Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. november) 11. szám, 769–848. p.

(Athenaeum)

1933 utolsó éjszakáján halt meg Jakob Wassermann, a nagy német elbeszélő, kiben zsidóság és németség közös teremtő funkcióba olvadt. Asszimiláns zsidó volt, és írói missziója első szakaszában zsidó hontalanságát küzdi le, majd megírja legnémetebb német regényeit: a Caspar Hausert, ezt a szerencsétlen sorsú örök Parsival-tipust, a „Gänsenmännchen”-t, s a háború utáni összeomlás éveiben ér el regényírói munkássága zenitjére, a „Christian Wahnschaffe” reménytelen életéig, „Laudin” problematikus napjáig és Andergast államügyész hivatása összedőléséig, akinek tizenhat éves fia „Nicht die Wahrheit, sondern die Gerechtigkeit” jelszavával hadat üzen az autoritásnak. Jakob Wassermann halott, és csendes eltávozása egybeesik a német szellemi humanizmus megszűnésével, azzal a civilizációtól való elszakadással, mely minden jó európait szomorúsággal tölt el. Ezzel a szomorúsággal fáradt szívében – milyen találó Wassermannra a nép naiv elképzelése: „szíve hasadt meg bánatában” – költözött el a regényíró, amihez nagyrészt hozzájárulhatott az is, hogy hiába volt küzdő, harcos, erkölcsös író, hiába kereste a boldogtalan, az élettől megtaposott, gátlásoktól megszállott emberek sorsát, hiába volt minden betűje, minden sora, minden emberséges sikolya nobilis, emelkedett, szinte lelket emelő írás, komoly elismerésben, őszinte megbecsülésben része soha sem volt. Kötelességtudó író volt, művészetének alázatos szolgája, a polgári lelkiismeretért, a nemes polgári ideálokért vérző ember, s éppen ezért jólesett volna, ha majdnem harminc kötetet kitevő regényei, novellái, beszédei és tanulmányai – ki tudja, hogy az írói elhivatottság küzdelméről, az elbeszélés művészetéről márványba véshető szépségű esszéket is írt – azzal az elismeréssel találkoztak volna, amit győzedelmeskedő, örök mesélőművészete, csodálatosan zengő férfilírája minden fenntartás nélkül kiérdemelt volna. S hiába volt nagy német regényíró, az impresszionista-szimbolista német regényírásnak talán a legnagyobbja, zsidó volt, reménytelenül és mindig csak a zsidó, mint boldogtalan, szegény, beteg őse, Heine, akinek belső küzdelme sokban hasonló volt életéhez.

A kötelességét tudó, művészetét utolsó lehelletig szolgáló író halála előtt néhány nappal fejezte be nagy regényét, a „Joseph Kerkhovens dritter Existenz”-et azzal a vívódással, azzal a kínzó fogantatással, amivel a Caspar Hausert háromszor, a Mauritius-eset első száz oldalát több mint hússzor írta át… Ehhez, a sok rész[839]letében autobiográfiai regényhez egy utóiratot készült írni, amelyet a tiszta ideák magasságából leszálló művész harcos szózatának, embertartalma szenvedélyes vádiratának szánt mindez ellen, amit egyetlen, tömör szóban: a hitlerizmusban foghatunk össze. Alig írta meg a bevezető sorokat, kihullott kezéből a toll, nem tudta még azt a Németországot sem bántani, amelynek első „kultúrcselekedete” a „Caspar Hauser” máglyán való elégetése volt.

A csodálatos embernek és a nagyszerű orvosnak, Kerkhovennek ideáloktól fűtött, küzdelmektől vérző, csalódásoktól tépett élete utolsó szakasza félelmetesen pesszimisztikus és megrázó napjainak története ez a monumentális regény, amelynek egyes szereplőit a Mauritius-ügyből és az Etzel Andergastból ismerjük. A Mauritius-ügy „justizmord” történetére, amit a nagy tehetségű fiatal Andergast old meg, még emlékszünk, és a róla elnevezett második regényben lép fel Kerkhoven tanár, akit felesége hű tanítványával: Etzel Andergasttal csal meg. Itt kezdődik Kerkhoven harmadik élete, amikor szerelme nagy csalódásának fájdalmát felejtve, Jáva szigetén van. Onnan haza tér, a svájci tó partján szanatóriumot épít, és a lelkük inkvizíciós börtönében kínlódó betegeket gyógyítja. Ez lenne a nagy regény külső kerete, a maga is halálos beteg Kerkhoven tragádiájának rövid foglalata, ahogy élete nagy munkáját sietve papírra veti, s amikor ez kész, a pótolhatatlan, a beteg emberiség számára megváltást jelentő lélektani gyógymód kézirata eltűnik. Élete kiégésével élete nagy munkája is odavész. (Így látja a halál küszöbéig ért Wassermann regényhősében saját élete szimbólumát is.) A regényen, e centrális eseménytől függetlenül egy teljesen különálló eseménysorozat vonul végig, a szanatóriumba menekült Alexander Herzog író szerencsétlen házasságának története, ahogy borzalmasan boszorkány volt felesége a polgári igazságszolgáltatás és a polgári erkölcs mai törvényes eszközeivel, a középkori kínzókamrákra emlékeztető kegyetlenséggel teszi tönkre nagy tehetségű férje karrierjét, hírnevét, életét. „Ganna oder die Wahnwelt”, ez a külön rész címe, amelyben Herzog házasságát megírja. Aki ismeri Strindberg „Die Beichte eines Toren”-ját vagy az Amerikából elüldözött Ludwig Lewishon „Herbert Crump”-ját, az előtt teljesen megvilágosodik ez a szörnyű Inferno, a Ganna-hisztériától fűtött kegyetlen harc, ami – ahogy Wassermann mondja: „bürgerlichen Geist der Pakte” leple és asszisztálása mellett folyik. Ahogy a két, egymás mellett haladó, egymást átszelő, sokszor egymásba olvadó eseményláncolat – Kerkhoven zilált, agyonhajszolt életmunkája, Herzog szerencsétlen házassága – kifejlődik, s ahogy az üldözés vágyának őrülete – mint valami pszichológiai csoda – a regénybe épül, úgy lesz a harmonikusra derülő történetből fájdalmas diszharmónia, minden emberiből vérző kiábrándulás, holott Kerkhoven életének, munkásságának is örök leitmotivja „nil humani a me alienum puto.” [840]

Mi lehetett ennek a tragikus könyvnek célja, mit akart vele Wassermann elmondani túl mindazon, ahogy életét és egy démonikusan lelketlen növel való házassága történetét alkotásba formálta? Megérezte-e elkövetkező halálát, hogy a regényt az erősen átható szagú enyészet szürkésfekete leplével vonta be, mintegy hattyúdalát énekelve sikertelenségben, elismerés nélküliségben kimerült írói pályájának, holott minden munkájában, éppen úgy, mint Kerkhoven, „hidat akart építeni a vágy érzéki világából a hit érzékfeletti világába, az élettanból és a lélektanból az isteni magasságok bizonyosságába”.

Visszás sors volt Wassermann élete. Tölgy akart lenni, erős, sudár, vihart álló, nemes tölgy (a német nemzeti fa!), és csak sötétzöld levelű, kúszó folyondár lett. S már nincs többé. Az ember életében ritkán adódik alkalom, hogy a halál pillanatának tragikus súlyát teljesen átérezze. A Kerkhoven harmadik életének elolvasása utáni pillanat volt ilyen.

Szántó Rudolf tökéletes fordítása.