Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. november) 11. szám, 769–848. p.

XVII.

Már 1930. őszén kezdtek suttogni az ország súlyos pénzügyi bajairól és néhány hónap múlva, mikor a pengő külföldi jegyzései napról napra katasztrofálisan zuhantak alá, nem egy ember dörzsölte boldogan a kezét, mert előrelátó volt, és így megmentette vagyonát. Mielőtt nyilvánosságra jutott, hogy amit a költségvetés mutat, felér egy nemzeti szerencsétlenséggel, mielőtt elindult Berlintől a bankkrachok lavinája, már rengeteg pengő szökött ki külföldre.

Almássy Erzsébet ebben a szöktetési munkában akart részt venni, de nem sikerült neki. Milánóból egyik percről a másikra menekülnie kellett. Másnap Ettore Deskovicstól megtudta, hogy keresik, és már nyomában is vannak.

Miért keresik? Két év telt el azóta, hogy megugrott Kelecsényi elől. Azóta csak a maga számlájára dolgozott, és minden ügyletét zavartalanul, akadály nélkül bonyolította le. Utóbbi üzletei különben is legálisak voltak, bármelyik bank is ügyesen elintézte volna, ha a mai sovány kereseten osztozkodni akart volna… Mégis keresik, ezt igazolja szobalánya levele is, de megint csak kérdi: kinek mi baja van vele? Talán a pengőüzletnek jöttek nyomára? Ezt a tranzakciót egy nagy pénzemberrel együtt tervezte ki. A pénzember azt mondta, hogy ötvenmillió pengő nevében beszél és a sok pénz mögött egy történelmi és egy pénzmágnás áll. Talán a pénzember valamit rosszul csinált, valakiben nagyon bízott, és az elárulta… Vagy talán a pénzember csak egy provokátor… Lehetetlen… A híres úri siberről ilyet feltételezni nem illik… Mindig csak sok milliós üzlethez nyúlt… így lett belőle üzleti becsületére kényes „nagy pénzember”. Nem, nem lehet az, hogy a pengőügyben kutatnának utána, hiszen nem történt még egyetlen cselekedet sem. Ha a rendőrség tudna valamit a tervről, megvárná, míg az első lépés megtörténik… De hát akkor kik… Ki vadászik rá? Hogy jutottak el a Deskovics-irodáig, folyószámlájáig, dossziéjáig?… Ki? Ki?!

Egyszerre elsápadt…

Kelecsényi János jutott az eszébe. Nem a rendőrség, Kelecsényi keresteti őt… Hát persze, Kelecsényi kereste budapesti lakásán, ő küldte el megbízottját Milánóba… Igen! Kelecsényi emlékezhet a Deskovics-bankházzal való összeköttetésére. Abban az időben, mikor [812] együtt éltek, sokszor utaztak együtt Milánóba, és hitelleveleiket – az ő tanácsára – mindig a Deskovics-bankházra állították ki… Egyszer milánói tartózkodásukat meg kellett hosszabbítani, pénzük elfogyott, és Deskovics pusztán az ő szavára, egyszerű bonra ötezer lírás kölcsönt nyújtott. Ezekre a dolgokra jól emlékezhet Kelecsényi, csak ő oktathatott ki valakit arra, hogy vásárolja meg a bankház egyik alkalmazottját… Mit akar tőle ez az ember?… Talán első perctől kezdve, hogy megszökött előle, azon töri a fejét, hogyan leplezze le?… Persze, hiszen mikor rajtacsípte, akkor is azzal fenyegetőzött, hogy rendőrkézre adja… Akkor nem tette meg, mert ha leleplezi, magának is árt vele, hiszen az ő társaságában, az ő hivatalos dolgai között vitte a csempészárut. Ha akkor leleplezi, kiderül, hogy más is kotorászhat hivatalos táskájában, és vége szakad diplomáciai pályájának… Most végre rászánta magát, elővette hidegre tett lelkiismeretét, most… két év után kezd kutatni, új bűnöket keres, melyekben már látszólag sincsen benne… Úri dolog ez?… Nem volt elég számára az, hogy megalázottan elrúgta maga elöl… Mit akar még?

Öt hónapja annak, hogy az asszony így vergődött Deskovics előtt. A bankár maga is féltette bőrét, és ijedelme csak fokozódott attól, hogy a mindig vakmerőnek, kihívó tekintetűnek ismert asszony most nem szól egy szót sem, és arca falfehér…

De madame Eliz magához tért, és megnyugtatta a bankárt.

– Ne aggódjék… Nem a rendőrség kutat utánam… De azért vigyázni, védekezni kell… A pengő-üzletet nem csináljuk meg. Nagyon rosszul kezdődött… Azt hiszem, mást is, mindent likvidálnom kell… Most nem tudok dönteni… Elhatározásomról értesíteni fogom… De mielőtt elbúcsúznánk, barátom, volna egy kérdésem: ön azt mondta, hogy rajtacsípett alkalmazottja átadta önnek megbízója névjegyét, de később, amikor kereste, már nem találta meg.

– Úgy van. Lehet, hogy az a spicli asztalomról visszacsente…

– Mondja… Kelecsényi János állt a névjegyen?…

– Nem emlékszem… Bocsásson meg, madame Eliz, nem maradt meg a fejemben az idegen név… Különben is nagyon feldúlt állapotban voltam. Elutazásom előtt gondoltam arra, hogy elmegyek a Cavourba, ahol állítólag a magyar úr lakott, és megtudom a nevét… De meggondoltam… óvatosnak kell lenni.

