Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. november) 11. szám, 769–848. p.

(Pamflet-regény, Faust-könyvkiadó, Budapest, 1934)

Ez a könyv a polgárról szól. A tehetetlen, gerinctelen, gyáva és megalkuvó polgárról, aki azonban mint Isten teremtménye, eleven, hatalmas pillére a társadalmi rendnek és annak alkatrészeinek: egyháznak, államnak, tőkének és a termelési rendszernek.

Ő a jó tisztviselő, a lelkiismeretes családapa, az önfeláldozó hazafi, a rend és a pontosság mintaképe. Erénye a hűséges alkalmazkodás, a törvények teljes fokú tisztelete és a magasabb fórumokba vetett, vak hite. Egyéni élete szánalmasan kicsinyes és gyenge; örök témája a tragikomédiának. De mint egység: hatalom. Hatalmi pozíciója azonban nem az övé, hanem azé a magasabb fórumé – egyházé, államé –, amely egységbe vonta. Ő a tömeg, amely csak kommandóra vár, hogy meginduljon jobbra vagy balra, irányítói érdeke szerint.

Privilégiuma a felelőtlenség. Lelki életét külső tényezők határozzák meg. Meggyőződése nincsen, csak a félelemtől sugallt mélységes szolgai hite van. Ha vallásos, akkor ezt azzal indokolja, hogy nem lehessen tudni, hátha elnyeri jutalmát ebbéli fáradságáért az ember azon a bizonyos másvilágon, és végső fokon, ha nem hinnénk Istenben, felfalnánk egymást, mint a veszett állatok. Tehát a vallás számára csak korlátokat és utolsó menhelyet jelent, mint a nagy, kozmikus világrendnek kiegészítője. A nagytőke az ő számára az a mesebeli Jóság, amely mindenkinek kenyeret ad, föltétlenül igazságos, elismeri a kiváltságosokat, és egyeseknek, akik azt megérdemlik, a vasárnapi sörét is biztosítja. Az állam rendőrségével, katonaságával s minden más hatalmi szervével csak arra való, hogy őt megvédje ellenségétől, tolvajoktól, társadalmi kilengésektől, és biztosítsa öreg napjaira szerény nyugdíját. Ezért föltétlen bizalommal aláveti magát gondoskodóinak és jótevőinek. Ez egyetlen éltető eleme. Az irodalom és a művészet értéke szerinte abban rejlik, hogy igazolja az ő nagy hitét a fent említett faktorokban, bünteti a rosszat, és jutalmazza a jót.

Egyébként ő az, aki torkaszakadtából éltette a háborút, pedig belül szöpögött, mint a kutya, ő az, aki nadrágszíjjal veri el a gyerekét, mert szépírásból megbukott, ő az, aki néma bűntudattal hajtja le a fejét, ha az osztályfőnöke lemarházza, ő az, aki a saját lányát kidobja az utcára, mert butaságában másállapotba került, ő az, aki hangosan zokogott, amikor a rádió Hindenburg temetését közvetítette, s végül ő az, akit vasárnap délután kettő, négy vagy hat gyerekkel, szolid felesége társaságában a parkban látsz keménykalappal a fején, amint éppen a katonazenét hallgatja, és azt mondja affektáltan:

– Jaj, ez a Schubert, hát ez mégis csak nagy művész volt!

Ő az a kiegyensúlyozott, nyugodt, vaskalapos individuum: a polgár. Ez ő a fenti személyleírás alapján, és különösebb ismertetőjele nincs.

*

Remenyik Zsigmond könyvében ezt a polgárt Cassiusnak hivják. Cassius Kornélnak, aki foglalkozására nézve miniszteri tisztviselő. De ez természetesen véletlen, mert éppen így hívhatnák Kovácsnak is, és lehetne hentesmester vagy egy konzervatív lapnak a szerkesztője. A hangsúly itt a polgáron van, aki a gyilkos szatíra görbe tükrén keresztül botladozik és bukfencezik, akár a bábszínházban.

A könyv elején éppen borotválkozni akar egy őrült borbélynál, és várakozásában unott pofával nézi Czája birkózóbajnok plakátját. Első bemutat[846]kozásánál ez a közönyös, nyugodt unalom tűnik szembe, amely azután kétszázötven oldalon végigkíséri, mint belsőleg üres, de eseményekben gazdag életének tartozéka. A figura alakját nézve Georg Grosz rajzai jutnak eszünkbe, míg az egyre ismétlődő helyzetkomikumnál fogva inkább Buster Keatonhoz hasonlít, mint Chaplinhez. Persze, regényünk hősének minden botlása indokolt, szándéka nemcsak a megnevettetés, hanem a kigúnyolás tudatos formája.

Remenyik nem alakot rajzolt, hanem típust. Nem írt regényt a szerkesztés rafinériájával, cselekménye nem szigorúan egy síkon elindított mese fokozódó érdekességgel, hanem a szatíra törvényszerűségében keresztmetszete a társadalomnak. Ezért a könyvet csak mint irodalmi műfajt lehet a szatíra gyűjtőfogalmába sorolni. Jelentőségében sokkal több ennél. Nemcsak a dolgok elferdülését láttatja meg velünk, hanem a mélyére világít allegóriáival és paraboláival társadalmunk roskadozó fenekére.

Míg Chaplin burleszkjeinél az az érzésünk, mintha egy láthatatlan alak egyre azt súgná a fülünkbe, hogy „ne tessék félni, hiszen az egész vicc”, addig Remenyik könyvének olvasásakor világosan tudjuk, hogy a valóság az, amit a görbe tükör mutat, a többi csak komédia. Hogy Cassius urat hányszor billenti fenéken az élet, annak dialektikus magyarázata van.

Éppen úgy, mint annak a nevetséges paradoxonnak is, amely szerint a társadalom nem lehetne meg Cassius úr nélkül, és viszont. Egymásra vannak utalva szánalmas gyengeségükben, de kényszerű társulásukban, sajnos, már nincsen meg a szükséges összhang. Végül is bűvös tilinkószóra elsüllyednek, megsemmisülnek, mint egy ókori tragédia szerencsétlen szereplői.