szövegben írott személynevek, Boda Zoltán, Horváth Laci, Behr Alfréd és a többiek, akiket már-már elfeledtem, de a kis ember dadogó magyarázata és a füzet egy-kettőre elúszott a nők sürgés-forgásában, a kuglófos kávék, a feleségemet körülülő asszonyok, a képeit mutató festő s az apám után érdeklődő tanár bácsi forgatagában. Másnap, vasárnap délelőtt megjött a decemberi Nyugat, benn az Új enciklopédia s az Ady Társaság tagjai, de még idősebb urak is, akikkel a nagytemplom busa homloka alatt vagy a kollégium vásott lépcsőin találkoztunk, siettek levizsgázni a kapóra jött anyagból; odavetettek egy-két illúziókeltő szót, amiből kiderült, hogy cikkembe belenéztek, az viszont rejtve maradt, hogy ez az első cikkem, amelybe belenéztek. Hiába is tagadnám, jó érzés volt ez. Az újságok rólunk írtak (persze, mindegyik cikket ugyanaz az egy-két kéz), a nagy, lapos város színe-tajtékja a mi lábunk körül hízelkedett; az írót, aki Pesten mindig rádióból beszél egy kicsit, négy tapétás fal közül láthatatlan tömegeknek, itt a közönség forró lehelete csapta meg.

A pesti írók voltunk, a fiatalok, akik Ady, Móricz, Babits, Szabó Dezső nyomába léptek. S ez a naiv, de annál meggyőződéstelibb hit minket magunkat is összenyomott. Sohasem volt ez a társaság annyira egy nemzedék, mint itt, a Déri-múzeumban, az ünneplés vi[897]harában. Hogy drukkoltam értük, Illyésért, aki lámpaláztól sápadtan kelt föl mellőlem, dunántúli versét még rebegte, de a tolvaj afgán miniszterről szólót már büszkén vágta a tapsoló közönség szemébe; Erdélyiért, aki legszebb verseit egy hajdani kántor-tanító modorában kurjantotta el, Szabó Lőrincért, aki szmokingban állt ott lelógó karjával, fejével, melyet a közönséges földi nehézkedésen kívül mintha még egy másik nehézkedés is húzott volna. Még Kodolányiért is, aki a mi segítségünkkel sántikált föl a székébe, de ott aztán elvetette a bóját, s elbeszélésével maga is az emberek fölé került, mint az a vándorló fuvolás, akiről beszélt, a táncoló bosnyákoktól gőzös falusi korcsmában. Éntőlem azt kérték Juhászék: írjam meg, hogyan lettem kritikus. A tanulmány (ennek a könyvnek első konceptusa) hosszúra nyúlt s csak a második részét olvashattam fel. Volt benne Baumgarten-díj, gyermekhalál, benne volt az a szorongás is, amelyről beszéltem – egyesek furcsállták, de a közönségnek annál jobban tetszett, s ha sikere nem is volt egészen nemes siker, akkor nem éreztem ezt. Az előadás után Kodolányi is fölállt, odatipegett hozzám, s valami olyasfélét mondott: „Mégiscsak derék fiú vagy te, egyszer majd az eszed is megjön.” A banketten Ady Lajos beszélt, aztán egy erős, bölényforma fiatalember szónokolt; Szabó Lőrinc egyszerű, diszkrét válasza szinte elveszett az öblös beszédekben. Most bántak velem először az írót megillető tisztelettel, s én abban a szorongatott, léghíjas állapotomban különösen hálás voltam ezért a tiszteletért. „A Gellért – tanulmányodból úgy vettem ki, hogy nem tartod fontosnak a költészetben az emóciót – hajolt hozzám Gulyás Pál szerény, fekete szemű, hallgatag feleségén keresztül, s nagy pápaszeme mögött kérdőre vonó s mégis őszinte várakozás ült, amelynek én ebben a zajban s ebben az állapotban sehogy sem tudtam megfelelni. Éjfél előtt valamivel fölálltunk, reggel iskolában kellett lennem, nem várhattam meg a többieket. A debreceni hold alatt magánosan kongott a széles, a vasúthoz vivő utca, s az arcunkba csapódó hűvös levegő, a fülembe ragadt zaj s a bor által előidézett gyomorégés különös diadalmas közérzetbe keveredett, mely az éjszakai út holdfényes kútágasai közt másnap az iskolába is elkísért.

