Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. november) 11. szám, 769–848. p.

Köztudomású, hogy a budapesti Thökölianum, a vajdasági szerbek büszke kultúrvára adott hajlékot a régi Magyarországon az egyetemi tanulmányt folytató szerb ifjaknak. A beogradi Politika nemrégiben cikket közölt, amely leírja a Thökölianum mostani életét, és annak a kívánságnak ad kifejezést, hogy Sava Thököli alapítványát Jugoszláviába tegyék át.

Sava Thököli dúsgazdag vajdasági szerb nemes volt, ő létesítette a nevéről elnevezett intézetet. A szerbek Thökölit az akkor még Budapesten székelő Matica Srpska elnökének választották meg, s valószínűleg az elnöki székben szerzett tapasztalatok érlelték meg Thököliben azt a gondolatot, hogy halála után a vagyonát a szerbségre hagyja. Sava Thököli királyi tanácsos, a jogi és filozófiai tudományok doktora volt, és nemességet kapott a királytól. Még életében megvásárolta az akkori Fehér kereszt utca egyik emeletes házát, amelyben 1838-ban otthont létesített azon szerb nemzetiségű, szegény sorsú ifjak részére, akik Budapesten akarják folytatni egyetemi tanulmányaikat. Sava Thököli 1838-tól egészen 1842-ig az intézetet maga irányította, majd a halála után az intézet fenntartására szolgáló alap kezelését a Budapesten székelő Matica Srpska vette át, s egészen 1877-ig gyakorolta ezt a jogát. A Maticának azonban nem volt formális működési engedélye, és azért 1877-ben Novi Sadra, a szerbek Athénjébe költözött, míg a Thökölianum vezetését a budapesti szerb hitközség vette át. Egészen 1902-ig a szerb hitközség kezelte az alapítványt képező vagyont, amelynek irányítása körül heves harcok dúltak. Ezt a küzdelmet a Politika a következőképpen ismerteti:

„A múlt század ötvenes és hatvanas éveiben, sőt későbben is a szerb politikai élet mozgalmas volt, és a pártharcok is igen szenvedélyessé váltak. A küzdelem úgyszólván minden területre kiterjedt, és az élet valamennyi megnyilvánulására kihatott. Még Svetozar Miletić alatt is, egészen a század végéig dúlt a pártharc. Két szerb párt állott szemben egymással: a Zastava körül csoportosultak Svetozar Miletić hívei, míg az ellentábor a Branik című [829] lapot adta ki. Budapest mint a szerbek akkori kultúrközpontja gyakori színhelye volt a küzdelmeknek. A budapesti iparosok és kereskedők, akikhez az intellektuelek is csatlakoztak, lelkes Zastavások (radikálisok) voltak, és az Angol-király szállóban volt a főhadiszállásuk, míg az ellentábor liberálisnak nevezte magát, és a szerb alapítványok jelentékeny része felett rendelkezett. A küzdelmet bevitték a hitközségi tagok útján a Thököliánumba is. Az intézet vezetőjét, aki egyben az alap kezelője is volt, hatévenként választották, s amikor 1902-ben Stevan Popovićnak lejárt a mandátuma, újból fellángolt a két szemben álló frakció között a harc. Miután Popović nem volt biztos újbóli megválasztásában, kieszközölte mint kormánytámogató szerb, hogy patronátust nevezzenek ki a Thököliánum élére. Stevan Popović ezáltal biztosította magának a további uralmat a Thököliánum felett, s miután nem szerette a radikálisokat, nem engedte a Zastavához tartozó szerb ifjakat az ösztöndíjakhoz hozzájutni. A Kolo Mladih Srba egyesület tagjainak is csupán azt engedte meg, hogy a Thököliánumban lakjanak. A patronátus, amelynek tagjai a püspök, a budai, a szentendrei és a budapesti görög katolikus pap és mások, ma is kezeli a Thököliánumot és az alapot.

Még 1907-ben a kormány hozzájárulásával a Sava Thököli-féle alapítványhoz tartozó értékpapírok árából modern, többemeletes palotát építették. Az utolsó percben, mert ha a világháború alatt is megőrizték volna az értékpapírokat, azok elértéktelenedtek vagy elvesztek volna. A Thököliánumnak negyven szerb ösztöndíjasa volt, azonkívül húsz szerb ifjú lakást élvezet díjtalanul. A Thököliánum elősegítette a szerb ifjak intellektuális tanulmányainak a befejezését, és ösztöndíjasai a Vajdaság minden részébe eljutottak. A Thököliánum kétségtelenül magas kultúrmissziót végzett a szerbek életében.”

A beogradi lap munkatársa leírja látogatását a Thököliánumban. A folyosón egy fiatalembert talált, az intézet ösztöndíjasát. A bemutatkozásnál azt mondotta, hogy Adamovićnak hívják, de amikor az újságíró beszédbe elegyedett vele, legnagyobb meglepetésére így válaszolt:

– Nem tudok szerbül!

„Ha az épület homlokán – folytatja a Politika – nem volna látható Sava Thökölire emlékeztető három relief, senki sem gondolná, hogy az épületben valamikor olyan pezsgő élet volt, mint a méhkasban. Ma csak a patronátus létezik, és három ösztöndíjas maradt meg a negyvenből. Az épületet lakásokká alakították át, és azokért évi ötvenezer pengőt kap az alapítvány. A három ösztöndíjas diák évenként nem kerül többe 2400 pengőnél, de akkor hol van a többlet? Talán bankba helyezik el? Milan Mandić pomázi ügyvéd, aki a hodosi szerb kolostor ügyében a budai görögkeleti püspököt [830] képviselte, most ügyvédi honoráriuma fejében nagyobb összeget követel.”