……

Makacsul élt benne a hit, hogy Kelecsényi kutat utána. Az első napokban menekülésre gondolt. De hogyan menekülhet meg? Az az ember bizonyára mindenfelé nyomoztat utána… Mindenütt a pénzét akarja kilesni, és hogyan szerezte azt. Nem őt, hanem a cselekedeteit keresi. Ha őt akarná megfogni, tudja, hol lakik, a múlt héten még Pesten volt, könnyen rátalálhatott volna. Lehet, hogy már mindent tud róla, csak bizonyítékokra van szüksége… [813] Ezért lesett rája, hogy egyszer munkában találja, rajtacsípje… Nagyon-nagyon gyűlölheti az az ember..

Óráról órára hatalmasodik el benne a hit, hogy Kelecsényi üldözi, és nem is tudja, hogy már meg is adta magát neki… Nem védekezik, nem szökik. Nem óvatos többé. Jár városról városra, Almássy Erzsébet néven jelenti be magát. Szomorú kóborlás ez. Minden gondolata Kelecsényi Jánosé. Ébredésétől kábítószereken szerzett álmáig egyre csak Kelecsényi János terveit látja át. Az az ember ráér, nincs benne semmi mohóság, biztos munkát akar végezni…

Egy napon a tükörbe nézett, és nem ismert magára. „Megöregedtem.” Mint ítéletet, megrendülve mondta ezt ki magáról… Pedig csak az volt az igazság, hogy elhanyagolta magát. Azelőtt sokszor mentegetőzött magában: „Azzal, hogy ápolom magam, csak védekezem, az üzletemet támasztom alá… A munkában szinte mindig csak férfiakkal van dolgom… előnyös külsőre van szükségem, egyébként nálam több a torna, mint a kozmetika, mert a ravasz, kitartó férfiakkal való üzleti tárgyalásokhoz frissesség és edzett fizikum kell…” Ez a megokolás azonban nem volt igaz, helyesebben nem volt teljes… A valóság az volt, hogy Almássy Erzsébet nő volt, tetszeni akart magának. Egy nő, kinek önzésében minden hamu nélkül elégett a múlt, egy nő, kinek életét mi sem kormányozza, ki nem keres révet, parttalanul, céltalanul kalózkodó útján a hiúságot magával hordja. És eddig még nem szeretett senkit. Nem ad magából senkinek. Aki nem szeret senkit, az önmagának kelleti magát…

Amikor meglátta öregségét a tükörben, ugyanakkor megjelent, és melléje állt Kelecsényi képe… Most nem úgy látta, mint ahogy utoljára látta, és ahogy eddig: sötét, lesújtó tekintettel, mellyel már hónapok óta üldözi… Most úgy látja, ahogy öt éven át bízó, szerelmes tekintettel vette körül. Hogy megalázkodott előtte, hogy szolgálta, szerette őt ez a nagyszerű férfi, és nem vette észre, hogy mindenért semmit, ezenfelül árulást kap viszonzásul.

A tükörben egyre frissebb, ifjúbb a deresedő Kelecsényi, Almássy Erzsébet egyre vénül.

……

Azt hiszi, hogy nem bírja tovább. Tervezi, hogy Budapestre utazik, elmegy Kelecsényihez, tegyen vele, amit akar, akár jelentse fel. Tervébe belenyugszik, átszellemülten készül az útra. Előre gyönyörködik megalázkodásában, még nem tudja, hogy megoldást keres a találkozásban. Nem tudja, hogy látni akarja, menekvést remél, csak ösztönszerűen kergetődik ahhoz az emberhez, aki előtt egyszer rémületében megtalálja, a szívét, és kérte, hogy mentse meg, emelje ki romlott életéből…

……

El fog menni Kelecsényihez, de előbb rendbe szedi magát. [814]

Mégse megy el hozzá, mint egy öregasszony. Nem akar szánalmat, ne sajnálja meg őt az az ember!

Hosszabb pihenőre genfi villájába készült. Pihenni, lerázni az öregséget… A nyugtalanságot már lerázta magáról, helyébe érthetetlenül bizakodás lépett. Izgalmas bizakodás, mely Kelecsényi felé nyomult, aki — öt éven át szerette őt. Izgalma magas lázra ugrik fel attól a gondolattól, hogy van egy férfi, aki annyi esztendőn át foglalta szerelmébe.

Genfi utazása előtt egy kozmetikusnál alapos kúrát tartott. Mit lehet tudni, vannak véletlenek, útközben találkozhat Kelecsényivel. Mióta képzelmei ilyen nagyon kilengtek, komolyan számított, várt a véletlenre.

Véletlenre várásából látszott, hogy vágyott vissza Kelecsényihez, és mindjobban érezte, hogy csak úgy érheti el, ha megtagadja eddigi életét, és vezekel múltjáért. Egyre erősödött benne az a gondolat, hogy vagyonának azt a részét, melyet siberséggel keresett, jótékony célra kell adni. Neki kellene elküldeni a pénzt, ő tudja, hol van szükség segítségre. Ezt kell tenni. Egyre élesebben látja a múltat. Felvillan előtte a fülkejelenet, amikor a férfi arcán a boldogság derűjét a sötétség váltotta fel… Most érti meg azt a tekintetet: a boldogtalanság arca volt az… Vissza kell adnia Kelecsényinek a boldogságot, hogy részt kérhessen belőle.

