Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. november) 11. szám, 769–848. p.

23.

A nyári szünidőt ebben az évben megint Sátorkőn töltöttük. A gyerek ott benn született, a bábaképzőn, két tűzfal közt, egy alacsony, szorult levegőjű lyukban, ahol a júliusi melegben álmatlanul hánykolódtak a gyerekágyasok, s a csecsemők sírásába a szülőszoba nyitott ablakán át keserves nyögések elegyedtek. Ez után a forró szülőbörtön után a sátorkői birtok rezgő kupolájú fáival, melyek közt furcsa meteorológiai csudául a csendesebb kánikulában is zizegett egy kis szél, valóságos édenkert volt: a kastélyforma épület teraszára boruló ezüstfa turbékolással teli lombjából galambok röpdöstek ki-be, s ha reggel kicsaptuk a kertre nyíló ajtót, csattogó tenyerünk elől két páva rebbent föl a lejáró muskátlijairól. Konok, gonosz állatok voltak ezek a pávák, meglékelték a csirkék fejét, s újra visszagugyorodtak a muskátlikra, melyekről így, reggelente méltatlankodva menekültek a harmatcseppek szivárványait ringató bokrok közé. Van néhány fényképfelvételünk erről a nyárról: Ella fehér ruhában ül egy széken, ölében a pólyás baba s a háta mögött én, szintén fehérben. Az egész kis szentháromság a ráncos, mogorva csecsemő pofika körül csoportosul; mintha az anyja meghatott mosolya, az én fényes, lesült képem, de még a háttérben álló jóakarata is ezt az elégedetlen, életre haragvó arcocskát békítgetné.

Az előző évben is töltöttünk itt néhány hetet, de akkor még nagyon sok sötétséget hurcoltunk magunkban s magunk körül, hogy ennek a gondjainkra bízott paradicsomnak Ádámja-Évája tudtunk volna lenni. A paradicsomi állapothoz nekünk az hiányzott, amit Ádám és Éva csak a kiűzetés után kaphattak meg: ez a piros tenyereivel keservesen kapkodó kis teremtés, akit én az anyja unszolására egyszer-kétszer ha megnéztem, s a tudatot, hogy van, mégis ott hordoztam magamban egész nap, akár a feles dinnyés kunyhója előtt mértem hajnalban a dinnyét, akár a szőlők közt róttam a homokot szép, angol kiadású Homéroszommal a kezemben. Az apósomék hetenként egyszer jöttek ki délután, néhány órára; nem volt velünk senki, csak a feleségem nagyanyja botorkált a baromfiak után fájós lábaival, s a mostohahúga jött ki néhány napra; tizenkét-tizenhárom éves kislány, aki boldogan úszkált mellettem a halastóban. Ebből a halastóból az éjszakában gazdálkodó béresek rég kilopták a halat, de fürdésre még jó volt, s partján a nagy babiloni fűz alatt félmeztelen heverhetett az ember, míg a meztelen Odüsszeusz és Nauszikan kalandját olvasta, vagy a kolónoszi ligetben panaszkodó Oidipuszt hallgatta a ragyogó díszletek alól fölbuzgó fájdalmában. [805]

Mialatt a Nyugatban számról számra egy-egy kortársamról jelent meg tanulmányom, én alig csináltam mást, mint görögöt olvastam. Mindig nagy volt bennem a hajlandóság, hogy mással foglalkozzam, mint amin dolgozom. A munka, még a mesteremberi kivitel is jobban ment, ha a lelkem ugyanakkor már szabadulóban, menekülőben volt tőle, s egy új élet fele sietve szinte levedlettem, elvetettem magamtól azt, amit csináltam. Illyésről, Szabó Lőrincről, Halász Gáborról írtam, de a szívem Homérosszal és Szophoklésszel volt tele. Most találtam rá természetem nemesebb mására, most éreztem először azt a boldogságot, amit a vér szerint rokontalan érez, ha „választott rokonainak” a szemébe néz. Mi fogott meg a görögségben? Az a rövid út, mely náluk a kezdetlegest a tökéletestől elválasztja. „Két pont közt a legrövidebb út az egyenes” – mondja a mértan; de a legszokásosabb a csigavonal, ezt tanítja a történelem. A görögök nem ismerték azt a csigavonalat. Ők nem „fejlődtek”; ők megtalálták. Gyermekszemmel pillantottak a dolgokra s férfikézzel fogták meg. Az első csodálkozás és a végleges megragadás szálak elválaszthatatlanok. Ami más népekben nemzedéknyi távolságban volt szétdobálva, náluk elfért egy nemzedékben, egy város fala közt. Hérodotosz és Szophoklész egymás mellett, Arisztophanész és Euripidész egymás mellett: volt ebben valami, ami az én lelkem kettőségét fejezte ki. Körülöttem és bennem egy csillogó, millió változatú világ, s a változatok mélyén a halál farkasszeme.