Öt-hat héttel utóbb a Nyugat rendezte meg huszonöt éves emlékünnepét. A dobogón hosszú asztal állt, a középen két főhely, az egyiken Móricz, a másikon Babits (Gellért rendezte meg úgy, hogy egyikükön se essék sérelem); Móricz oldalán az öreg írók, Babitsén a fiatalok. Az igazság kedvéért meg kell állapítani, hogy az öregek nemcsak nagyobb teljesítményeken, több és jobb köteten ültek ott, mint mi, de ízlésesebben is viselkedtek. A közönség mégis a mi pártunkra állt, s különösen Gelléri tréfájánál, aki még a fiatalok közt is Benjámin volt, olyan jókedv tombolta körül a dobogót, mintha a közönség most akarna azért a huszonöt évi önmegtagadásért, mellyel a Nyugat íróit tiszteletben tartotta, bosszút állni. Mi, persze, nem vettük ezt a megkönnyebbülést észre, csak a tapsok intenzitását figyeltük, s a mögénk állt vihart. Hiába, szép dolog a Nyugat, de mi [898] is vagyunk már valakik. Ez a két diadal tagadhatatlanul többet tett, hogy valamiféle nemzedéköntudat alakuljon ki bennünk, mint az én tudatosító cikkeim. Néhány órára egy rohamba kerültünk; akarva, nem akarva, bajtársak lettünk, s ha akad egy kiadós, életet betöltő roham az országban, remélni lehetett, hogy azok is maradunk mindhalálig. Nem lehetne ezt a rohamot mégiscsak megszervezni, kortársaimat valahogy belerántani?

A Nyugatnál nem volt mit vesztenem. Ez volt az utolsó folyóirat, amelybe írhattam, s ebbe sem volt érdemes írnom többé. Állóvíz volt, és állóvíznek kellett maradnia, „Isten szörnyetege” egy-kettőre a partra vetette belőle magát. Ha az a nyavalyás kis nemzedék-ciklus elakadt benne, mire menne az a gondolattisztázó szenvedély, amelyet az utolsó zavaros hónapok rugdostak fel bennem. A világválságnak megvolt az a nagyszerű hatása, hogy ledöntötte a Bethlen-kor békés spanyolfalait, amelyek mögött – kikukucskálásaim ellenére – én is elég nyugodtan gubbasztottam. Európa sorsa vett körül, az irodalom helyi ügyei helyett világproblémák forgataga, melyben készületlen eszem, mint a megbomlott iránytű ugrált. – Merre, mit, hogyan? – hebegte a tájékozatlanság, a szorongató múzsa, s én éreztem, hogy oldalamba szúrt kérdéseire csak a gondolkozás kétségbeesett agóniájában tudnék válaszolni. A Nyugatban erre nem volt hely. A Nyugatba parasztnovellák kellettek, és felköszöntők; felköszöntők évfordulóra, könyvmegjelenésre, születésnapra. Legföljebb a másik szerkesztő orra alá lehetett még borsot törni. Mi lesz belőlem, kortársaimból, ha ebbe az álló világba végképp odaszoktatnak? Dantei paradicsomlakók a szent körben állandó székekkel s állandó zsolozsmákkal. Magamról tudtam már, hogy erre a székre engem oda nem lehet szoktatni; inkább örökre elhallgatok, mint hogy lakáj legyek, ha mindjárt istenek lakája is, de a debreceni út, a Nyugat-emlékünnep után azt reméltem, hogy a többiek is érzik, mi a különbség a feladatok magasból hívó füttye és a közt a morális gőzfürdő közt, amelyben csak masszírozni lehet és masszíroztatni.

