Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. december) 12. szám, 849–944. p.

Ismerek embereket, akik egész életüket négy fal között élték le, szülővárosukból soha ki nem mozdultak, s kapukon kívüli élet már túlesett érdeklődésük horizontján.

Ez a makacs, következetes egyhelyben ülés, az utazástól való rettegés, tartózkodás, bizonyos fokig beteges jelenség. Ezzel szemben a túlzásba vitt barangolás, csavargás is az idegkórtan körébe vágó tünet. A raboskodásra emlékeztető bezártság és az ezzel járó egyhangú élet utáni vágy ellentéte a leküzdhetetlen utazási, kalandozási szenvedély, amikor valami belső, ideges nyugtalanság viszi az embert messze, idegen tájak felé.

A világcsavargásnak nevezett kórságon magam is túlestem: a Cunard Line szolgálatában beutaztam az öt világrész valamennyi tengerét. Az angol hajókon betöltött másodorvosi tisztséget meguntam, s egy dél-amerikai hajótársaság óceánjáróra szerződtem el primáriusi minőségben. A húszezer tonnás hajó New Yorkból indult el az afrikai partok érintésével Európa felé. Tízezer tonnányi fagyott hússal, friss élelmiszerrel és vagy ezer utassal rakódott meg az óriási hajó. A fedélközön annyira túlzsúfolták az utasokat, hogy hajótörés esetén még a felének se jutott volna hely a szűk számú mentőcsónakokon.

A kívülről frissen bemázolt, rozzant öreg bárka már a második napon veszedelmes viharzónába került. A nagy esőben, ködben lassan haladtunk előre. Emeletes hullámok pacskolták a kiszáradt, öreg „teknő” bordáit, amelyek úgy recsegtek a viharban, mintha valami óriási dióhéjat ropogtatnának a tébolyodott elemek… Az utasokat nagyon meggyötörte a tengeri betegség, borzalmas látványt nyújtott a zárt fedélköz tehetetlenül vergődő ezernyi tömege…

A hajó kapitánya alacsony, kövér, vastag nyakú, szénfekete hajú, rezes orrú, kellemetlen portugál ember volt. A gazdasági tiszt szerint fiatalabb éveiben a Csendes–óceánon kalózkodott, és igen sok emberélet kioltása terheli lelkét. Alkalmazottaival kegyetlenül bánt, imádta a pénzt és az alkoholt. A matrózok szerint még a legszörnyűbb viharnál is kellemetlenebb volt a részeges kapitány. Már a második napon összekülönböztem a portugál tigrissel. A rossz élelmezést kifogásoltam, különösen a fedélközi utasok és a legénység lehetetlen ellátása miatt emeltem panaszt a kapitánynál. Félre nem érthető módon adtam tudtára, hogy itt valaki visszaél a hajóstársaság bizalmával, és ellopja a szerencsétlen embereknek kijáró adagokat. Egy óra múltán az olasz visszavándorlók népes küldöttsége kereste fel a kapitányt, és erélyesen tiltakozott az embertelen bánásmód és a rossz élelmezés ellen. A tiltakozásnak nem maradt [855] el az eredménye: a kapitány alaposan leitta magát, dühöngött, a revolverével hadonászott, és a fülembe ordította, hogy az egész az én művem, jól tudja, hogy én lázítottam fel ellene az utasokat. Meglehetős éles hangon adta tudomásomra, hogy jól fogjam be a számat, ha természetes halállal akarok meghalni…

Harmadnapra újabb szörnyű csapás tette elviselhetetlenné utamat: a fedélközi olasz utasok között kitört a kolera…

A tengeri betegségtől elcsigázott, legyengült, hiányosan táplált emberekkel könnyen végzett a sárga rém… Az első halott egy életerős olasz kőfaragómunkás volt. Hirtelen esett össze, alhasi fájdalmakról panaszkodott rekedt hangján, két óra múlva már halott volt. Még aznap este meghalt az ápolója is, egy vörös hajú ír pincér, harmadiknak, hajnalra egy osztrák muzsikus szenvedett ki. Az első temetési szertartáson megjelent az alkoholgőzöktől felfújt kapitány, rövid imát mondott, mire a három deszkakoporsót a tengerbe lökték a matrózok. A következő halottat az első tiszt búcsúztatta el, azután meg nekem kellett az orvosi teendők mellet, a lelkészi tisztséget is betölteni. A hatodik áldozatnak már nem jutott koporsó, egyszerű vitorlavászonba csomagolták a merev hullát, súlyokat kötöttek a lábára, és a tajtékzó tengerbe dobták.