……

Harminc éven át leginkább illegális pénzkereskedéssel foglalkozott, és amikor szakítani akar eddigi életével, az új utakat is a belerögződött módszerekkel tudja csak keresni. A programot először pénzügyileg akarja tisztázni… Mennyi vagyona volt, mikor kiütött a háború? Ez a vagyon az övé, a többi felett Kelecsényi rendelkezik. Számolt, egyre számolt, de az osztás sehogy sem akart sikerülni. Bár könyveket vezetett, mint egy cégbejegyzett kereskedő, mégsem nézett bele a könyveibe. Fejből számolt. Azért nem nyúlt a könyveihez, azért számolt fejből, mert csalni akart. Minél többet szeretett volna megtartani becsületes pénznek.

Hiába volt minden fejtörése, pénzét nem tudta két részre osztani. Reggel mindig kevesellte azt az összeget, melyre előző este azt mondta: „Ez aztán az enyém.” Újra harcolt a pénzért nagyobb izgalmak között, mint amilyen remegések közt szerezte. Ez alkudozások közt Kelecsényi földöntúli fényben ragyogó alakja halványodni kezdett. A megtérés útja a mennyei ösvényről lejtősödő irányt vett.

Végre megtalálta a megoldást. A döntés az volt, hogy összeszedi külföldön levő pénzét (minden pénze ott volt), és külföldi valutákban hazaviszi. Ugyancsak hazaviszi kitűnő külföldi papírjait is. Kelecsényi gyönyörködni fog derék honleányi cselekedetében, hiszen e tettével több mint kétmillió pengővel megjavítja a külkereskedelmi mérleget.

Meg kell adni, régi, kipróbált ügyességével nagyszerűen haj[815]totta végre tervét. Néhány hét alatt bécsi, majd prágai főhadiszállására Európa több városából gyűjtötte egybe pénzét. Február közepén kétmillió pengő értékű valutával hagyta el a csehszlovák határt…

Hazajött, és elhozta magával élete munkája eredményének túlnyomó részét. A Deskovics-bankban fekvő pénzéhez nem tudott még hozzájutni. A bankár nagyon szépen megkérte, hogy harminc napig várjon. Pénzén kívül hazahozta az új élet utáni vágyat, melynek teljesedésében erősen bízott. Két hónappal ezelőtt a múltból visszameredő, sötét, megvető tekintet még felrúgta furcsa lelki egyensúlyát. Elébe omlani vágyott, eltapostatni akarta magát… Valóban voltak percei, mikor a tisztulás vágya felrebbent benne. De mire hazaérkezett, a tiszta programból csak a Kelecsényi Jánoshoz való visszatérés vágya maradt meg.

Már egy hete van itthon, várja haza Kelecsényit. Tudta, hogy merre jár. Párizsban van. Az európai mezőgazdasági konferencián vesz részt. Ezenkívül mindent megtudott róla; hogyan él, mik a tervei. Ha Párizsból hazajön, nyugdíjba vonul, és a választásokon fellép. A kormány a parlamentben komoly szerepet szánt neki. Máris az egyik gazdasági minisztérium politikai államtitkárjának tippelik. Kelecsényi pályája, most, ötvenéves korában merészen ívelődni kezd. Az asszony megborzong a gyönyörűségtől…

És hogy él az az ember?… „Egyedül” – kapja a jó hírt… „Borzalmas ember, tűzbe merem tenni érte a kezemet… Mióta eltűntél életéből, magába vonultan él. Úgy látszik, mindent elvesztett benned…” Így kedveskedett neki egy asszonyismerőse, kivel a Duna-korzón találkozott össze.

Almássy Erzsébet nem bújik el otthon. Egyre frissebben, vidámabban jelenik meg a korzón, premiereken. Belevegyül a pesti társaságba, mindenütt ott van, ahol repülnek a hírek, magasra szárnyal a pletyka. Nem előkelő helyek ezek, csak fényesek, ahol a legutolsó divat szerint öltözködő emberek mozognak. Megtalálja köztük régi ismerőseit. A nők átölelik, a férfiak hódolattal csókolják meg a kezét. De amikor távozik körükből, a nők utánasziszegik: „Régen volt már ötvenéves, micsoda boszorkány lehet mégis, hogy ilyen nagyszerűen tud öltözködni, és ilyen csodálatos ékszereket visel… ha ugyan valódiak…” A férfiak hallgatnak, de arról hallgatnak, hogy ezzel a konzervált szépséggel érdemes volna még foglalkozni… és nem egy jelentkezik is…

Örül, hogy foglalkoznak vele. A társas élet örömei úgy kellenek neki, mint a bajnokságra készülőnek a tréning.

Egy este megtudta, hogy Kelecsényi hazaérkezett. Színházban volt, és felvonás közben többen is újságolták neki a hírt. Nyugalmat parancsolt magára, végignézte az előadást, de utána hazament, és otthon estélyi ruhájában a pamlagra kuporogva, térdén át fogva kezét boldog izgalommal tanácskozott önmagával. Szeleverdi ötletei [816] támadtak. Holnap, mindjárt reggel telefonon felhívja… Nem!… Meglátogatja hivatalában… Mégse… Jobb, ha levelet ír neki… Ez a helyes! Már írja is a levelet:

Drága János!

