Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. november) 11. szám, 769–848. p.

Kázmér Ernő: Thomas Mann: József

(Athenaeum)

Mi adja Thomas Mann befejezés felé közeledő bibliai regénytrilógiája korszerűségét, mi, ha nem végtelen, ideges szenvedés, valami rendkívüli tettvágy vagy talán a magány hatalma, ahogy a forradalomellenes, tradíciós polgár és a goethei művészi hitvallást sóvárgó, hazájából csavargásra kényszerített író a párizsi utcák mozgalmasságán, hotelszobája négy csupasz falán át térden és porban kúszik a Biblia felé. Mondhatnánk: végzet, de talán az önmegalázkodás kínja is, ahogy a Buddenbrooks kereskedői négy nemzedékének lassú halódásától, a hatalmas „Firma” összeomlásától, a polgári életformának ettől az ideális nagy regényétől a könyvek könyvéhez, Izrael népe ősatyáihoz fordul, holott Thomas Buddenbrooktól az álmodozó Józsefig, a Hanza-város hűséges Biedermayerjétől, a „Királyi fenség” ceremóniáitól, a „Fiorenza” reneszánszától, a „Velencei halál” vágyakozást és halált síró, fájó muzsikájától vagy a „Varázshegy” szimbolikus eseményeiben az európai szellem [837] szétesését boncoló spengleri látomástól Isten kiválasztott népe ősatyái felé tekervényes, évezredes a visszaút.

Olvastuk Jákobot, ezt az író erkölcsi érzékenységének és az aszkétizmusig egyszerűsödő esztétikai hitvallásának látnoki, prózai eposzát, ahogy a Bibliából, a Biblián át és a Bibliával szemben kicsinyességében, bűnözéseiben is örök embert mintáz az ókor márványába vésett prófétáról, aki csalással szerzi meg az elsőszülött jogait, s a testvérek örök, mai tragédiájához hasonlóan Ézsaut kisemmizi, majd apósát forgatja ki vagyonából, de nyári éjszakákon, ha feljő a hold, büszke tekintettel fordul az ég felé, s Isten kedves gyermekének tudja magát. S most, hogy a nagy trilógia második kötetében lapozunk, az álmodozó, testvérekre árulkodó, homlokát mirtuszkoszorúval díszítő József regényében valami kristálytiszta, szinte éles légkörben tárul elénk a bibliai kor, a tíz vad és szenvedélyes bátyjával hadakozó szép ifjú alakja, amint szelíd kis öccsével, Benjáminnal megy Jákob szétszórt telepei, sátorkunyhói, istállói és csűrkamrái külön világából a szent berkek felé, hogy az oltárok és áldozati ajándékok mítoszából lelke gyökeréig érezze a hatalom végtelen determinációját, az élet mélyében rejlő lelki kényszert, a lelkiség alatt szunnyadó, folytonos tökéletesedési vágyat, amely az új és új életeken, folytonos konfliktuson át, a bűn-bűnhődés örök forgásától szegélyezve közeledik a tragikus emberi nagyság felé.

Racionalizmuson nevelkedett, a gondolkodás minden kalandján átesett, elfinomult agyunk őszintén szomjazza a lélek ősi, nagy élményeit és a primitív emberszellem minden lelki megnyilvánulását. Napjainkkal vívódó harcunkat feloldja az ily művészi élmény, és az izmusok lázában vajúdó világ fölé magasul a múlt embere, aki nem próféta többé, hanem az anyag, a lélek és a szellem látnoka s nagy népe szimbóluma. Thomas Mannak a Bibliához való menekülésében, József alakjának és világának megelevenítésében ott szunnyad a mától elszakadás, a művészettel valói bús, monoton, sokszor reménytelen bíbelődés csömöre, s így ér az irodalom tikkadt, szép lelke a nagy vallomásokhoz, a nagy víziókhoz, az ősi ember lobogó szenvedélyéhez: Istenhez. Hogy vannak a „József”-nek lapjai, ahol sok a koturnus, a biblikusba ojtott póz, a fáradtság, némi erotika és csöndes moralizálásra való törekvés, s mindebben a valóság, hogy csak a Biblia nagyjait látja, de sohasem a Biblia népét, tehát csak Jákobot, Józsefet, de Izrael leglelkéig nem ér, ez megint csak a művész tragédiája, aki magányos lelke gyötrelmes viaskodásával sohasem ad mást, mint irodalmat. S mi az irodalom? Mi a művész? Ezt kérdezi az író már a Buddenbrooks óta, de hiába! Az élet felelőtlen kanyargását, a lét kicsapongását nem lehet a művészet ihletett pózai béklyóiba szorítani, az anarchiát lehiggadt atmoszféra felé irányítani. A vágy az irodalom, Thomas Mannak maradandó alkotásra vágyódása s nagy vágya élményes művészet, kápráztató stílusvirtuózkodás, szárnyaló lírájának zenit felé daloló mámora, [836] de… a tolla csak a kiváltságos művész díszes eszköze. Sohasem hitet tevő szerszám, igazság pörölye, az etikus, felelős író ökölbe szorított harci szimbóluma. S a vágy… vágynak marad, idegsorvasztó, sohasem csüggedő akaratnak, amelyet időről időre alkotások enyhítenek, de a maradandó remek körvonalai havas csúcsaira nem ér fel.

Sárközi György archaikusan nemes fordítása.