A kapitány a haját tépte dühében… Nem a halottak száma miatt dühöngött, hanem az ejtette kétségbe, hogy a kikötői hatóságok a fertőzött hajó egész hússzállítmányát a tenger fenekére küldik. És ezen a ponton nagyobb súllyal nehezedett rá a felelősség, mintha száz emberéletről volna is szó. Valósággal őrjöngött, ha arra gondolt, hogy a kolera miatt megsemmisítik a tízezer tonnányi élelmiszer-rakományt… És mindezt persze nekem, a gondtalan, lelkiismeretlen hajóorvosnak köszönheti… A járvány terjedéséért a hajóorvos felel, még akkor is, ha a betegek elkülönítésére nincs is megfelelő helyiség, ápolószemélyzet és fertőtlenítőszer… Éjszakai delíriumában magához rendelt, és megfenyegetett, hogy a tengerbe dobat, ha alá nem írok egy nyilatkozatot, mely szerint a hajón fertőző beteg nincs, nem is volt… A nyilatkozat aláírását persze megtagadtam, hiszen az új betegek száma a tízet is meghaladta…

Az ötödik napon a reggeli órákban váratlanul kisimult a tenger, a tükre csillogott, mint a sűrű olaj. Megszűnt az idegborzoló deszkarecsegés, amely napok óta lehetetlenné tette az alvást. Az egyenlítő közelében, az óceán közepén járhattunk, amikor hirtelen leálltak a gépek. Felébredtem. Magamra kaptam a ruháimat, és ijedten dugtam ki a fejemet a kabinom ablakán… A tenger tükörsima végtelenje, a nagy csend megnyugtatott… Néhány pillanat múltán a kabininas, egy bronzbőrű, spanyol fiú rontott be hozzám, és kétségbeesetten magyarázott valamit, de oly gyorsan hadart, hogy egy szavát se értettem… Az ablakkal ellentétes oldalra mutatott, és feltűnően izgatott volt.

Felrohantam a fedélzetre… A hajó bal oldalától vagy két mérföldnyi távolságban egy nagy sziget kéklett… A hajóinas a karom[856]nál fogva húzott a fedélköz irányában. Most már megértettem: a kapitány hívat…

Különös látványban volt részem… amíg élek, el nem felejtem…

A fedélköz magasságában, csigákon lógott egy mentőcsónak, benne sorban, egymás mellett, mint a heringek, az én kolerás betegeim feküdtek. Az evezős padokon hat matróz ült, magasba tartott, hosszú evezőkkel… A kapitány ezúttal színjózannak látszott: parancsot adott, hogy szállítsam a betegeket a szigetre…

Gépiesen szálltam a csónakba, a kormány mellé ültem. A kötelek feszültek, a csigák sírtak, pár pillanattal később már a vízen úszott a mentőcsónak… mint valami csendes, döbbenetes halotti menet…

Füves parton kötött ki a csónak. A matrózok némán, szertartásosan helyezték el a magas pázsiton a betegeket, szám szerint kilencet, és kissé távolabb sírt ástak a tizediknek, aki úgy látszik, a szállítás alatt halt meg… Néhány láda élelmiszer, főzőedény és egy hordó édesvíz kirakása után a vezetőjük, egy öreg matróz megnyugtatott, hogy egy hét múlva értünk jönnek… Ennek így kellett történnie a hajó friss élelmiszer-szállítmányának biztosítására…

Tiltakozásom hiábavalónak bizonyult… Így parancsolta a kapitány…

A matrózok csónakba szálltak, és hatalmas evezőcsapásokkal eveztek vissza a hajóhoz.