Két éve bolyongok, de nem bírom tovább. Két esztendeje a maga haragvó arcával járok… Amikor megbüntetett, akkor én örökre magához kapcsolódtam. Magamra eszméltem, megtudtam, hogy bűnös vagyok. Láttam bűneim sokaságát, de mik voltak azok ahhoz a gonoszsághoz mérve, melyet maga ellen követtem el! Magamra döbbenésem iszonyatos volt. Egy nagy feljajdulásban vonaglott életem. Csodálja, ugye, hogy megtartottam életemet? János! Meg kellett tartanom, de csak azért, hogy én is megbüntessem magam. Szívem első igazulása az volt, hogy alázattal fogadtam el büntetését. De ez nem volt elég. Éreztem, lelki szükségem van arra, hogy büntetését meg is szenvedjem, bűnömért vezekeljek. És én megjártam a vezeklés útját… Nagy út ez, mert sokáig csak visszafelé vezet. Aki eltévedt, nem folytathatja útját, vissza kell fordulnia, meg kell járnia újra a megtett rossz utat, hogy megtalálja azt a helyet, ahol letért az igaz ösvényről… Visszafordultam, és boldog szenvedéssel jártam végig azokat az éveket, melyeket, János, magával töltöttem el. Kínzó gyönyörűséggel álltam meg együtt töltött időnk minden pillanatánál, melyeket csak most ismertem meg, melyek szépségeit csak most szívtam magamba. És visszatérő utamban nagyon szerettem magát, pedig tudtam, hogy szerelmemmel nem válthatom meg magam, hogy tiszta érzéseim csak verik a szívemet… Könyörgöm, higgye el, utamon mindig jó voltam, mint az égieket szeretik a tiszta szívek, úgy imádtam magát, és magamban csak boldogtalanságomat szerettem. Kegyetlenebb lelki viselet ez, mint a szöges köntös… Így élek maga mellett két esztendeje… János! Könyörgöm, vessen véget szenvedéseimnek… Hadd lássam magát… hadd halljam egyetlen szavát. Engedjen maga elé, és bocsásson meg nekem… Adjon egy elnéző szót, mely felold engem, egy kézszorítást, mely békét ád…

Elmúlt szerelme örökké körülöttem lebegő emlékét csókolja

Erzsi

Véget értek a remegő betűk, a táncoló sorok…

Amikor a levélírástól felszabadultan felkelt az asztaltól, riadtan nézte ágyát, melyben csak keserves gyötrődésben virraszthatja át az éjszakát. Mikor jön el a reggel, hogy levelét elküldhesse?… Aludni kell! A legerősebb, nagyon ritkán használt altatószeréhez folyamodott. Nehéz, barna folyadék. Egy kávéskanálnyi mámort ad, [817] és néhány perc múlva az álom leragasztja a szemet. Két kanállal szedett belőle, és az álom pillanatok alatt leteperte az asszonyt. De idegei nem aludtak el, azok szövetségre léptek a nehéz, barna folyadékkal, és förtelmes élményeket álmodtattak vele.

Az álom:

Kelecsényi megkapta a levelét, és válasz helyett maga jött el. Magával hozta azt a sárga táskát, melyben a vonaton, Velence előtt megtalálta az aranyjáradék-kötvényeket. Remegve csókolta meg Erzsébet kezét. Aztán lesütött szemmel beszélt: „Drágám, mit ér az, ha maga megtisztult és égi szerelméről küld hírt nekem? Maga megtért, de én alámerültem… Nézze, elhoztam a táskát… Nyissa ki, nézzen bele… Látja, üres… Nincsenek már benne az arany-járadék-kötvények… Meg kell magyaráznom… Lássa be, nem tehettem mást… Még mindig a hatodik fizetésosztályban vagyok… De nálunk csak politizálással lehet célhoz jutni… De a politizáláshoz pénz kell, és én szegény vagyok. Mandátumhoz kell jutnom… Kellett a pénz… átsiboltam a papírjait… Harmincezer pengőt, négyévi fizetésemet kaptam érte… Tudom, ez a pénz a magáé… De hiszen szeret engem – ugye, nem követeli vissza?…” Könyörgött, sírt Kelecsényi… Aztán… Almássy Erzsébet kilépett a velencei expressz fülkéjéből, átment az étkezőkocsiba, ott elővette noteszét, melynek egyik hártyalapján számokkal számítgatta pontos kurzusok segítségével, hogy mennyit értek az aranyjáradék-kötvények. „Ezt a buta embert becsapták!” – kiáltott fel. Az étkező kocsi finom közönsége megdöbbenve figyelt rá… „Mit bámulnak? Vegyék tudomásul, hogy barátomat tízezer pengővel becsapták!…”

Forgolódik, dobálja magát az álmodó asszony. És álmodik tovább:

A vonatjelenet eltűnt, megint szobájában van együtt Kelecsényivel, aki bőgve kiáltja: „Sok büdös pénz kell nekem!”

Vigasztalja:

– Látja, magának is kell a sok büdös pénz… Igazságtalan volt, hogy akkor, a vonatban szememre vetette… Ezentúl keressük együtt… Ezt a sárga táskát adja nekem. Ez a táska lesz ezentúl a mi bolthelyiségünk… – Felkelt, és kinyitotta a pénzszekrényét, abból szórta tele a táskát svájci frankokkal, dollárral és más, nagyszerű pénzekkel… „Látja ? Boltunk tele van a legfinomabb, a legkelendőbb árukkal… Nyugodt lehet… maga képviselő lesz… államtitkár lesz… miniszter lesz…”

Ekkor Kelecsényi János felugrott térdeplő helyzetéből. Elsötétedett arccal, megsemmisítő tekintettel nézett az asszonyra… Zsebéből előrántotta a levelet. „Tudtam, hazugság, istenkáromlás levelének minden szava… Maga szemét!… Szemét!” – ordította a férfi, és az asszony arcába csapta a levelet… Aztán megállt a vonat… „Venezia!… Venezia!”… A férfi fel[818]rántotta a fülke ajtaját… Két olasz csendőr lepett be. „Rajta!… Kötözzék meg!…” A csendőrök teljesítették a parancsot. Órák hosszat tartott, míg kötözték… Egész testét, húsba vágón áthálózták zsinegükkel. Nehezen ment. Az asszony védekezett… Különösen a jobb kezét nem engedte. Levelet írt vele… De nem tudott a megszólításnál tovább jutni… Ahogy leírta: „Drága János!”… Kelecsényi az írásra köpött…

Ordítva jajgatott álmában: „Kegyelem! Kegyelem!”… és a kegyelem meg is érkezett: felébredt.

