Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. november) 11. szám, 769–848. p.

Ott feküdtünk a szalmazsákokon, sorban, téli gúnyában, unottan és fagyoskodva. A helybeli Kaszinó kiürített helysége volt a tanyánk. A nagyteremben egész éjjel sakkoztak, kártyáztak a háborúból hazatért, fiatal katonatisztek, vidámak voltak és hangosak, idehaza most hősi babérokra vágytak, s hetek óta azt mesélték, ki hogyan jutott haza az olasz hegyekről vagy Odesszából.

Akiknek pénzük volt, azok rossz, gazos teát iddogáltak mellettük, piszkos csészék és tojástól sárga kanalak hevertek a lócán. A város ijedt éjjeleire, forradalmas éjszakáira mi vigyáztunk, tizenhat évesek, akiket az iskola padjaiból polgárőröknek szólított ki az idő. Öreg népfelkelők baktattak velünk éjjelenkint, soha harcteret nem láttak ezek a kedélyes, tekintélyben fürdő öregek, de most ők uralkodtak a dombok alatt óvatosan megbújt kis városon, akadtak frontról megtért harcosok is, általában pedig mégis fiatal, kalandos vérű gimnazisták védték a várost, négyesével, kétórás felváltással. Nagyképű katonásdi volt ez, némelyeknek megnyugtató utóhang, másoknak izgalmas előjáték.

A valódi katonák kártyáztak. Mi, a kétórás őrségjárás közeiben számtanpéldán kínlódtunk, s a másnapi latin fordítást böngésztük álmos fejjel.

Vadonatúj Mannlicherek kerültek elő, csattogtattuk a závárzatot, szuronyt zsíroztunk: hogyha szúrni kell éjjeli csendzavarót, hát szúrjunk rajta egyet simán és nesztelenül… Naponta valódi hadgyakorlatokat rendeztünk a türelmes, öreg gimnázium udvarán, s Balog káplár úr, egy hazatért, recsegő hangú, vén fiákeres kocsis tanítgatta a harci fogásokat.

Mi voltunk a hajótörött nemzedék. Délelőttönként az iskolai padon dűltünk végig, nem szégyelltük az álmosságot, kérkedtünk vele. Álmos, badar feleleteket adtunk a kukoricaliszten megsoványodott tanároknak, délután pedig kézigránáttal hajigálóztunk a káposztaföldek mellett, s fekete, károgó varjakra lövöldöztünk. Véresen bukdácsoltak a madarak.

A közvélemény szerint mi voltunk a legmegbízhatóbbak, a diákok. A fáradt öregek inkább a meleg kaszinói kályha mellett iddogálták a forralt bort, s kártyáztak a rendőrkapitánnyal, aki szédítő összegeket nyert, hogy másnap ismét elveszítse kettőzve. Cicero, algebra, gömbháromszög és Pázmány Péter csak ködösen éltek bennünk, némelyikünk megpróbálta ugyan, hogy a zűrzavaros éjjelen bagolykodjon, és algebrapéldát oldjon meg, de kinevették a többiek s abba kellett hagyni a hiábavaló erőfeszítést. A tanulás kötelessége kizárólag az osztály gyönge s lenézett tagjaira maradt. [798]

Hát ott feküdtünk a kétórai cirkálás után a szalmazsákokon tompult aggyal, benne úszván a végtelen semmiben, s csak a vaskályhát bámultuk, amely pirosan izzott, és sercegve égette a nedves cipőtalpat. Nevettünk, s nem szóltunk a cipőtalp horkoló gazdájának. A kegyetlen idők madarai bennünk is fészket vetettek. Tompa és bódult órákat feküdtünk a kályha mellett, szuszogva és suttogva. A cifra vaskályha a mondabeli Szigfridre emlékeztetett bennünket, s fegyvertársat láttunk a germán vasipar nyolcvanesztendős maradványában.