Kővé meredten álltam a parton a kínban vergődő betegek között, ökölbe szorult kezekkel, fátyolos szemekkel néztem a teljes gőzzel tovasikló hajókolosszus után…

*

Első gondolataim a horizonton szálló halvány füstfelhőkkel szülővárosom felé szálltak… Milyen jó dolga van otthon az egy helyben ülő embernek… Még az íróasztala mellett görnyedő írnokot is megirigyeltem… ott ül a poros, dohos akták között… robotol reggeltől estig négy fal között, de legalább otthon van… A robinsoni élet egy cseppet se volt ínyemre… – Hiszen csak egy hétről van szó… – vigasztaltam magam –, csak nem „felejt” ezen a lakatlan szigeten a portugál tigris?… No, hiszen kerüljek csak haza, majd ellátom én a baját!… Milyen más volt a Cunard Carpathia hajóján… Rostron kapitánnyal a legjobb viszonyban éltünk, amikor ez a vad portugál nagyobb fizetéssel magához csalt… És most itt vagyok a szigeten a kolerás betegekkel… talán az emberevők szigetén… fegyver nélkül… két ásó, egy csákány és egy rövid lapát… Ez az egész… és pár milliárd kolerabacilus…

Rekkenő, tropikus hőség zúdult a szigetre, szinte izzott a levegő és a part sárga homokja. A közeli cserjés árnyékába akartam vinni a betegeket, de kértek, hagyjam őket a napon, mert még ott is fáznak… Elláttam a betegeket, azután a közeli homokdomb tetejére kapaszkodtam fel… Innen még utolsó pillantást vetettem a ho[857]rizonton úszó füstfelhő után, és kétségbeesetten gondoltam szomorú helyzetemre… Vajon miféle nép lakja a szigetet?… Fehérek?… színesek?… kannibálok?… Egy cseppet se volna kellemes, ha ebben a gőzfürdői melegben nyárson megsütnének. Ebben a percben inkább a megfagyás halálnemét vállaltam volna…

A sziget sokkal nagyobb volt, mint gondoltam. Az északi partok mentén valóságos őserdő terült el, magas, tizenöt-húsz méteres, karcsú, haragoszöld levelű fákkal… A déli lejtőn ugyanolyan kisebb fák, cserjék állottak szép sorjában, katonás rendben… mint valami faiskola… A szívem majd kiugrott az örömtől… Rend… faiskola?… a kultúra biztos jelei… Istenem…

Óvatosan mentem előre, a faiskola irányában… Furcsa, sohasem látott, gúla alakú, karcsú, embermagasságra nőt fácskák között jártam. A nagy, sötétzöld, olajosan fénylő, párosan ülő levelek tövében szagtalan, fehér virág… Reszkető ujjakkal nyúltam a virág után… alatta magvak, egymáshoz tapadt magvak… Kávémagvak!… Csodálatos kávé… kék színű kávé…

Egy óra múlva forró, illatos kávéval kínáltam meg a betegeimet, és magam is a részegségig ittam a pompás, csodálatos ízű kávéból…

Nincs szándékomban az olvasót aprólékos részletekkel untatni, csak annyit jegyzek meg, hogy betegeim a sziget csodás hatású „kék kávéjától” és a bozótok között talált fanyar, fekete bogyóktól három nap alatt teljesen talpra állottak… Ma is szilárd a meggyőződésem, hogy a szerencsés gyógyulást a titokzatos kék kávénak köszönhettük…

A negyedik napon egy háromtagú fehér katonai járőr lepte meg táborunkat… Trópusi sapkát, vászon egyenruhát viseltek a napbarnított katonák. Lövésre készen tartott fegyverekkel, ismeretlen nyelven megadásra szólítottak fel bennünket… A magasba lendített karok nemzetközi nyelvét megértették a sziget katonái. Európára emlékeztető gondos motozás után útnak indítottak bennünket a sziget belseje felé…