Megkínzottan, összetörve ébredt fel. Álmában eleredt könnyei egyre folytak… „Rettenetes… utálatos… förtelmes… gonosz… szinte megölt… csoda, hogy felébredtem… feltámadtam…”

Párnájába törölgette könnyeit, mik egyre omolva öntözték arcát. Egész életen át nem volt ennyi könnye…

Az ablakredőnyréseken besugárzott a márciusi nap. Erzsébet kimenekült az ágyból, vadul rángatta fel a redőnyöket, a józan nappalhoz futott oltalomért…

Reggeli fürdője olyan volt, mint máskor, de ma kibírhatatlan forrónak találta. A zuhany alá állt, a hideg-meleg csapokból kevert magának fürdőt. Mennyezetre emelt arcára zuhogott a hűvös áradat, és elmosta könnyeit… Aztán kedvenc szerén, a gyűrűn tornázott. Lengett, mind ívelőbben lendült, repült… Így fizikailag magához tért, és a pamlagon heverve lelkileg is… Már csak bosszankodott: „Buta álom!… Csak magam tehetek róla… Mindig tudtam, hogy a férfiak komisz lények, távol kell élni tőlük…” Tovább fűzte gondolatait, melyektől kipirult az arca, ökölbe szorult a keze, végre kirobbant. Hevesen gesztikulálva, szidva magát tört ki belőle az önvallomás:

– Miért hazudom magamnak?… Nem kell nekem ez az ember! Hogy is juthattam idáig?… Őrült vagyok, futok az üldözőm után… Nem vagyok épeszű… Az a rögeszmém, hogy Kelecsényi üldöz engem… Mániám már álomba öltözötten is meglátogat… Olyan bizonyos, hogy ő volt az, aki nyomoztatott utánam?… De ha se a rendőrség, se ő… akkor ki?… Ki kutatott utánam itthon, ki nyomozott utánam a Deskovics-bankban?… Ki?… Talán senki… Senki! – kiáltott fel. – Senki!… Deskovics csirkefogó! Le akart rázni a nyakáról.

Azt hiszi, kezd tisztán látni.

– Persze, tetszett neki és társainak a pengőüzlet, összebeszéltek, hogy kihagyják az üzletből… Deskoviccsal ráijesztettek… Ők majd nyugodtan megvizsgálják a boltot. Zavarja, befolyásolja őket az én elánom, ők óvatosak, időrágók… és a szerintük magas nyereségkvóta miatt, melyet mindig kivágtam belőlük, nem szeretnek engem… Annak a pléhpofájú Allhierginek feje van benne, az találta ki, hogyan kell engem lerázni a nyakukról.

Megdönthetetlen tényként áll előtte, hogy Deskovics és társai [819] szobalánya levele alapján találták ki, hogy ellene hajsza, nyomozás folyik…

– Ebben a hajszában csak az a való tény, hogy egy piros arcú, ősz úr érdeklődött utánam a házmesternőnél. Mivel pedig én csak egyetlen egy piros arcú, ősz urat ismerek, a vén imposztort, András bácsit, csak ő kérdezősködhetett utánam, és így neki árulta el a házmesterné, hogy Milánóban vagyok… Ezt már a szobalány levele vételekor is megállapítottam… Ötszáz lírát küldtem András bácsinak, és napirendre tértem az ügy felett. De Deskovicsék in sich a levélből hurkot vetettek… Tyű, de randa foglalkozás!… Igen… de a szobalány levelében is az állt, hogy a piros arcú öregúr azt mondta, hogy utánam jön Milánóba… Annak a koldusnak hogy juthat eszébe ilyen kijelentés?… Mégis András bácsi volt… Nagyzoló fráter… Hencegett a házmesternő előtt: „Akkor felkeresem Milánóban…” Ha valaki kutat utánam, el akar csípni, majd éppen elárulja, hogy a megtalált nyomot követni fogja…

Bizonyosnak vette, hogy András bácsi kereste, mégis az ő szájából akarta ezt hallani. Kikereste címét, és Kelecsényihez írt leveléből – nem akadt kézre más papír – letépett egy üresen maradt darabot, és ráírta: „Almássy András, Kispest, Árpád utca 16.” Becsengette szobalányát, átadta neki a címet.

– Menjen el az öregúrhoz, mondja meg neki, hogy még ma látogasson meg… Azonnal indulhat… Taxival menjen – kiáltott a lány után –, és az öregurat hozza magával…

Idegesítette, hogy András bácsival szóba kell állnia. Minél előbb túl akart esni rajta… A találkozáshoz szükséges kelléket, egy ötvenpengős bankjegyet kitett az asztalra, és felvette mellőle Kelecsényi Jánosnak írt levelét, és a kandallóba dobta… Aztán öltözködni kezdett.

Egy óra múlva visszajött a szobalány, de András bácsi nélkül.