Első tapogatózásaimat általános lelkesedés fogadta. Erdélyi Jóska papírt vett elő, s egymás mellé írta a két nemzedék számottevő neveit mérlegül, hogy melyik fiatalnak kit kell felülmúlnia az öregek közül. Emlékszem, még Terescsényinek is fölül kellett múlnia valakit. Illyéssel a lelkesedés tüzében kézi nyomdát rendeztünk be, ahol magunk szedjük a könyveinket. Az apósomnak volt egy kimustrált étlapnyomó gépe, azt akartuk megkaparintani a vállalat számára. Még Gelléri is (aki akkortájt kezdett hozzám járni), elfeledkezett egy-egy félórára Strindbergről, akihez felfedezője, Mikes Lajos hasonlította, s ahelyett, hogy hiúságrohamaira könyörgött volna orvosságot, az új lap tervét segített készíteni. Úgy láttam, érett a helyzet, s február végén vagy március elején nagy tanácskozásra hívtam össze a „nemzedékvezetőket”. Heten ültünk az ebédlőasztal körül: Illyés, Erdélyi, Pap Károly, Gelléri, Szabó Lőrinc, Kodolányi és én, s amikorra a szendvicseket megettük, az ifjúság folyóiratát is [899] sikerült elsüllyesztenünk. Tulajdonképp nem is tudom, miféle érvekkel fúrták meg. Szabó Lőrinc közismert bölcselete szerint minden ember önző. Aki nem ismeri el, hogy az, az zöldfülű vagy szélhámos. Minden nagy vállalkozás hiábavaló, de amelyik önző céljait szép általánosságokkal keni el, gonosz is, ha pedig még anyagilag sincs alapozva, ostoba és gonosz. Mindebben van valami igazság is persze, s Szabó Lőrinc tartozott annyival költészetének és a Pandora emlékének, hogy ezt elmondja. Nagy meglepetésemre Pap Károly, akit a terv legnagyobb barátjának tartottam, melléje állt, mint utólag mondta, azért, hogy Szabó Lőrinc magára ne maradjon. Kodolányi, Illyés, Gelléri védték a tervet, Erdélyi a maga sérelmeivel hozakodott elő. Egyszer csak ott ültünk, és a kotyogásban nem volt sehol a folyóirat. Nekem az volt a benyomásom, hogy akik védték a tervet, azok voltak a leghálásabbak Szabó Lőrincnek, hogy nem nekik kellett támadniuk.

Néhány nap múlva megjelent a Nyugat; Babits Mihály írt benne Illyés Gyuláról. Babits, aki Adynak is kortársa volt, soha életében nem írt senkiről ilyen elérzékenyedett bámulattal. Egy esztendő előtt, amikor Illyés második kötete, a Sarjúrendek megjelent, a Nyugat kereste rá a megfelelő kritikust, s Babitsnak eszébe sem jutott, hogy ő is írhatna róla. A Három öreg is (egyetlen hosszabb, félepikai versnek az amatőr kiadása) ott hevert már ősztől a könyvespolcán, s csak most szánta rá magát, hogy elragadtatását kiöntse fölé. Ezt az elragadtatást Illyés Erdélyinek fizette vissza, akinek akkor jelent meg valami füzetecskéje. Így kötődött meg a folyóirat-tárgyalásokkal egyidőben a költők hármas szövetsége: Babits Illyésnek, Illyés Erdélyinek… hogy Illyés mit adott Babitsnak, azt nem tudom, de bukásom után elég keserűen magyaráztam. Ma persze nehéz megindokolnom, hogy mi rosszat találtam akkor ebben a költői hármas szövetségben. Végre is kiváló költők voltak, s kinek lehet kifogása ellene, ha kiváló költők szeretik egymást. Én azonban akkor csak kísérletem szánalmas voltát éreztem, s nem tudtam, kire haragudjak, Babitsra, aki a Nibelungok kincsén ülve oly könnyen állta el utamat, a fiúkra, akiket oly könnyű volt álmaimtól elfüttyenteni, vagy magamra, aki valami méltatlan infantilizmusból még mindig nem tudtam „elég lenni önmagamnak”, s most aztán végérvényesen magamra maradtam.