Görög olvasmányaimból pattant ki először a terv, hogy megírjam a görögök és a görög örökség, azaz Európa történetét. Egy hatalmas méretű európai irodalomtörténetre gondoltam, mely az egyes nemzeti irodalmak csúcsteljesítményeiben az európai szellem vándorútját követi oromróloromra hágva, mérföldes csizmában, mögötte maga is. De ezt a könyvet már nem mint tanulmányíró, hanem mint „tudós” akartam megírni, jeléül, hogy már akkoriban is mutatkozott bennem a csömör, mely a tanulmányíró álmává a „tudományos munkát” teszi. Alaposan akartam erre a munkára – életem fő művére – felkészülni, szigorú diszciplínának vetni alá az én nyugtalan, kalandozó eszem. Ekkor támadt az az ötletem, hogy beiratkozom a bölcsészetre klasszika-filológusnak. Harmincesztendős voltam, ha kis körben is, de neves író; beiratkozni diáknak furcsa elhatározás, de nem egész indokolatlan. Az az állás, amelyet a fővárosnál kaptam, ideiglenes volt, évről évre szólt a megbízás, s évről évre kevésbé biztattak bennünket, hogy valaha is véglegesítenek. A fogászatot abbahagytam, írással, amióta a Napkelettől elkerültem, alig kerestem valamit. Egyik napról a másikra pőrén maradhattam, s mi lesz, ha a házunkat is megesszük? Mint iskolaorvos hetenként 7-8 órát kellett egészségtant tanítanom s noha évről évre ugyanazt az anyagot nyúztam, nem ment el a kedvem: szenvedélyes tanító voltam én is, mint az apám. Ha elvégzem a klasszika-filológiát, s a mostani állás kicsúszik alólam, mért ne kereshetném meg a kenyerem mint tanár; ha diplomám van, csak lesz annyi becsület odafönn, hogy elhelyeznek. Ekkor az egyszer villant föl [806] előttem egy egyetemi pályafutás reménye. Az olyanféle embernek, mint én, mégis csak az egyetem volna a legméltóbb menedék; mit tudnék én ott csinálni a rám bízott fiatalokból. Ma, amikor ezt a hátsó gondolatomat bevallom, pirulnom kell a papír fölött, holott közismert tökfilkók pirulás nélkül csörtetnek a tanszékek felé. – Vagy éppen ezért kell pirulnom? „Et ego…” abban az értelemben, ahogy az árkádiai pör debreceni képviselői értették.

Írtam az apámnak, hogy segítsen az egyetemre beiratkozni, s mivel a görög érettségit annak idején nem tettem le, a főigazgatósághoz is beadtam a kérvényt okmánybélyeggel s két érettségi bizonyítvánnyal mint melléklettel. Nem hiszem, hogy görög érettségiző valaha ennyit és ilyen lelkesen tanult volna a vizsgájára. Kicsiny görög bibliotékám ott hevert a kert karosszékein, nyugágyain szétszórva, s feleségem és a húga, amint a hűvösödő estékben közös kendőbe burkolózva értem jöttek, hogy vacsorázni vigyenek, a Willamowitz olvasójába beleveszve találtak, amint a feljött csillagoknál erőltetem a szemem. Fenn a teraszon, ahol vacsoráztunk, nagy üvegbúra alatt villanykörte égett; ez alatt a bogárholttestekkel tele búra alatt írtam meg aztán, amikor a határidő már nagyon szorongatott, a Nyugatnak szánt tanulmányokat. A fekete fák fölött a dorogi bányásztelep villanyhajnala sárgállt, benn a házban a családom aludt, előttem a barna kötésű Opus Homeri – szinte magam is csodálkoztam, mit erőltetem én szegény Pap Károllyal, Illyéssel, Tamásival ezt a tanulmányokban szőtt nemzedék-összeesküvést.