– Azt üzente az öregúr, hogy csókoltatja a nagyságos asszonyt, nagyon sajnálja, hogy nem jöhetett azonnal, de tegnap este névestélyen volt, és annyira legyöngült, hogy csak délutánra állhat talpra.

„Legyöngült” – mosolygott a vén korhelyen. Lehet hetvenéves is, és még mindig névnapi vacsorákra jár…

– A taxi lenn vár… hét pengő húsz jár neki…

– Magam intézem el. – Felvette bundáját, kalapját, és a lenn várakozó kocsival bevitette magát a városba.

Derült márciusi nap volt. A Duna-korzó tele volt sétálókkal. Almássy Erzsébet rémes éjszakájától messze, közöttük volt. Egyszer csak jön vele szemben Kelecsényi János. Mikor észrevették egymást, csak tíz lépésnyi távolság volt köztük. Megtette ki-ki a maga öt lépését és elmentek egymás mellett. A férfi nem fordította el a fejét, de nem is köszönt.

Almássy Erzsébet stílusába most egy mosoly és egy halk, rövid [820] mondat: „Nincs semmi baj” – illett volna bele. Kelecsényi úgy viselkedett, mintha nem ismerné, vagyis nem akar róla tudni. Most már teljesen biztos, hogy ez az ember nem keresteti őt. De ő most nem gondolt erre… Arra gondolt, hogy a férfi nagyon megalázta, megint úgy, mint két év előtt, amikor futni hagyta. És most is azt érezte, hogy futnia kell. Menekült is. Villanyosra szállt, de rossz kocsira akadt, mert a következő megállónál felszállt Kelecsényi. Egy paddal odább, vele szemben ült le, akkor vették észre egymást. A férfi szeme egy apró pillanatra bosszúsan megállt rajta, aztán elővette újságját, és úgy tett, mintha olvasna, de egy perc múlva kiderült, hogy olvasás helyett inkább a következő megállót leste. Azt leste az asszony is, és így egyszerre álltak fel, együtt szálltak le. Kelecsényi az asszonyt, ahogy illik, előrebocsátotta.

De hiába, nincs menekvés… Járdaszigetre léptek le. Még fél percig egymás közelében kell maradniuk, meg kell várni, míg a közlekedési rendőr szabaddá teszi az utat. Ám míg e pillanatok tartanak – az asszony nincs magánál, vagy nem tud lemondani róla – belenéz a férfi arcába. Kelecsényi tűrte, meg se mozdult. Nem is menekülhetett el, járdaszigeten álltak, melyet köröskörül bekerítettek a forgalmas utak. Végre letelt a fél perc, a rendőr intett: szabad… Ki kellett kerülnie az asszonyt, aki mozdulatlanul állt, és itt maradt, az innenső parton… Vagy tizedszer tette a rendőr szabaddá az utat, míg végre ő is átkelt rajta.

Hazament. Nagy-nagy pihenésre vágyón omlott pamlagára. Súlyos negyedórát élt át. Csak az idegei tomboltak, szíve meg se moccant. Nem a találkozáskor, már előbb kiderült, hogy nem a szíve hurcolta haza. Voltak tünetek, de azok hazudtak. Csak bajban volt, veszélyt tudott, és most az ellenség felé futott, és nála akar menekvésre találni. Hét évvel ezelőtt kisebb veszély elől házasságba rohant. Jules Quartier-val, azzal a disznószemű, kövér emberrel heteken hált együtt, hogy elbújhasson a neve mögé… És később, mikor azt hitte, hogy szökik, és Kelecsényi üldözőbe vette, akkor Konstantinápolyig elbújdosott, hogy ott egy újabb házasságot béreljen magának, hogy így hozzájusson a harmadik, a török útlevélhez… És most megint rámeredt a veszély. De már nem volt olyan rugalmas, mint a múltban. A veszély hatalmasabbnak is mutatkozott. Megrettent, víziók kínozták. Nagy elgyengülésében elhitte magának, hogy ki akar lépni énjéből… Valóban, hősi gondolat volt az, hogy úgy száll szembe a veszedelemmel, hogy feleségül véteti magát vele. A menekülés útját így kereste. Tegnap még szerelmes levelet írt, de mielőtt elküldte, álmában megkapta rá a választ. Pokoli álmára hűs fürdőzés közben kellemes megfejtést talált. A megfejtés: nincs veszedelem. A megfejtést hitelesítette a véletlen találkozás. Találkoztak, de most nem ő futamodott meg… [821]

Másnap, épphogy megreggelizett, a szobalány bebocsátotta András bácsit.

Almássy András, nyugalmazott megyei írnok csak nagy ritkán juthatott unokahúga elé. Erzsébet, ha jelentették, hogy itt volt az öregúr, mindig intézkedett, hogy küldjenek neki húsz vagy harminc pengőt. Így vette tudomásul látogatását, így adta vissza… András bácsinak sose volt ez ellen kifogása. Éppen ezért tegnap nagyon csodálkozott azon, hogy unokahúga hívatja… kéreti… Ez még nem történt meg soha. „Ugyan mi ütött Erzsikébe, hogy hívat engem?… Azelőtt csak kikerülni tudott, és mentségül utánam küldött egy-két vékonydongájú bankót… Most hívat. Bizonyos, hogy ő akar tőlem valamit…” És mert hívatta az asszony, most nem öltözködött abba a bizonyos szánalmat keltő, kikopott, rojtos öltözékbe, melynek darabjai hangosan hirdették, hogy nagy nyomorúság találkoztatta őket össze… Hívatták András bácsit, érzi tekintélyét, ezért tetőtől talpig egészbe, feketébe öltözött. E ruhájára évtizedek óta féltékenyen vigyáz. Nagy szüksége van rá, hiszen ha ez a kincs nem volna meg, kikopna a névnapi és más családi mulatságokból. Hiszen így se hívják mindenhová. Sokszor hívás nélkül csak egy percre, csak azért jelenik meg, hogy minden jót kívánjon, és… „dehogy is eresztjük el András bácsit…”

Gangosan lép unokahúga elé.