Több mint egy óráig tartó gyaloglás után vonultunk be szuronyok között a sziget gyönyörű, modern fővárosába… Ha nem éreztük volna a tüzes homoktól égő talpunk alatt sajgó fájdalmat, joggal gondolhattuk volna, hogy mindez csak tündéri álom… Nyílegyenes, széles utcák, stílusos, lapos tetejű, villaszerű faházak… óriási pálmasorok, forgalmas terek… európaiasan öltözött, fehér emberek, csinos asszonyok… Majdnem minden utcasarkon kávéház… bambusznáddal díszített, ízléses teraszok… kétkerekű járművek… automobil… inkább valami üdülőhelyre emlékeztette az embert ez az ismeretlen, titokzatos trópusi város… A kávéházi vendégek nyugodtan szürcsölték a kávéjukat, ügyet se vetettek ránk… Az utcai árusok barátságosan integettek felénk, a nők biztatóan mosolyogtak… Csoportunk legidősebb tagja, a sovány, vézna, ötvenéves Lupini, egy kilencgyermekes családapa, az örökké vidám olasz sírkőfaragó kijelentette, hogy a történtek és látottak után többé nem megy haza, itt fog megnősülni… Alig tudtuk lefogni az öreget: erő[858]nek erejével neki akart menni egy villogó fogú kreol menyecskének, aki állítólag a szeme közé kacsintott…

A szó legszorosabb értelmében vett hűvösre kerültünk, egy föld alatti börtönbe, ami a trópusi hőséget figyelembe véve nem is utolsó dolog. Külön, felső világítású luxuscellát kaptam, a börtönőr, egy németül beszélő, cseh származású ember már az első napon kimerítően tájékoztatott a titokzatos, ismeretlen szigetről. Derék börtönőröm, Prasek Tóbiás – még huszonöt év után is emlékszem becsületes nevére, lenszínű bajuszára és éneklő hangjára – mindenről pontosan tájékoztatott azért a kevés pipadohányért, amit a zsebem mélyéből kotortam össze. Tőle tudtam meg, hogy a sziget neve Kahwah. Hajótöröttek alapították a mai várost háromszáz évvel ezelőtt, lakosságának a száma körülbelül háromszázezer, nyelvük hasonlít az eszperantóhoz, ami érthető is, hiszen a szigeten képviselve vannak Európa összes népei. A hajók, sajnos, csak egyszer egy évben, április elsején köthetnek ki a szigeten, az úgynevezett Kahwah nemzeti ünnepen, a sziget alapításának napján. A hajók elsősorban teával rakodnak meg, mert a szigetlakók a különben kitűnő minőségű teát kizárólag fürdésre és ruhatisztításra használják. A teán kívül rengeteg déligyümölcsöt, banánt, ananászt, rizskását cserél be a sziget kormányzósága ipari cikkekre, elsősorban fegyverekre és munícióra. Az életfogytiglan megválasztott kormányzó és a felelős kormány legfőbb gondja, hogy ügyeljen a rendre, és kifelé megőrizze – ha kell, fegyverekkel – a sziget függetlenségét…

Érdekes dolgokat tudtam meg a kék kávéról is. Ámulva hallottam, hogy az ősi törvény halálbüntetés terhe mellett tiltja a kahwah kivitelét. Ezt a törvényt valóban be is tartották, mert a sziget alapítása óta egy szemernyi kék kávét se csempésztek ki az ültetvényekről. A kikötő bejáratánál figyelmeztető táblák fogadják a hajósokat: „Idegeneknek szigorúan tilos a belépés!” A kék kahwah legfőbb tulajdonsága az, hogy aki rendszeresen issza, többé nem tud lemondani róla. A kék kávé rabul ejti az embert, örökre a szigetre láncolja… megszünteti a kínzó honvágyat, feledteti az óhazát…

A tények pontos leírása megköveteli a részletességet, holott fentebb ígéretet tettem, hogy rövid leszek. Nem hallgathatom el azt a szenzációs értesülésemet sem, amit börtönőröm, a kitűnő Prasek Tóbiás különösen hangsúlyozott, hogy a szigetnek sohasem volt orvosa vagy kuruzslója. A szigetlakók teljesen egészségesek, a járványos betegségeket a bennszülöttek csak hírből ismerik. Az emberek orvos nélkül halnak meg, ha eljön az ideje. Orvosuk tehát nincs, de annál több a lelkész a szigeten. Minden száz lélekre jut egy pap. Hithű, keresztény, Krisztus-hivő, bibliarajongó a nép. Különös, hogy vasárnap helyett a szerdát tartják. A szigeten szerda az ünnep, a munkaszünet napja… Munkaszünet?… Kissé furcsán hangzik, hiszen hétköznapokon se erőltetik meg magukat az emberek… Ott [859] ülnek a kávéház előtt, isszák a zamatos, bűvös kávét, sakkoznak, kockajátékkal szórakoznak, és – politizálnak…