A tanulmányokat másnap az esztergomi autóbusszal rendesen én magam vittem át Babitsnak, aki nyáron át ott ült ragasztott fészkében az esztergomi hegyen. Esztergom Sátorkőtől gyalog másfél óra, autóbuszon ugyanannyi, csak akkor tíz percet ülni is lehet közben. Babits idegenek közt, Babits a Reviczky utcai könyves szobában, Babits az esztergomi hegyen: talán ehhez a harmadik kiadásban Babitshoz vonzódtam a legjobban; olyan megható és mégis tiszteletet keltő volt ez a nagy, hajszolt, fekete ember a fényes Duna fölött, céltalanságtól türelmetlen s türelmetlenségtől céltalan feleségével. A házuk alatt messze nyíló táj, a város cserepei fölött a bazilika kupolája, s a Duna fényes csíkján túl a slovenskói hegyek: csupa fény, piros, zöld; s fönn a két gubbasztó ember a színek harsány ostromában. Én nem is tudom, mit csináltak idefönn: olvasgattak, dolgozgattak, zsörtölődtek. Bizonyára ilyesvalamit csináltak, de ha az ember odaért, mégis az volt a benyomása, hogy most keltek fel hosszú, gubbasztó ülésből, amelyben valami nagy, fájdalmas ürességet őriztek idegeik zaklatott, vonagló hálója alatt.

Mintha rájuk bízták volna ebben a dolgok értelmét harsogó nyárban a dolgok értelmetlenségét, múló színek közt az örök sötétségét. „Oidipusz Kolónoszban”, sokszor ez volt az érzésem, amint szembe álltam velük, – Oidipusz, aki magában hordta a büntető isteneket s Antigoné, aki egy kicsit Erinnüsz is.

Úgy láttam, ők is örültek a látogatásomnak, s nem csak annyi[807]ra, amennyire egy irodalmi szövetséges látogatásának örülni illik. Volt egy kis fogadott lányuk, piros arcból kikacagó szem, aki fölött ebben a színekkel ünneplő világban az ő fekete árnyékuk állt őrt, ez különösen örült a látogatóknak; egyszer Sátorkőre is áthozták, s a kocsi, melyen az állomásról bejöttünk, a dűlőúton megcsökönyösödő csacsifogat, a majorság s a pólyás baba, akit még meg sem nézhetett, már el kellett tőle búcsúzni, egy csodavilág emlékét hagyta az eszecskéjében, melynek ezentúl én: a pólyás baba papája voltam a képviselője. S talán Babitséknak maguknak is egy színesebb másik világot jelentettünk itt, a szomszédban.

Sajnos, az irodalom hamar szétdúlta ezt a barátságot, amelyből ez a nyári, vidéki szomszédság mintha kiűzött volna minden irodalmat. Babitsnak akkor jelent meg a műfordításkötete, s Gellért célozgatott, hogy „Mihály örülne”, ha én írnék a Nyugatba róla, legalábbis az Oidipusz királyról, amelyet legjobb műfordításának tart. Oidipusz-fordítását én is nagyon szerettem, ő maga olvasta fel nekünk a téli latinórákon, s most, hogy görögül betűztem a művet, állandóan ott volt mellettem, összehasonlíthattam az eredetivel, s össze Csiky fordításával: volt valami különös ingere ennek a fordításnak, egy zaklatott idegrendszer, amint Szophoklész nyugalmával küzd, s a görög szavak követett fensége alól időnként mégis kivonaglik – Szophoklész, arcán a babitsizmus „tic”-jeivel. Annak idején eltökéltem, hogy nem írok Babitsról a Nyugatba többé, a probléma most rácsábított. A cikket, mint rendesen, magam vittem át Esztergomba, Babits izgatottan vette át, nem akart várni, amíg elmegyek, bocsánatot kért, és behúzódott a lakásba. Én kinn maradtam a ház előtt, a feleségével ott ültünk valami beszélgetésfélét erőltetve a Duna kanyargó szalaga fölött, s mind a ketten a szegény, zaklatott emberre gondoltunk, aki a bírálatomat olvassa odabenn, s töviskoszorút fon a fejére mondatokból. A tanulmány dicsérő volt, sőt majdnem magasztaló, de most, ahogy kinn ültem az aggódó asszonnyal, magam is éreztem benn a töviseket. Tulajdonképp nehéz megérteni nagy mesterek érzékenységét a kritikával szemben; a kritikáért dühönghetünk, amíg elállja az utunkat, elzár az emberek megbecsülésétől, hátráltatja küldetésünket; egy kész, termő életnek olyan lehet csak, mintha fát ráznak gyermekek. Mért volt Babits olyan érzékeny minden bíráló szóval szemben: a maga kételyére talált rá benne, vagy túl büszke volt ahhoz, hogy mások érveiben az igazságot akarja keresni. Olyan ember volt ő, akinél egyszerre mind a kettő lehetséges és valószínű – s hozzá még a kritika jogát is kellett tisztelnie szegénynek ennyi kétellyel és büszkeséggel a türelme mögött. Fél órába is belekerült, amíg kijött a házból, feketén haragos borúval a homlokán, s csak annyit mondott: „Nagyon jó a cikked, a kifogásaidat, persze, nem akceptálom.” De én az alatt az aggodalommal, várakozással tele fél óra alatt s ez előtt a fekete, meggyötört ember előtt egész kritikusi múltamért megbűnhődtem; lelkes viviszekciózó, mert most éltem át először a műtétet egyik áldozatommal. [808]