– Üljön le, András bácsi!

– Hívásodra eljöttem, Erzsikém… Kétszer kellett idefáradnom…

– Mind a két útját megfizetem – szólt az asszony élesen, hogy elmesse a bizalmas hangot, melyet az öreg megütött. Nem akart sok időt tölteni az öreggel, ezért mindjárt feltette a kérdést.

– Mondja, András bácsi, maga keresett engem a múlt év őszén?

– Kerestelek bizony, ha nem haragszol érte – válaszolt az öreg egy hanggal lejjebb. – Bevallom, nem is egyszer…. Olyan nagy baj az, ha az ember egyetlen vérrokonát látni akarja?

– Nem baj… Egy alkalommal, ugye, a házmesternénél is tudakozódott utánam?

– Én?… – kapta fel a fejét. – No… és ha kérdezősködtem volna…

– Kérdezősködött is…

– Hát igen… – szólt dacosan az öreg. – Pörölj be érte… Azt az öt esztendőt, amit ezért a bűntényért kapok, majdcsak elviselem. Legalább végre gondot visel rám az állam, ha a megye annyi nyugdíjat se tud adni, hogy kenyérre, vízre teljék…

Hányaveti, gúnyos volt a hangja, de már panaszkodott, koldult…

– A ruházatom nézed?… Ugye, azon mosolyogsz, hogy ilyen koldus, mint én, ilyen szépen öltözködöm? Utolsó rongyom ez. Évek [822] telnek el, míg magamra szedem… Szentséges aggódások között vigyázok erre a ruhára, hogy egyszer legalább tisztességes halotti ruhája legyen – az utolsó Almássynak…

– No, ne sírjon András bácsi! Nem haragszom én azért, mert érdeklődött utánam… Még azért se haragszom, hogy amikor megtudta, hogy Milánóban vagyok, kijelentette, hogy elmegy utánam Milánóba… Ne! Ne szóljon közbe… Ebbe se találok bajt… de mégse illik ezt bejelenteni a házmesternének…

– És ha mondtam volna?… Miért ne illett volna?… Tán csak nem félsz attól, hogy hírbe hozlak?…

– Ne beszéljen butaságokat… Az a fontos, hogy mondta.

Duruzsoló hangon, barátságosan korholta az öreget. Majdnem megcsókolta. Ehelyett egy pohár konyakkal kínálta meg, és a flaskót is előtte hagyta.

– … És mondja, András bácsi, hogy jutott eszébe azt mondani, hogy eljön utánam Milánóba?

– Tudja Isten – borongott el az öreg. – Mióta az eszem tudom, mindig szerettem volna Milánóba menni…

Már az ötödik konyaknál tartott. Csillogott a szeme. Csendesen, öregesen dúdolt: „… inkább látnám az abonyi kettőt, mint a majlandi tizenkettőt…

– Milánó… Majland… Apám, a te nagyapád háborúban járt ott. Onnan hozta ezt a nótát. Csodaszép dolgokat látott ott… Mindig vágyakozott vissza… nem tellett rá neki… Én is csak a Milánóba való vágyódást örököltem tőle… Nekem se sikerült eljutni oda… Senkinek az Almássyak közül… csak neked – leányágon…

Almássy Erzsébet boldog ujjongással hallgatta az öreget. Bizonyos már, hogy nem keresi őt senki. Nem akar tőle senki semmit… És András bácsi is elmehet… Mindjárt kiadja neki az úticédulát. Egy ezres bankót ad neki… Megérdemli…

Az ezres láttára könnybe lábad András bácsi szeme.

– Köszönöm, Erzsikém… megtoldottad az életemet…

Távoztában az ajtónál megállt. Meg kellene mondania, hogy Siró Zoltán a télen meghalt… De mégse. Sose szerette, ha a volt uráról beszélt, nem is említette előtte vagy húsz esztendeje… Bizonyára tudja is, hogy meghalt… Ezenkívül a kezében szorongatott bankóval nábobnak érezte magát és ily gazdagon ki szeret a halottakról beszélni… „Mégegyszer köszönöm, Erzsikém” – szólt, és elment.

……

Almássy Erzsébet nem tudta meg soha, hogy Siró Zoltán kutatott utána. Nem is gondolhatott arra, hogy harminc év után keresésére induljon az az ember, kit oly kegyetlenül hagyott el. De évtizedek óta nem is gondol arra a világra, melyből kiszakadt… Elsüllyedt világ az, és letűnt már az az emberöltő, mely emlékeztetné rá. A fia?… A harminc év előtti tíz hónapos csecsemő? „Ha elmégy, egye[823]dül mész el, meg kell fogadnod, nem kívánod többé látni, a gyereket is elhagyod.” E ponton sem szakadtak meg a válási tárgyalások. Az asszonynak nemcsak a házasság, a gyerek is terhére volt, az is zavarta függetlenségét. Erzsébet emlékeiben a gyerek mindig pólyás maradt… még az emlékezés tejével sem szoptatta meg… így lassan… lassan elemésztette, mint egy rossz cselédke…