Két hónapig tartó vizsgálati fogság után végre szabadlábra helyeztek. Társaim valamivel előbb szabadultak, úgyhogy mire elhagytam börtönömet, Lupini bácsi már jegyben járt egy bennszülött özveggyel. A börtönben tökéletesen megtanultam a kahwah nyelvet.

*

Kahwah sziget békés lakóit csak a felületes szemlélő tarthatta egységesnek, megelégedettnek, a valóságban azonban áthidalhatatlan szakadékok választották szét az embereket; egyenlőségről beszélni sem lehetett. Sokat adtak az ősi hagyományra, a származásra, a sziget történelmére, és így a százéves ősökre visszatekintő bennszülött különbnek tartotta magát a zöld bevándoroltnál vagy annál, akinek csak az anyja született a szigeten, s az apja új honpolgár volt. Az őslakók voltak a „tiszta vérűek”, akik nagyon ügyeltek fajuk tisztaságára, és csak egymásközt házasodtak. Kormányzó, miniszter, állami hivatalnok csak tisztavérű lehetett.

A másik és egyben erősebb válaszfalat a kék-kávé, helyesebben a tejeskávé emelte az elégedetlen lakosság közé. Ezt a szeparálást is az arisztokrata „tiszta vérűek”-nek köszönhették…

A kormányhoz közelálló elemek jöttek rá, hogy a szigetlakók különböző módon isszák a kávét. És ez a látszólag egyszerű és ártatlan megfigyelés lett később a szülőanyja igen sok nem várt bonyodalomnak. Fél századdal ezelőtt egy osztrák hajópék honosított meg a szigeten egy kuglófszerű kávésüteményt, amely azóta nemzeti eledel lett, és a „coco” nevet kapta. Nos, a sziget arisztokratái fedezték fel, hogy míg ők a „coco”- süteményt a szájukhoz emelik, és az ünnepélyesen leharapott darabkára hörpintik a tejeskávét, addig a köznép, a tisztátlan vérűek beaprítják a cocót a kávéba, és onnan kanalazzák ki a kávéval átitatott süteményt… Meggyőződésük szerint az egyedüli helyes eljárás az, ha az ember a nemzeti süteményt nem a csészében, hanem a szájüregben itatja át a kávéval. A beaprítást tisztátalan és tiszteletlen dolognak tartották. Így alakult ki a két ellentétes párt: az aprítók és a nem aprítók pártja. A nép, a munkásosztály, a többség természetesen az aprítók oldalán harcolt az étkezés szabadságáért, illetve a szabad étkezésért. A megindult vitát a rendőrfőnök erélyes kézzel akarta elfojtani: egyszerűen betiltotta az aprítást, de az ezt követő felzúdulás után rövidesen visszavonta a rendeletet. A beaprítópárt szónokai népgyűléseken agitáltak a demokratikus aprítás mellett, és azt vitatták, hogy az aprítás művelete kellemesebb, természetesebb és főként emberibb, mint az affektált, erőltetett, „előkelő” nem aprításos étkezés. A beaprítás ellenzői persze hivatkoztak az ősi hagyományra, a nevelésre, az ízlésre és a nemzeti érzésre; körömszakadtáig védték álláspontjukat, sőt odáig mentek, hogy az aprítókat egyenesen forradalmároknak nevezték el… [860]

Kiszabadulásom után rövidesen kiéleződött a harc a két tábor között. Aprítók és nem aprítók külön pártokra szakadtak, kerülték az egymással való érintkezést. Az aprítók ellenzéki pártja külön jelvényt csináltatott, és röpiratokkal agitált a nép között. A kormány se maradt tétlen: megszólaltatta az államilag szabadalmazott szociológust is, de ennek a tudása se nőtt túl a kávé problémáján… A papok is a konzervatív nem aprítók mellett prédikáltak…

A sziget lakóinak békés életét ilyenformán felborította a csúnya politika.

