Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. augusztus) 4. szám, 210–279 p.

A rövidlátás és messzelátás fogalmait oly gyakran használjuk lelki képességeink meghatározására, hogy adott alkalommal szinte szükségesnek látszik annak hangsúlyozása, hogy azok nem átvitt értelmére, hanem eredeti testi mivoltára gondolunk. Természetes: a rövidlátásnak és messzelátásnak csak lelki értelme érdekel. Fizikai látásunk hiányát jól köszörült üvegek helyreigazítják, azoknak fénytörésében igazi, torzítatlan képében észleljük a külső világot. Mint minden probléma, melyet sikerült megoldanunk, elveszti ingerlő, izgalomkeltő, nyugtalanító erejét, s átmegy a köztudat szürke magától értetődőségébe. Problémák csak lelki látásunk terein kísértenek.

Mégis a felzúdulásnak indulata milyen morajlással dörögne elő háborgó lelkek vulkánjából, hogy remegne a talaj a kirobbanások lökéseitől és százezrek indulatos lábdobbanásától, s a rövidlátás és messzelátás testi értelme ismételten milyen elsőrangú problémává válnék, ha valamelyik törvényhozó faktor, aki saját szemüvegét tökéletesen jónak ítéli, kötelező erővel elrendelné, hogy mindenki csak olyan üveget hordhat, mint az övé.

Küldöttségek, orvos kamarák, vezércikkek, tudományos értekezések, népgyűlések, kávéházi asztaltársaságok, kabarék felzúdult raja megrohamozná ezt a szemüvegrendeletet, s a felháborodás és kacagás iszonyatos erejű szövetségével csakhamar elsöpörné a rövidlátó parancsot.

Milyen jólesik így együtt tudni az embereket haragban és felháborodásban, a meggyőződés lelki összhangoltságában, izommegfeszítve és harcra készen, hogy megdöntsék a rosszat, és helyreállítsák a világ természetes rendjét.

S itt átcsúsztunk valami más kategóriába. Jó és kellemes érzés, ha az embereket a világ rendjének szemlélete egy táborba tereli. S ez a tábor egy dobbanásba olvadó ütemre menetel, s egy vezényszóra cselekszik.

Kellemes, mert ritka jelenség, mert a gyakoribb, hogy a világ szemlélete elválaszt bennünket.

Az emberek lelke különböző, különbözőképpen tükröződnek benne a külső jelenségek. De hogy minden lélek képes legyen az egész világ rendszeres szemléletére, fel kell illesztenünk a lélek szemére a nélkülözhetetlen üveget: a világszemléletet. Lehetetlenség, hogy minden léleknek ugyanarra az üvegre volna szüksége. Lehet világszemlélet, amely egyikünket maradék nélkül kielégít, s pontosan eligazít a világ zavaros dolgainak közepette, másikónknak azonban kétségbeejtően és fulladásig levegőtlen volna, s kínzó-homályosan, eltorzultan, szétfolyón, elmosódottan tükröztetné a világot, amelyben a vak tapogatózás veszélyes szakadékokkal fenyegetne.

Mindenkinek más és más üvegre van szüksége a biztos eligazodáshoz, s az a boldog ember, aki megtalálja magának a lélek alkalmas üvegét: a kielégítő világszemléletet, amely elnyugtatja a lelket, mint a jó üveg a szemet, kellemes és igaz perspektívát nyújtva mindarról, amivel az életben találkoznunk kell.

S mégis mi történik akkor, ha jönne egy szigorú törvény, elrendelné, hogy a lélek szemére is csak egy bizonyos üveget szabadna illeszteni, s mindnyájunknak csak egy világszemlélet törésén keresztül szabadna tekintenünk a világ dolgaira.

Vajon egyek volnának-e az emberek felháborodásban, vajon lázadozó indulatuk kirobbantaná-e süvöltően közös tetté, s menetelnének-e kart karba öltve, súlyos léptekkel a barikádokra eltörölni az egyszemüveges törvényt? Kialakulhatna-e bennünk megint az a kellemes érzés: íme, emberek, megint együtt vagyunk, mert íme egy akarattal azt akarjuk, hogy mindenki igaz képet kapjon a világról azon a szemüvegen keresztül, amely az ő lelkét zavartalanul szemlélő érzékké tökéletesíti. Vajon kinek jutna eszébe ez az önkéntes és öntudatos egyesülés?