Ez a bírálat, azt hiszem, sokban hozzájárult ahhoz, hogy Babits ne csak szabad, de „szabadjára engedett” kritikusnak kezdjen engem tekinteni, akit ideje megfékezni. Az új nemzedékről szóló tanulmánysorozat csak megerősítette őt ebben az elhatározásában. Amíg Erdélyiről, Pap Károlyról, Illyésről, Tamásiról írtam, még csak elállta valahogy, de az ő szemében ezzel ki is merült az új nemzedék. Szabó Lőrincet nem szerették, és sehogy sem tetszett, hogy vele is foglalkozni akarok. „Ennyi erővel rólam is írhatna az urad” – mondta Babitsné a feleségemnek. A Halász Gábor-tanulmányt már nem is mertem magam átvinni. Amikor Babits az előző héten megkérdezte, most ki következik, elütöttem: még nem tudom, s most, hogy elkészült, Ella vitte át azzal a szigorú utasítással, hogy ragaszkodom hozzá. Babits alig ismerte Halászt, valami sznobnak tartotta, aki olyasféle hamis szellemekért lelkesedik, mint Maurras, amellett még csak nem is munkatársa a Nyugatnak: sehogy sem akart beleegyezni, hogy ilyen előkelő sorozatba belekerüljön. Ella futármunkájának végre is az lett az eredménye, hogy a tanulmány maradt, csak nem Halász Gábor lett a címe, hanem valami nyakatekert dolog, ízlésproblémák a kritikában, ilyesféle. Amikor legközelebb átmentem Esztergomba, Babits hazafelé lekísért az autóbuszhoz, s megkérdezte, kikről akarok még írni. Felsoroltam hét-nyolc nevet: Márai, Kodolányi, Zsolt, Fenyő, Gelléri tudom, ott voltak köztük. Babits húzódozott. „Attól félek – mondta, hogy nagyon leszállunk a nívóval, ezzel az egész sorozat elveszít hiteléből.” Egy kicsit habozott, aztán kibökte: Még nem bánnám, ha Ilonkáról írnál.” Ilonka a felesége volt, tehetséges költőnő, akiről azonban semmi szín alatt sem akartam a Nyugatba írni, s véleményem szerint nem is lehetett, mondjuk, egy Márai, Gelléri, Fenyő előtt írni. A felszólítás, amely egyszersmind feltétel is volt utólag, sértett; ott, a kissé szégyenkezve mosolygó férj előtt, aki mégiscsak az ország egyik legnagyobb írója volt, a legjobbak eszményképe egy időben, inkább csak részvétet éreztem. Mintha valaki, aki előtt nekem illene letérdelni, térdre esett volna előttem.

A tanulmánysorozatnak azonban befellegzett. Megírtam a zárócikket, elhelyeztem benn egy mellékmondatot, amely megőrzi a tényt, hogy nem az én hibám, hogy be kellett fejeznem, s magam mögé csaptam az egész „nemzedéket”. Akkor amúgy is megvolt már minden okom, hogy nemzedékszervezkedésemet együgyű, időszerűtlen kísérletnek tekintem. Még Sátorkőn voltunk, épp ebédeltünk, amikor a teraszra kiállított hangszóró a diófák zümmögő csöndjébe belebömbölte a hírt: hogy Bethlen István és kormánya lemondott. Magyarországra ezzel a rádióhírrel szakadt rá igazán a nagy európai válság: A hatalom és Bethlen annyira egyet jelentettek az utolsó évtizedben, hogy bukására az egész kis világ, amelyben éltünk, megreccsent. Hogy őt belső erők a hatalomból kibuktathassák, központosító szervezkedései után egész lehetetlennek tűnt fel. Ha mégis megbukott, külső erők lökték félre, egy nagy, európai szökőár, melynek már a morajától is megbokrosodott mindenki. [809]