A munkanapokat is lefoglalta az agitáció, a nép szívesen hallgatta a szónoklatokat, mert azután potya kávéhoz és aprítani való cocóhoz jutott. A titkos cél természetesen az volt, hogy a beaprítók vegyék át a sziget kormányzását, és véget vessenek a dölyfös, gyűlölt, nem aprító arisztokratauralomnak.

A sziget nagy számú női is részt vettek a mozgalmakban. Ténykedésüket röviden így foglalhatjuk össze: a férjes asszonyok a férjük elveivel ellentétes álláspontért lelkesedtek, a fiatal lányok a nem aprítók, az öregasszonyok az aprítókhoz csatlakoztak.

*

Ebben az időben ismerkedtem meg a sziget angol származású mérnökével, Mr. Mac Geevel. Bemutatott a feleségének, egy ír asszonynak, akinek már a szülei is a szigeten születtek. Nagyon szívesen fogadtak tengerre néző pálmadorong bungalójukban, és mindjárt az első alkalommal tejeskávéval és ünnepi cocóval kínáltak meg. A magas, vörös hajú, sovány, szeplős kezű asszony, akit akkor rendkívül kívánatosnak találtam, egyenesen nekem szegezte a kellemetlen kérdést:

– Nos, uram, hogyan issza a kávét?…

A kérdés zavarba hozott… Ifjú éveimben otthon mindig szenvedélyes beaprító voltam, de akkor a világért se gondoltam volna, hogy ez a probléma valamikor ilyen nagy súllyal fog rám nehezedni… A kávéházi törzsasztalnál is mindig élvezettel aprítottam kiflimet a habos, szűrt kávéba… Eszembe jutott boldogult nagyanyám, aki csordulásig rakta tele zsemlyével kávésbögréjét, viszont azt sem tagadom, hogy jobb társaságban, hölgyek jelenlétében sohasem aprítottam a süteményt a kávémba, hanem a felpuhítás, helyesebben az áztatás műveletét illemtudóan a szájüregben végeztem el. Úri helyen, előkelő vendéglőben a kenyeret nem illik a levesbe aprítani, de megengedett dolog, ha a „kenyérkockákat” külön szervírozzák.

Mindez egy pillanat alatt cikkázott át agyamon. Őnagysága tágranyílt szemekkel, türelmetlenül várta válaszomat.

– Mrs. Mac Gee… – mondottam a fülem hegyéig elpirulva –, én sohasem voltam barátja a kávénak… Az én hazámban az emberek paprikás szalonnát esznek lágy kenyérrel… Különben is hidegen iszom a kávét… – tettem hozzá elszántan, hogy ezzel is időt nyerjek. [861]

A ház úrnője bosszúsan vállat vont, csontos ujjaival letört egy kis darabot a cocó-süteményből, annak is csak a felét harapta le kapafogaival, azután jó nagyot hörpintett a forró kávéból. Ugyanezt a műveletet végezte a férje is azzal a különbséggel, mondhatnánk túlzással, hogy a süteményt tartó bal kéz kisujját mereven az ég felé, mintegy eskütételre tartotta… Mondanom se kell, hogy a következő pillanatban már utánuk csináltam a szertartást, még a bal kisujjamat is finomkodva a magasba merevítettem…

A kávé után Mac Gee felállott, és homlokon csókolt:

– Doktor, ön a mi emberünk… – mondotta meghatottan.

