Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. december) 12. szám, 849–944. p.

Nem most történt ez. Régen történt, vidéken, aratás után, egy augusztusi napon, a hét kövér esztendőben.

Rekkenő reggel volt, vasárnap. Mihelyt megvirradt, a sárga napfény pállott pocsolyákban pezsgett a homokbuckákon. A tüdő nem kapott levegőt. Azok, akik ünneplőruhában nyolc óra felé az utcán jártak, kivették szépen összehajtogatott, tiszta zsebkendőjüket, s fölitatták vele a homlokukon gyöngyöző verejtéket.

A Nyárikert-ben álmos cinkék, rigók csivogtak. De kihallatszott onnan egy másik muzsika is, mely nem az éneklő madaraktól származott. A cigánybanda húzta, fátyolosan és tétován, maga is fáradtan és pityókosan azoknak a kitartó korhelyeknek, akik a szombat éjszakából belevirradtak a vasárnap reggelbe, és még mindig nem tudták befejezni, nem akartak hazamenni.

Ha valaki fölágaskodott a kerítés sövényénél, oroszlánszájakat, sarkantyúvirágokat, petúniákat vett észre a kert körgyöpén. Oldalt ült a társaság – négyen – lombokkal befuttatott fapáholyban, zöldre festett lócákon, zöldre festett, terítetlen asztalnál, melyen már a hosszú nyakú, üres borospalackok valóságos tüzérütege vonult föl. Középütt trónolt egy tagbaszakadt úr rövidre nyírt hajjal, nyírt, deres bajusszal, nyersselyem ruhában, Szél László. A tanyájáról jött be, hogy eladja termését. Most ő diktálja az ütemet. Csöndesen, de elszántan mulattak.

Velük szemben egy másik társaság is ült, melyet kívülről nem lehet látni. Ezek tőlük a harmadik asztalnál, a sarokban foglaltak helyet, hárman, fiatalabb emberek, nem negyven-ötven évesek, mint Szél Lászlóék, hanem húszasok-harmincasok. Az ő vezérük és ivómesterük Viczay Feri volt, a jegyző, aki panamakalapot viselt, bal szemén monoklit, ők is itt virradtak meg, már hajnal óta itt tanyáztak, derekasan, komolyan ittak, de nem fehérbort, mint a öregebbek, hanem következetesen vörösbort.

A két társaság nem ismerte egymást személyesen, legföljebb látásból és hallomásból. Mindez elegendő volt, hogy az egyik asztal a másikat bizalmatlanul méregesse, ha nem is éppen ellenséges, de fitymáló–vetélkedő tekintettel, mint az egyik sátor a másik sátor lakóit. „Úriemberek és testvérek ők is – állapították meg kölcsönösen – egyet akarnak velük, inni és mulatni, de egyelőre ismeretlenek, ezért résen kell lennünk, vigyáznunk kell úri méltóságunkra.” A korkülönbség, valamint az a körülmény, hogy nem egyféle bort ittak, fokozta a világnézeti ellentéteket. Állandóan szemmel tartották egymást, hogy ki mulat rangosabban, hogy ki beszél családia[849]sabban és hetykébben a cigánnyal, hogy ki bírja inkább az italt, hogy ki szórja fölényesebben a pénzt, hogy nem esik-e valami csorba az ősi szokások szertartásán, s minderre a beléjük edzett szürke józanságában arra, hogy mit vallanak a tanúk, és mit védekezik a vádlott. Ahhoz, hogy nyíltan észrevegyék egymást, hogy büszkeségüket alázva vállalják a közvetlen kockázatát, hogy át is szóljanak a másik asztalhoz, a saját hibájukon kívül még mindig nem voltak eléggé részegek.

Egy cigánybanda muzsikált nekik. A prímás tapintatosan hol az egyik asztalhoz sétált, hol a másik asztalhoz. Amíg a fiatalok énekeltek, az öregek beszélgettek, ittak, s úgy tettek, mintha nem is hallanák nótájukat, és nem is vennének részt jókedvükben. Így cselekedtek a fiatalok is. Nem közösködtek. Állig begombolkoztak. Ez a tartózkodás és elzárkózás tüntető volt, de csak látszólagos. Azok a nóták, melyeket a cigányoktól rendeltek, arra vallottak, hogy nagyon is figyelik egymást. A cigánnyal érintkeztek, azzal üzengettek. Ha például a fiatalok a „Csak egy kislányt” játszatták, vagy a „Fekete szem éjszakáját”, csupa szerelmes, epekedő és hejehuja nótát, az öregek magukhoz intették a prímást, és mást követeltek. „Beszegődtem Tarnócára bojtárnak”, vagy „Babot vittem a malomba”, olyan lassúbb, higgadtabb dalokat, melyekben nem a hamar ellobbanó szenvedély izzik, hanem a földművelés és állattenyésztés tartalmasabb bölcselete, mely még mindig megmarad számunkra akkor, amikor a kislány és a fekete szem éjszakája már rég elveszett, s ilyen módon irigységükben vagy keserű bölcsességükben ezzel oktatták–leckéztették a tapasztalatlan ifjúságot, hogy érniük kell mindaddig, míg ezt majd egészen megértik, amint kezdetben mindenki a tüzes és érzelmes Schillert olvassa, csak aztán, érettebb korában tér át Goethe mély és egyszerű költeményeire.