Élete felületén elsimult a vihar, és belül újra megkeményült szurkos lelkiismerete… Mintha mi sem történt volna, vidáman élt a pesti szép tavaszban… Fiatal korában, míg kalandos útjaira el nem indult, imádta ezt a várost, szeretett itt élni… Ez a szerelem visszatért hozzá. Nyugtalan vére mintha elpihent volna, tervezgette, hogy mégis leszámol eddigi életével, nem dolgozik tovább, letelepszik Budapesten. Kezdi megvonni új élete kereteit. A kereteket pénzével vonja meg. Szűk neki a Jávor utcai lakás, mely csak arra volt jó, hogy ha Pesten járt, egy-két hétre szálloda helyett ott szálljon meg. Tervezi, házat vesz, nagy bérpalotát, esetleg kettőt… talán egy villát is a Rózsadombon vagy más szép helyen… Ingatlanügynökökkel tárgyal. Az első házat – hatalmas, négyemeletes ház az egyik körúton – már-már meg is veszi… de mégse… A házvétel nem is olyan egyszerű dolog. Nem olyan egyszerű, mint titkos utakon csendőr, finánc elől bujkálva, határokon átsurranva valutával siberkedni. Házat vásárolni sokkal veszélyesebb… mint hamis neveket íratni útlevelekre, mert a telekkönyv szigorú könyv… A telekkönyvvezető megkérdezné, mi a neve az új tulajdonosnak… Hát mi a neve?… Melyik nevén nevezze meg magát? Almássy Erzsébet?… Madame Jules Quartier?… Vagy Rücski Mehmed nevét használja?… Egyszerre megtanulta, hogy a világon a legszentebb, a legnagyobb dolog az ingatlan-tulajdonjog, azt ugyan alaposan megvédik… Milyen furcsa? Pénzét beteheti a bankba hamis névre és egy jeligével még külön megvédheti. De ha házat vesz?… Tudja isten milyen okmányok kellenek. Három névvel bírni csak kergetett embernek jó. De nem jó annak, aki valahol meg akar állandósulni…

Döntött: likvidálni kell a török, a svájci férjet…

Elutazott Konstantinápolyba. Szerencséje volt, megtalálta Rücski effendit… A vele való alku éppen oly könnyen ment, mint a válási eljárás. Törökországban kimondták az egynejűséget, és az egyetlen hitvestárstól való szabadulást sem nehezítették meg.

Erzsébet fizetett Rücski effendinek, megkapta válólevelét, és elindult Zürichbe, hogy házasságát felszámolja Jules Quartier-vel is.

Zürichben is jól kezdődött a dolog. De csak a kezdet. Quartier urat megtalálni könnyű volt. Még mindig bankcégvezető volt. Igaz, hogy osztályának tisztviselői felét leépítették, és az ő fizetése [824] felét is elvették. E körülmények csak fokozták boldogságát, melynek eredete az a szomorú tény, hogy madame Eliz, aki hites felesége, elhagyta őt, és már hét éve nem látta. Egy májusi napon irodájában megjelent az asszony… Mindig kövér volt ez az ember, és boldogtalansága sem akadályozta meg abban, hogy a kietlen hét év alatt még jobban elhízzék… Az öröm mégis szárnyakat adott neki – szinte repült az asszony elé, karját ölelésre tárva… Ebből látható, hogy nagy akadályok tornyosulnak az asszony akarata elé.

„Nem válok!…” Kínálhatott neki az asszony pénzt, rendezhetett nagy jeleneteket, komiszkodhatott vele, összeeshetett előtte, az elhájasodott szívű ember szelíd határozottsága nem ingott meg. Egyre csak azt hajtogatta: „Nem válok!” Nyugalma azonban mégis megbillent, de csak annyiban, hogy megindokolta határozatát: „Nem tudok maga nélkül élni. Hét éven át nem láttam, de azért mindig magával voltam. Látja, hiába ment el, mégis hozzám tartozik. Ez így marad.”

Heteikig tartott, míg Quartier megtört, és végre igent mondott. A megegyezés után össze is barátkoztak. Vigyázott rá az az asszony, kedves, jó volt hozzá, nehogy visszalépjen a megállapodástól. Mi tagadás, Jules Quartier is boldogan töltötte el a válás heteit. Végre törődött vele szerelme, aki ellágyult hangon kérte, hogy vigyázzon magára, gyógyuljon ki beteg kövérségéből. A gyógykezelés céljaira még pénzt is elfogadott tőle, el kellett fogadnia, hiszen az asszony meleg parancsszavát teljesítenie kellett.

A válófelek közötti meleg viszonyt, melyre az asszonynak a válás kimondásáig csak kellemetlen szüksége volt, nehezebben viselte el, mint azokat a napokat, melyekben verekednie kellett a beleegyezésért.

Quartier kihasználta a visszahozhatatlan időt, szabadságot kért, hogy az asszonynál tölthesse az egész napot, csak azért, hogy láthassa… Pedig nem sok látnivaló volt e napokban madame Elizen… Lesoványodott, arca üdesége eltűnt, tekintete egyre révedezőbb lett. Betegség bújkált benne. Jobb bordája alatt tompa fájásokat érzett… És a szíve is… Azt hitte, hogy a keserves tárgyalások és az azoknál súlyosabb barátkozás szenvedései nagyon lestrapálták a szívét, és más testi fájdalmai is megviselt szívéből sugárzanak ki. Alapos kúra alá kell vetni magát.