Mi, emberek sokkal inkább egyetértünk, míg testünk érdekeinek sérelméről van szó, s talán éppen természetesnek fogjuk találni azt az erőszakot, amellyel egyikünk a másikunk lelkére akarja kényszeríteni saját világnézetét anélkül, hogy ez a másiknak a tisztánlátás boldogságát ajándékozná.

Igen, ezt az erőszakot magától értetődőnek találjuk. Pedig ez a ráerőszakolás nem válogat eszközökben. Gyűlölet, megvetés, átok, gáncs, szitok, lelketlen üldözés, lelkiismeretlenül odavetett jelszavak, üresen döngő, gyilkos mérgű frázisok gabalyodnak fülsiketítő diszharmóniába, amelyből iszonyatos süvítessél tör ki az élethalálharc.

Pedig ebben a türelmetlen és féktelen harcban nem éppen a világnézetek a hibásak. Azoknak a nagy szellemeknek tekintete, akik egy-egy világnézetet megteremtenek, hatalmasan nagy látszögű, hiszen egy egész világot kell felfogniok, s egy egész világot kell beletörniük a lélek apró gyűjtőlencséjébe. A világ egészére kell rányitni szemüket, s ennek lelkesen ragyogó, mindent befogadó, tiszta fényű, a mindenséget tükröztető szemnek kell lennie. Az a szem, amely az egész világot képes belátni, bizo[210]nyosan úgy látja a többi világnézetet is, mint a világba illeszkedő dolgok magától értetődő és természetes egymásmellettiségét. Ez a szemlélet levegős és hatalmas szemszögű, mindent befogadó, s aligha érhet rá a világszemlélet nagyszerű emberi munkája mellett, hogy szellőzetlen lelkekben kelt mérges indulatok fűtőanyagával tüzeljen, mert ez is csak szemléletének tárgya, de nem módja lehet.

Ezért az igazi értelemben vett világszemléletek nem a gyilkos harc szolgálatában állanak, csak emberi eszközt keresnek a minél tökéletesebb emberi látás biztosítására. Munkájuk a legeredetibb értelemben nem egymásba ütköző, hiszen ugyanazt a világot fejezik ki saját szemük törésében, a maguk látási rendszerében.

Felebaráti szeretet, szociális érzék, testvériesülés, kollektív öntudat,– a nagy emberi összeőlelkezéseknek megannyi világnézeten keresztül kifejezett egyazon értelme, s hol engedné meg egyik is az egymásratörő erőszak és gyűlölködés iszonyatos mérgének élvezetét?

A világnézetek szempontjai, amelyekből világot felölelő, hatalmas horizontjaik kiívelnek, lehet, hogy néha ellentétesek, mégis céljuk szerint békésen egyetértők, mert egyaránt a világ értelmének minél tökéletesebb kifejezését szolgálják. Olyanok ezek a szemléletek, mint az egymásba néző tükrök, mindegyik benne van a másikban, mégis mindegyik a maga szemszögében tükrözi a közbeeső világot.

A világnézetek akkor lesznek veszedelmessé, ha az egész világra rányíló horizontjuk laposan ívelő emberi fejbe préselődik, s ebben a kalodában a világot befogadó látszög összeszorul, s összeszűkült szögben pislákol a világ apróra elszigetelt részeire.

Ennek a lapos szögű látásnak mérges sugara fűti túl az emberek lelkében az értetlenség szörnyű robbanóanyagát, amely szétveti a közeledés minden reményét.

Pedig mégis lehetetlen, hogy mindnyájunknak olyan magasan boltozó homloka legyen, amelybe a legnagyobb szellemek kialakította világnézetek ívei hiánytalanul beleilleszkedjenek.

S ez az emberi eredendő hiba egymásra uszít bennünket, s egymásra törünk a hibás látás bűnös szuggesztiója alatt.

Hová forduljunk hát, tétova emberek megvilágosító fényért, tiszta szemléletért, mindnyájunkat összefogó látásért, valami isteni szemüvegért, amely bennünket égető sugárkévébe, forrón gyújtó fókusszá gyűjt össze?