Kilenc órakor a hőség pokolivá vált. A nap, mint egy őrült részeg, aki rumtól rúgott be, vörös pofával bámult szét az alföldi rónán, és tüzet, lávát okádott mindenüvé. Benn, a Nyárikert egyébként hűs rejtekén valamennyien azt érezték, hogy meggyulladnak a szesztől és a nap lángjaitól, melyek már átnyilalltak a falombokon is, s homlokukra, hajukra, orrukra tüzeltek. Viczay Feri az asztalt verdesve énekelte, hogy ő az a bizonyos nem jó, az a bizonyos csárdaajtó-nyitogató és édesanyaszomorító, utána pedig duhaj-szemtelen fiatalságában egy akácfa törzséhez csapta a poharát. Egy sugárpászmában úgy tündökölt a monoklija, mint a briliáns. Szél László ezt nézte sokáig. Nyugtalanította a kacér, kihívó üvegdarab, mely lencséjével összegyűjtötte a fényt a gyújtópontba, s egyenesen őt pörzsölte vele. Egy kicsit izgett-mozgott, töltött ő is, ő is legurított torkán egy pohár fehérbort, aztán még mindig a monoklira meredve Feri felé nyújtotta kövér, pecsétgyűrűs mutatóujját, és így szólt:

– Megveszem azt a szemablakot.

Csönd lett. Feri felkönyökölt az asztalra, s csak úgy, félvállról a levegőbe mondta:

– Nem eladó. [850]

Poharak emelkedtek pirosborral. Poharak emelkedtek fehérborral. Mindnyájan ittak.

Szél László kivette pénztárcáját. Ismét Ferire mutatott:

– Akkor megveszem azt a kalapot. Harminc koronát adok érte.

– Az kevés.

– Negyvenet.

– Az is kevés.

– Ötvenet – kiáltotta Szél László, s meglobogtatott egy mályvaszínű bankjegyet.

Feri nem felelt. Szomorú anyagi helyzetén gondolkozott. Egyszerre mindenki meglepetésére áthajította lilaszalagos panamáját. Szél László a fejébe próbálta nyomni, de az csak táncolt boltozatos koponyáján. Mindenesetre átküldette a pincérrel – tálcán – az ötven koronát.

– Megveszem azt a nyakkendőt is – folytatta az ismerkedést. – Meg azt a gallért is. Összesen húsz koronáért.

– Csak harmincért – vetette oda Feri, s ekkor a nyakkendő, a gallér meg a harminc korona már gazdát is cserélt.

– Aztán a kabátot is, meg az inget is, de az tüstént átadandó és nincs alku, először, másodszor, harmadszor.

– Nem bánom.

– A nadrágért is adok annyit.

– Hohó – tiltakozott Feri. – Az testvérek között is megér százötven koronát.

– Egye fene – mondta Szél László, és fizetett.

Feri már vetkőződött, és éljenzés közben küldette át a pincérrel a nadrágját.

– Pezsgőt – ordított Feri –, pezsgőt!

Amikor hozták a hűtővödröket megtöltve jéghideg kútvízzel, s bontogatták az üvegeket, és durrogtak a dugók, Szél László tovább vásárolt:

– Húsz korona a cipőért.

– Tessék.

– A másikért is annyi.

– Nem, ez drágább.

– Miért?

– Mert az a bal volt. Ez pedig a jobb. Harminc korona.

– Ötven – csapott rá Szél László –, de a harisnyákkal együtt.

Feri levetette bal cipőjét és harisnyáját. Föllélegzett. Jól esett megszabadulni a sok gönctől. Meztelen lábujjaival a kert finom homokját gereblyézte, fölhörpintett egy pohár pezsgőt, s minthogy még mindig melege volt, az üvegből locsolgatta a nyakát, a mellét, megmosta a kezeit, az arcát a jéghideg pezsgővel, még a sűrű fekete haját is, mely a fehér tajtékban úgy habzott, mint a szappanhabban. Aztán ledőlt a lócára a kábító, afrikai hőségben. Előtte kerek négyszáz korona púposodott papír, ezüst, arany. Szél László előtt pedig az ő szerény, de drágán vásárolt ruhatára egy halomban. [851]

Az most, hogy Ferit így lengén, igaz valójában látta, és önérzete sérelme nélkül bizalmaskodhatott, felé emelte poharát.

– Szervusz, kedves öcsém!

– Szervusz, kedves bátyám – felelt Feri, és kiitta poharát.

A cigányok most mellé szegődtek, és egymás után az ő fülébe húzták a nótáit. Egyszerre csak megakadt rajta Szél László tágra nyílt, véres szeme, hogy még mindig ott csillog az a monokli, mely legjobban izgatta.

– Mondd, édes öcsém – kérdezte –, az nem eladó?

– Ha megfizeted, édes bátyám!

– Mi az ára?

– Háromszáz korona.

– Annyi már nincs nálam, édes öcsém. De kétszázat szívesen adnék érte.

– Sajnálom, nem lehet.

Addig-addig alkudoztak, míg az öregek összeadták a háromszáz koronát, s megvásárolták Feri utolsó ruhadarabját, a monoklit. A cigányok tust húztak.

A fiatalok fürödtek, lubickoltak a pezsgőben. Az öregek csendesen boroztak.

Tíz órakor Feri átszólt hozzájuk:

– No, miért nem isztok? Talán elfogyott a borotok? Parancsoljatok.

Tüstént átküldött asztalukhoz két üveg pezsgőt, de azzal a föltétellel, hogy megkapja érte a kalapját. Így vásárolta vissza lassanként egész ruhatárát. Tizenegy órakor már teljesen föl volt öltözve, s monoklija ismét ott villogott a bal szemén. Ekkor a két társaság, minthogy semmi ellentét se volt már közöttük, összeköltözködött, és egy asztalnál pezsgőzött délig.