Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. november) 11. szám, 769–848. p.

A legutóbbi hetekben Villon XV. századbeli franciáját akartam „élvezni”. Megvallom, hogy minden jegyzet és kommentár mellett is csak nehezen ment. Született francia is nehezen értené. Tartalmi homályosságáról nem is beszélek. Kis és Nagy Testamentuma telvék alkalmi vonatkozásokkal – élcelődő, csúfolódó, gúnyos, de gyakran bánattól és megbánástól átitatott célzással az előttünk részleteiben ismeretlen korra s a költőnek még kevésbé ismert környezetére – olyan emberekre, akik mind ott éltek az akasztófa árnyékában, ha nem is éppen ott végezték életüket. (Amint Villon maga is csak véletlenül kerülhette el a bitót.)

Valamilyen betöréses lopásért elítélve, így énekel magáról a szegény eschollier Villon: [843]

Hogy Ponthoise mellett Párizsban születtem,
És Ferenc a nevem, szörnyűséges pechem:
Kötéllel nyakamon kell most megismernem,
Hogy mekkora súlyú lehet az ülepem…

Mert a szegény eschollier Villon, akinek azért adták a Maistre címet, mert a Sorbonne-ba járt, nagy betyár, nagy betörő volt. De míg betörőtársai közül nem egy jutott a potence-ra, ő szerencsésebb volt; ha el is ítélték, az akasztást elkerülte. Őt csak – mint megénekli – miért is tagadná: jól megcsapkodták, mint a vásznat a patakban, s száműzték. De még ugyanazon évben az orleans-i püspöki börtön egyik cellájában találjuk nehéz láncokban, kenyéren és vizen. Megint betört volna valahol? Megint lopott? Vagy talán – mint ahogy kezdte – ismét egy tisztelendő barátot szúrt ágyékon? (Az első baráttal valami leányügyben különbözött össze, s mint halottat hagyta a csatatéren. De a barátok később is szerepet kérnek hányatott életében, hol hozzájuk tör be, hol velük más kolostorok kincseskamráiba.)

De az orleans-i püspök pincéjéből is kikerül, s eltűnik, hogy hová: nem tudjuk. S az akasztófával való minden kacérkodása ellenére is valahol, valamikor rendes halállal hal meg. Csak versei maradtak meg. Velük az emberiség nem vált gazdagabbá, de nélkülük szegényebb lenne néhány hangulattal, a régmúlt idők leheletével, egy letűnt kor hozzánk szakadt foszlányával.

Villont bátran nevezhetjük a XV. század egyik különös bohémjának, aki mellett a későbbiek, de különösen a maiak, csak jól fésült, jámbor, intézeti deákok.

Verseit olvasván Béranger egy elődjét látjuk benne. Míg azonban ez utóbbi költeményeiben a refrének a verkli unalmas ismétléseinek hatnak, Villonéiban szívből feltörő, őszinte feljajdulások, melyek mindig a szívünkben rezonálnak. – „Mais oú sont les neiges d'antan!” – De hát hol van a tavalyi hó! – Vagy: „Autant en emporte ly vens.” – Amint mindent elfúj a szél. – Vagy a Nagy

Fréres humains, qui aprés nous vivez

a Testamentum ama balladájában, melyet halálra ítéltetése után írt, társaival együtt az akasztófára várván:

N'ayez les cueur contre nous endurciz…
Mais priez Dieu que tous vueville absuldre!

Ki élsz, ha majd mi elmegyünk,
Testvér, bennünket meg ne vess…
De kérd, hogy bűnünk Isten nékünk bocsássa meg!

Csupa őszinteség ez a költő. Mint pl. ott, ahol barátainak (egy nagyon gyanús asztaltársaságnak), a vesszős szolgáknak s az igazságszolgáltatás más funkcionáriusainak osztogatja hagyatékát; vagy ahol beszámol élete sok viszontagságáról; amikor botlásán, bűnén és elrontott életén kesereg; vagy amidőn meghatottan em[844]lékszik meg fogadóapjáról, Villonról, akinek nevét is felvette, mert az ő eredeti neve Montcorbier volt.

… Ki több volt, mint apa, és édesebb, mint anya…

Vagy ahol elérzékenyedve gondol anyjára, akinek annyi bánatot okozott, s akinek kastély és kincs helyett csak egy balladát adhat, melyben a Szent Szűzhöz könyörög érte.

Villon egyike a halál költőinek. Versei az enyészet és halálsejtelem hangulatával átitatottak. A XV. században, az emberiség egyik legsötétebb századában olcsó volt az emberi élet. És Villon nem egyszer állt a halállal szemtőlszembe. Nem csoda hát, hogy költeményeiben is annyiszor gondol reá, s hogy annyira ráfekszik kedélyére az élet hiábavalóságának érzése.

A mai tisztultabb erkölcsi felfogás nem rokonszenvezhet Villon élete módjával. De Villont nem lehet kiszakítani a korából. Bizonyos azonban, hogy élete érdekes élet, s hogy ő, aki átélte azt, a franciák igazi költője.

„Hová és merre tűntek ők,
Arkhipiade meg Thais;
E két testvér és ővelük
Rómának szépe: Flóra is?
Akiknél nem volt senki szebb,
Eltűntek, mint elszáll Ekhó
Csörgő patak s tavak felett!…
Ó, de hol van a tavalyi hó?

És Héloise is merre tűnt,
Kiért kasztráltan lett barát,
S kiért elszenved annyi kínt
A Saint-Denis-i Abélard.
A bölcs Buridánt egykoron
Zsákban a Szajnába dobó
Királyné is már hol vagyon?…
Ó, de hol van a tavalyi hó?

És Berta, Blanka, kik dala
Szebb volt, mint szirén éneke,
S Béatrice, merre tűnt, hova –
Alice meg Maine-nek hitvese;
S kit angolok égettek el,
Hol van Johanna most, a jó;
Szent Szűz! Ó merre tűntek el?
Ó, de hol van a tavalyi hó?

Ajánlás