Vissza kell mennünk legösztönösebb indulatainkhoz, nyelvünkhöz, irodalmunkhoz, művészetünkhöz, lelkünk megnyilatkozásának összességéhez: kultúránkhoz.

Ez a szemüveg a mi látásunkhoz való. A mi egészen külön szempontunkból indul ki, mégis felöleli az egész világot, láttat és kielégít, világosságot gyújt és megnyugtat, a legnagyobb lelkiismereti szabadságot engedi, s mégis jótékonyan egybefog összetartozásunk meleg egységébe, érezteti, hogy ez a látás életünk egyedül tájékoztató, belső képessége.

A kultúra nemcsak műveltség, művelődés és művelés, de világnézete amelynek különálló pontjából az egész világra lehet tekinteni. A világ legellentétesebb pontjaiból özönlenek bele a fények, a legellentétesebb képek tükröződnek benne, mégis egységes rendszerré gyűjtve elkülönült szemléletünk lencséje által.

A kultúra a fajtának legösszefogóbb ereje, mert a fajta legösztönösebb indulatai építenek rajta. Ezek az indulatok mindnyájunkban egyugyanazok, s ezért lehetséges, hogy a világnak ilyen szemlélete végzetesen összeköt bennünket.

De egyben a kultúra a legtágabb és leglevegősebb fogalom. S a kultúra nevében nem lehet kizárni irányokat és felfogásokat, mert a kultúra fogalma egyetemes és egységes.

Ha a kultúra világnézetének szemüvegén keresztül tekintjük a világot, akkor természetes magától értetődőséggel látjuk a jelenségeket föltétlenül együvé tartozóknak, s be fogjuk látni, hogy ebből az egységből senki sem zárható ki, aki a kultúra igaz építője.

Ezen a szemléleten keresztül tisztázódik minden kérdésünk, s így irodalompolitikánk iránya is.

Hiszen lehetne arról szó, hogy csak a népieseket, vagy csak a klasszikusokat, csak a moderneket, csak az aktivistákat, csak a rímeseket, vagy csak a kötetleneket, csak a mesélőket, vagy csak az eseménytelen analizálókat, romantikusokat vagy naturalistákat engedjük be az irodalom berkeibe s az irodalmi folyóirat hasábjaira. Lehetne arról szó, hogy csak lomha materialistákat, vagy csak szárnyaló idealistákat, csak sötét pesszimistákat, vagy csak mindent rózsaszínűen látókat, csak individualistákat, vagy csak kollektivistákat engedjünk be a kapun. Lehetne arról szó, hogy vizsgáljunk vallásokat és hiteket, meggyőződéseket és babonákat, és mindenkit a magunk vallása, a magunk hite, meggyőződése és babonasága szerint értékelnénk, valakit belépésre érdemesnek, vagy kivetésre elítéltnek.

A kultúra világszemléletén keresztül ezek az ellentétek békésen egymásba simulnak. S az az irodalompolitikus, aki ilyen szemüvegen keresztül néz, nem fogja az erőket szétforgácsolni, hanem termően együvé tartani. Mert nem az irány üdvözít, de a szemlélet szögének ívelése, mely annál tökéletesebb, minél nagyobb a sugara, s a világnak minél nagyobb részét képes magába, fogadni és saját törvényei szerint újjáteremteni.

S ugyanez az igazság kell, hogy uralkodjék a napi sajtóban, kultúrmozgalmainkban és egész közéletünkben.

Fajtánk kultúrája és az egyetemes kultúra, a szemszög és a horizont, – ez a kettő, amely látásunkat tisztán és zavartalanul megőrzi, de ez az egyetlen, mely összefog, s egyszersmind fejlődésre képessé tesz.

Azok az értékek, amelyeket eddig kincsesládánkba elrakosgattunk, ennek a szemléletnek voltak eredményei.

Szenteleky Kornél e kincsesládának őrzője, az ezüsttulipán első lovagja azokért az eredményekért kapta kitüntetését, melyeket sokévi munkája után a köznek ajándékozott, de öntudatossá kell magunkban tennünk, hogy Szenteleky Kornél megtalálta azt a szemléletet, amellyel ezeket az eredményeket el is lehetett, érni. S mi nagyobb ígérete lehetne a jövőnek, mint egy lélek, amelyen keresztül egyformán tisztán látunk?