Ugyanaznap este a szigeti munkásklub ünnepi vacsorájára voltam hivatalos. Az asztalfőre ültettek, és mindenki rám várt, hogy megkezdjem az ünnepi kávéivást. Természetesen beaprítottam a „munkáscocót” a kávémba, amelyből ez alkalommal egy jókora agyagfazékkal tettek elém… Teli szájjal kanalaztam az illatos, friss tejeskávéval átitatott süteménydarabokat a jelenlevők nagy megelégedésére. A kávé után rengeteg gyümölcsöt és vagy egy tucat szónoklatot kellett lenyelnem, de megérte, mert a vacsora nagyon kedvemre volt. A közönség elénekelte a „Kék kahwah”-indulót, majd a vezérük felállott, homlokon csókolt és mély basszusán dörögte:

– Doktor, ön a mi emberünk!…

Belátom, hogy jellembe vágó eljárásom nem a legkorrektebb volt, de hiába: alkalmazkodnom kellett az áramlatokhoz… Egyszer a nem aprítók tartottak jól, másszor az ellenzéki aprítók kedveskedtek egy jó kávévacsorával. Mindig az illető párt szájíze szerint beszéltem.

A semmittevéstől tekintélyes pocakot eresztettem, de meghíztak a kolerás betegeim is, egyik-másik megnősült. Lupini valósággal áldotta a vad portugál hajóskapitányt, akinek mindezt köszönhette. Fogadkozott, hogy sohasem fogja elhagyni ezt a mesébe illő szigetet… Magamon is megdöbbenéssel állapítottam meg, hogy… izé… hogy is mondjam… nem vágyódtam haza… nem gyötört a honvágy… Hazai szerelmeimről is teljesen megfeledkeztem. Úgy látszik, a kékkávé-szenvedély tett rabjává… Feltűnt, hogy a szigeten sok az eszelős, mániákusan rajongó ember, akiknek izgatottsága csak addig tartott, amíg meg nem itták a kávéadagjukat. Azután nyomban lecsillapodtak… Ezt az ideges tünetet magamon is észleltem, de nem sok figyelmet szenteltem az ügynek…

… Egy napon a kormányzó úr őkegyelmessége hívatott. Az első pillanatban árulásra gondoltam, és minden porcikám remegett az izgatottságtól. Kegyetlen ember volt a sziget kormányzója…

A pálmafából épült kormányzósági palotában fogadott… Magas, elhízott, idősebb, szuszogós öregúr. Kidülledt, véres, zacskós szemeivel percekig bárgyún tekintett szemeim közé, mintha valamit ki akarna olvasni onnan.

– Baj van… – gondoltam magamban –, úgy látszik, kisült a turpisságom… Mégiscsak jobb lett volna, ha csak a nem aprító kormánypárt mellett vallottam volna színt… Aki a néppel, a tömeg[862]gel szimpatizál, mindig ráfizet… De most már minden késő… ezt előbb kellett volna meggondolni… Vagy ülj otthon nyugodtan a fenekeden, akkor se kerülsz ilyen bajba… Még majd felakasztat egy kávéfára ez a bivalyborjú…

A kormányzó nagyot sóhajtott, terjedelmes hordóhasa fölött összekulcsolta szőrös, vastag ujjait, és így szólt:

– Nagyon diszkrét dologról van szó, uram… Úgy vélem, csakis önben bízhatok meg… Számíthatok diszkréciójára?… Mert ha az ügy kitudódik, lehetetlenné vagyok téve a szigeten, szeretett népem előtt… Nos?…

Kíváncsivá tett az öreg… Annyit már kiéreztem a beszédéből, hogy itt nem az én fejemről van szó, és nem az aprítás kérdése körül dúló harcról.

Kiegyenesedtem.

– Számíthat rám, kegyelmes uram… Különben is, aki ismeri szeplőtlen múltamat, sziklaszilárd jellememet…

– Elég!… Kezet rá…

Megszorítottam nagy, nedves, puha kezét… A kormányzó úr magához vont, kabátja belső zsebéből egy szelet papírost vett elő, és az arcom elé tartotta.

– Itt van a nagy titok – mondotta remegő hangon – megengedem, de csakis magának engedem, hogy elolvassa…

Egy vers volt… Rövid, alig húszsoros vers, rettentő rímekkel, összefüggéstelen, hülye tartalommal…

– Én írtam ezt a költeményt… – dadogta a kormányzó izgatott remegéssel. – No, mit szól hozzá?… Életem első, egyetlen költeménye…

„Súlyos kórtünet, mindenesetre” … – állapítottam meg magamban, majd rövid hallgatás után a kegyelmes úr nagy, szőrös fülébe ordítottam:

– Remek!…

*

A politikai ellentétek lehetetlenné tették a szigetlakók életét.

