Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. december) 12. szám, 849–944. p.

Az utolsó vonat is elment. Már csak tovamorajló dübörgése hallatszott a távolból. A földszinti irodákban sorra kialudtak a lámpák, egyedül a peronon levők virrasztottak fázósan, szomorúan pillegve a karácsonyi, holdvilágos éjszakába.

A szürke kabátos, idősebb utas, aki az imént érkezett, topogva járkált föl s alá a pályaudvar előtti üres téren. Falusi alkalmatosságra várakozott, de hogy sem kocsi nem jött, sem szán, felgyűrte télikabátja deres gallérját, s elindult a falu felé. Vagy másfél kilométernyit gyalogolhatott, mikor elérte az első házakat. De nem fordult le a járdára, hanem tovább haladt a magas úttesten, mint akinek messzebb kell mennie. Onnan tekingetett le az országútra könyöklő, fehér házikókra, melyekből otthonos meleg, karácsonyesti fény csurgott a megdermedt utcára. Egyszer meg is állott, mintha azon töprengene, hogy nem megy már tovább, hanem bekopogtat valamelyik világos, fehércsipkés ablakon, és bekéredzkedik a karácsonyesti asztalhoz – vendégnek. – A jó emberek bizonyára éjjeli szállást is kínálnak az emeletesre párnázott vendégszobában. – De utóbb meggondolhatta magát, mert rándított egyet a vállán, s újra elindult.

Elhagyta a meleg szemű emberhajlékokat, a kóbor széljárta romviskókat, a falu végére kivert, megroskadt kalibát s a néma temetőlakók földbe mart házikóit, melyeken a karácsony sohasem gyújtott gyertyákat. S már újra ott ballagott a kitakart mellű országúton, a jegesen süvöltő hómezők között – hátában felriadt, didergő, éhes varjú eget káromló, csúfondáros kiáltásával. Jobb felöl csillogó felhőrajt vert át a szél, mint valami ezüstösen ragyogó gályát, bal felől, a föld peremén fehér jéghegyeket torlasztott az égre. Olykor elaggott, magányos fával találkozott, mely könyörögve nyújtogatta dermedt, csonka karjait a magasba, olykor meg zimankó vert, vad, torzonborz hajúval, mely úgy ácsorgott az országút szélén, mint valami kicsapott eszelős vagy őrült. – Mind karácsonytalanok voltak, mind testvérei.

*

Kezdetben még számon tartotta a kilométeroszlopokat, később összezavarta, elfelejtette – már nem is törődött velük, csak a dérlepte távíróoszlopok után igazodott, melyek komoran zúgtak, akár az örökkévalóság. Az ő útjukat követte, végtelenbe hívó búgásukat, s ment utánuk, egyre messzebb, folyton észak felé.

A hold már az ég tetejére hágott, mikor balkézről, fekete lucfenyőcsoport mögött piros tornyos, hosszú épület tűnt fel. Ekkor elővette az óráját, s leolvasta az időt: „Kilenc.” S elgondolta, hogy az [892] ünnepi asztaloknál már rég megvacsoráztak, csak ő csatangol még mindig az országúton otthontalanul. Talán ide is hiába jött, talán kár is volt elindulnia. De annyi tovaszállt esztendő után mégis be szeretett volna kopogtatni az út menti házba, s leülni a karácsonyesti lámpa mellé. Legalább éjfélig vagy éjfél utáni egy óráig – titokban folyton lesve a mutatót: jaj, hogy szalad az idő! S ha már nyugovóra tértek, halkan kinyitni a kerti ajtót, s újra nekivágni a fagyos országútnak. Mint a csavargó, aki csak vinni tud, de magával semmit sem hozott, s másnap már nem merné bevallani, hogy üres, jaj, üres a koldustarisznya.

*

Tovahaladt a hosszú, szürke fal mellett, melyről vastag darabokban hullott-hámlott az öreg, penészes vakolat, s a terméskő oszlopos vaskapuhoz érve megnyomta az oroszlánfejes kilincset. A bezárt és lelakatolt ajtó azonban nem engedett.

– Nincs idehaza, úgy látszik, senki – állapította meg lehangoltan, s a vékony vaslécek között betekintett a ház felé. De csak a hold sétált nesztelen léptekkel a behavazott parkban.

– Legjobb lesz – gondolta –, ha a völgybe lejtő út felől kerüli meg a házat. Az alacsony, omolványos falon át könnyebben bejuthat. – S pár pillanat múlva már odabenn gázolta a havat. De az emberi élet egyetlen biztató jelével sem találkozott. A magas hó lapátolatlanul hevert, a kutyaól felől nem rontott rá üvöltöző komondor, a völgy szélére vert istállóban nem dobogtak paripák. A hunyt szemű ablakok előtt csupán hósubás fenyőfák ácsorogtak, akár botjukra támaszkodó, fehér gubás parasztok.