Amikorra Pestre beértem, egy feje tetejére állt világ fogadott. Szelíd írók, akikről azt hittem, hogy kenyérgondjaik közt egy barátoktól körülült tea vagy egy röptében testét is elvesztő vers minden örömük, felfedezték magukban a forradalmárt, s érces önérzettel magyarázták, hogy a marxizmus nem közgazdasági program, hanem az emberiség új vallása. Mindenki a „kapitalista világrend” közeli végére készült, Pest utcáin tízezer kis népbiztos járt kemény nyakkal és gúnyosan, mint aki zsebében hordja a hóhérkötelet. Természetes, hogy ezt a kötelet mindenki annak szánta, akire valamiért haragudott, s egy éles nyelvű kritikus ebben a bosszúra készülő íróhadban gonoszabb burzsoának számított, mint a legkegyetlenebb bankvezér, akit ha elvben gyűlöltek is, de hiúságukba nem szúrt soha bele. „Téged is megnyomorítanak, testvér – biztatott az egyik barátom, félig intőn, félig kárörvendőn.” Jössz te még az én iskolámba marxizmust tanulni – fölényeskedett a másik. A harmadik, akit nagyon megbántottam néhány év előtt, csak annyit üzent, hogy az új rendben engem köttet először fel.

Ritkán éreztem olyan undort, mint az irodalmi véglényeknek ebben az infuzoria áramlásában az „új világ” felé. Hol voltak itt a hűség belső fékei, hol volt az az intellektuális lelkiismeret, mellyel az igazi író nemcsak véleményeihez? De e vélemények árnyalatához is ragaszkodik. A nép ennyi önzetlen barátja közt én voltam az egyetlen népgyűlölő, aki a közérzetemmel lassan már nem is a magam, hanem valóban a köz állapotát tartottam számon. Hányan érezték ezek közül azt a makacs aggodalmat, mellyel az vigyáz ítélete kényes műszerére, aki ezt a műszert egy közösség iránytűjének tekinti! Mert a szocializmus átmeneti visszaesésének az idején megírhatom, hogy a szocializmus minden nagy követelését osztottam és osztom, s ha hivatalos képviselőivel hadakoztam, csak a nyolcvanas évek hozzátapadt szellemét igyekeztem e követelésekről ledörzsölni. Akkor örömöm telt a dacban, jólesett kihívni a frissen áttért marxocskák haragját; soha nem ingereltem cikkeimben úgy őket, mint ekkor, amikor én is elkerülhetetlennek láttam győzelmüket. Természetesen én is megkaptam tőlük a magamét. Az „új enciklopédiá”-ról szóló előadásomat követő vitában Feuerbachról kezdtek vizsgáztatni, s a Nyugat Britannia-estjén, ahova az egyik szerkesztő kéretett oda néhány perces megbeszélésre, a kiváló munkásíró, akinek a könyvéről akkoriban írtam, szenvedélyes beszédben osztálygyűlölettel vádolt meg. „De nem baj, legalább megismertük” – fejezte be szónoklatát, s az egész terem tapsolt és helyeselt. Egy kövér lipótvárosi elvtárs, akinek ezerszer több köze volt a tőkéhez, mint nekem, elvtársnak szólította a sértett írót, a szerkesztő és a vitavezető pedig hallgatott. Senki sem merte megkockáztatni az ellenvetést, hogy azt a bírálatot, amellyel én az agyamban kialakult „véleménykonsternációnak” tartoztam, másból is írhattam, mint osztálygyűlöletből. Én a közönség előtt egy szót sem szóltam, csak az íróhoz mentem oda a lépcsőházban néhány szelíd szóra: ő érdemelte meg egyedül, aki jóban-rosszban kitartott a maga meggyőző[810]dése mellett, hogy figyelmeztessem: van másféle meggyőződés s másféle becsület is.

Ilyen körülmények közt tettem le – egy meghabarodott világban fuldokolva – a görög érettségimet. Pintér Jenő volt az elnök, régi tanárom s írásaimnak is olvasója. Nagyot nézett, amikor a zöldasztal mellett meglátott, odajött, mögém állt hatalmas testével, s annyit súgott: „Na, most a kezünkbe kerültél!” Egy Homérosz-részletet kaptam, s nevetségesen bő jegyzetet hozzá; szinte szégyelltem fordítani. A derék tanár bácsi ezután a görög drámaírókat adta föl: vonjak párhuzamot Aiszkkülosz, Szophoklész és Euripidész közt. Olyan komikus volt a helyzet, hogy egyetlen esztétizáló szó sem jött a számra, adatokat soroltam föl, pontos évszámokat, a drámák sorrendjét. Szegény öreg tanár majdnem nógatott, térjek már a „lényegre”. Szerencsére Pintér egy-két percnél tovább nem engedett beszélni; otthagyta a vizsgát, kijött velem a folyosóra, helyeselte európai irodalomtörténetem tervét, s egy veronálreceptet íratott velem álmatlanság ellen, hogy honoráriumképp visszaadhassa nekem vizsgaelnöki tiszteletdíját.