A beaprítók pártja úgyszólván napról napra nőtt, és ezt nem kis idegeskedéssel konstatálták a kormány körül csoportosult, konzervatív elemek. Napirenden voltak a kormány elleni tüntetések, kék zászlós felvonulások… A kormányzó eltiltotta az aprító párt jelvényeinek viselését (ezzel is el akarta érni, hogy az ellenzék ne vegye észre számbeli fölényét), ezzel szemben saját pártemberei jelvény nélkül nem mutatkozhattak az utcákon.

A súlyos, áthidalhatatlan ellentétek utóbb már véres összeütközésekben robbantak ki. Az első ütközetből a jól felfegyverzett kormánycsapatok kerültek ki győztesen. A kormányzó első dolga az volt, hogy letartóztatott, és velem együtt börtönbe záratta a volt kolerás betegeimet is. Véleménye szerint az „alkalmatlan idegenek” forgatták fel a sziget békés rendjét…

Mac Gee mérnök barátom meglátogatott a börtönben, nem nyújtotta a kezét, és elborult arccal csak ennyit mondott: [863]

– Csalódtam önben… Ez árulás!…

A rendőrfőnök azt a vádat vágta a fejemhez, hogy megjelenésemmel betegségeket hoztam a szigetre, és ezért életemmel fogok lakolni…

A további eseményeknek, sajnos, nem lehettem szemtanúja, értesüléseimet a bebörtönözött aprítóktól kaptam.

A szigeten az aprítók és nem aprítók között ádáz polgárháború dúlt… A vér patakokban folyt… a kormányzó gépfegyverekkel, ágyúkkal lövetett a zendülők közé… Végül is a fegyverek ereje győzedelmeskedett: az aprítók megadták magukat…

A kormányzó kihirdette a diktatúrát…

*

A diktátor első dolga az volt, hogy kilenc társammal együtt halálra ítélt, és mert fogytán volt a muníció, az akasztás mellett döntöttek… A „függés” szerencsére elmaradt, a kormányzó-diktátor az ítéletet függesztette fel helyettünk, mert a nagyszámú sebesült orvost követelt. Valamennyien kiszabadultunk, de politizálás helyett a sebesülteket kellett ápolni. A diktátor második rendelete kimondotta a prohibíciót. Betiltotta a kávé élvezését. Arra számítottak, hogy teára szoktatják a népet, és az értékes, ritka kávét eladják a külföldi kereskedőknek… avagy még nagyobb kaliberű ágyúkra cserélik be…

A „száraz törvény” csak olaj volt a tűzre, a szigeti lakosság elkeseredése nem ismert határt… Földalatti szervezetek alakultak, titokban itták a kávét… A mozgalom élén a kávéház-tulajdonosok állottak, de csakhamar hozzájuk csatlakoztak az aprítás régi ellenségei, a rendőrség és a katonaság is… Egységbe verődött Kahwah–sziget meggyötört lakossága, a kávé és a diktátor megbuktatása újból összehozta őket. – Le a gyűlölt diktátorral! Éljen a szabadság!… – hangzott a szigeten a jelszó.

Néhány hétig tartó szervezkedés után egy éjjel a katonák felgyújtották a kormányzósági épületet, a kormányzót elfogták, és egy óriási üstben főtt feketekávéba fojtották.

A rend rövidesen teljesen helyreállott, mindenki annyi kávét ivott, amennyit elbírt, aprítók nem aprítókkal közös asztal mellett étkeztek, tiszteletben tartva az egyéni szabadságot.

A kávétilalom alatt erőt vett rajtam a honvágy… – Csak haza… haza… minél előbb… – buzgott fel bennem egy ismert hang. A kék kávénak még a színét is gyűlöltem… A szigetlakók marasztaltak… felajánlották a kormányzói állást is, csak maradjak… Hiába kértek, könyörögtek, nem volt maradásom…

– Csak még egyszer hazakerüljek – gondoltam –, nem mozdulok ki többé… Ezentúl nem nézem le az egyhangú biztonságban otthon ülő embereket…

Egy kis francia teherszállító hajó hozott haza.