– Nem lakik itt senki – fakadt ki belőle az elkedvetlenedés –, hacsak nem valami házat őrző, vén cselédasszony, aki bevette magát meleg kuckójába, s fonnyadt, kopasz fenyőág és öreg biblia mellett imádkozza át a karácsonyestét. – Bizony, akár vissza is fordulhatna, és újra nekivághatna az országútnak.

De egyszerre figyelmessé vált az üvegfolyosó előtti hólapátolás nyomaira.

– Mégis kell, hogy valaki itt lakjék – csillantotta fel maga előtt újra a reményt, s rányomta kezét a sárgaréz kilincsre. Az ajtó engedelmesen tárult ki. Különös szorongással lépett be a holdfényes folyosóra.

Kongó lépteire azonban senki sem jött ki. Mintha megsüketült volna a ház. Többszöri kopogtatását sem hallották meg. Tétova tanácstalanságában végre is a személyzeti folyosó felé indult. De a kihülőfélben levő konyhában senki sem tartózkodott. Újból visszatért hát, s benyitott a legelső, sötét ablakos ajtón. A felsercenő gyufafényre a régi bútorok álmosan bújtak elő, majd ismét az összecsapó sötétség karjaiba hullottak. Közel harmadfél évtized még mindig változatlanul hagyta őket helyükön. Ugyanúgy nem mozdította el a második szobában levő holmikat sem. Valamennyi békésen szendergett, akár örökalvó gazdáik odafönn, a dombtetei kápolna oldalában. Még csak imbolygó kandallótűz sem zavarta meg hosszú, téli éjszakájukat. [893]

A könyvtárszobában már enyhébb volt a levegő. S gyöngén nehéz szivarszag is érzett. Mintha egy öregember otthagyta volna leheletét vagy talán lelkét.

Újabb gyufaszál szétrebbenő fénye mellett eljutott az északi ajtóig. Ott vette csak észre, hogy a szomszéd szoba valamelyik boltíves fülkéjében lámpa ég. Gyönge, sárga fény szivárgott át az egyik résen. – Bizonyosan csak az öregurat találja odabenn – gondolta, mivel semmi beszélgetést sem hallott. A többiek valószínűleg elutaztak.

Restelkedve kopogtatott be. Nem így képzelte el a váratlan karácsony éji látogatást. Dércsípte hajával semmiképpen sem volt ínyére ez a tolvaj-szemtelen betolakodás.

Minthogy első kopogtatására választ nem kapott, megismételte, de erősebben. Ez pillanatnyi hangulatához is inkább illett. S türelmetlenül várta az öregúr katonás-kemény, rövid „szabad”-ját. De semmi válasz! – Mi ez? Talán nincs benn a szobában? Ám ha idáig jött, semmi esetre sem fordul vissza. Benyitott. – Langymeleg, szivarfüstös levegő csapta meg.

Legelőször a fekete márványkandalló tűnt szemébe. A hatalmas rönk már fekete csonkká égett, csak a parazsak hunyorogtak álomba fészkelődőn a hamupihe között. A kerti fülkéből azonban keveset látott. Vastag, bolthajtásba ívelő oszlop takarta el. Csak az asztalvég maradt szabadon. S rajta a virágernyős lámpa, mely meleg szeretettel szórta szét sugarát. De hogy előbbre lépett, megdöbbenten állott meg. A feketébe öltözött öregember ott ült a karosszékben, széles felsőtestével az asztalra borulva. Szivart tartó jobbkeze ernyedten lógott. Csak gyűrűjének nagy smaragdköve szórta egyformán zöld sugarát. Hozzáért, halott volt. Utolsó pillanataiban senki sem állott mellette. Csak a kis karácsonyfa, mely árván maradtan, ezüstkönnyes szemmel révedt a halottsárga lámpafénybe.

A halál különös hangulata ereszkedett rá. Azután lassú léptekkel visszaindult az asztal mellől, melyen nehéz, barna szivarok szomszédságában ott csillogott a feketekávé-főző edény s a csöppnyi aranyfindzsa. Az oszlop sarkáról még egyszer visszafordult, s utolsó pillantást vetvén az asztalra borult halottra, a sötét és jéghideg szobákon át kibotorkált a holdfénnyel elöntött, üres folyosóra. Most sem találkozott senkivel sem.