Néha be-betoppant egy jégcsapos alak, végigdobta magát a szalmazsákon a sötétségben, s nagyokat nyögött. Időnkint harcias legényke botlott be izzadt izgalommal az ajtón, és elhörrentette magát:

– Új őrség! Fegyverbe! Lövöldözés a déli kapunál…

Ijedt topogással rohantunk a puskáért. A széles tetejű kapubejárat alatt tömködtük golyóval a puskát. Álmosak és gyakorlatlanok voltunk, kezeink fáztak. Egymással szemben állott fel négy-négy fiú, s összevissza dobálta puskáját. Egyik závár felmondta a szolgálatot, a puska gazdája keservesen rázta a rugókat. Puskája szuronya megcsiklandozta átellenese hasát. Nagyapja bekecse volt a szemben lévőn, ez fogta fel az ügyetlen mozdulatot.

– A mindenüket maguknak, mit csinálnak? – ugrott nekünk a sötétből egy kakastollas főhadnagy.

Kikapta a puskát a cimbora kezéből.

– Hasba akarja puffantani a barátját? Mind a két szakasz: hátra arc! Fegyvert vállra! Gyakorlatok a puskával, kész!…

Szabályosan megcsináltuk. Jólesett a mozgás.

– Fegyvert tölts! Egy-kettő! Barom társaság! Egymás hasát szurkálják! Gimnazisták. Fuj!

A főhadnagy már három hete itthon lógott, hiányzott neki a szabad harcos forró levegője, a káromkodás és a parancsolás. Alkalmakra lesett, hogy újra átélhesse parancsnoki mivoltát. Kis szabálytalanságokra csapott rá, rendelkezett és kiabált, éppen hogy nem verekedett. Kirobbant belőle a harctéri főhadnagyság. Most is toporzékolt, szinte örömmel és vidáman tette.

– Adja ide azt a fegyvert!

Mert az egyik puska még mindig döglötten csörgött a tulajdonos kezében. A fegyver átkerült a főhadnagy kezébe.

– A csillagát a dolgának! Hat töltényt akar maga betölteni?

Szuszogott a töltényekkel, valami hibája volt a fegyvernek. Csörömpölve hullottak ki belőle a golyók.

– Na, maga díszkatona! – adta vissza a Mannlichert végre. – Most már töltsön be! Háromszor egymásután.

Ott álltunk a hideg hajnalban, s magunk is ijedve néztük a főhadnagy ugrándozását a Mannlicher körül. A homályos lépcsőház sarkáról egy szomorúságos petróleumlámpa szórt vékony fényt felénk, a főhadnagy feltűrt bekecsének prémjén finom jégcsapok vi[799]rágzottak. Auer, az ügyetlen puskás elpirult, s dühösen szorította össze a fogát, amíg végzett a háromszoros gyakorlattal.

– Most pedig az egész szakasz! – rendelkezett a tiszt.

Kínlódva mozogtunk az anyáinktól ránk erőszakolt, meleg kabátok, sálak, kesztyűk alatt.

– Levetni! – vezényelt a főhadnagy mindig dühösebben. – Levetni a meleg ruhákat!

Ijedten raktuk a lépcsőkre minden holminkat. Frissen ugráltunk a hideg, metsző, januári szélben.

– Sorakozz! Fegyvert súlyba!

Most németül kezdett vezényelni, de ez már nem vezetett kellő eredményre, összevissza csináltuk a gyakorlatokat.

– Barmok! – toporzékolt a főhadnagy. – Hülyék!

Valamelyik a sorból kiszólt:

– Kérem, mi ezt nem tudjuk!

A tiszt elsápadt:

– Ne tessék a sorból kibőgni! Tessék jelentkezni annak, aki papolni akar.

Mindnyájan dermedten állottunk szomorú vigyázzban. Az utca felől topogás, jóizű beszélgetés. Négytagú szakasz kanyarodott be félrevetett puskákkal, dúdolva. Csodálkozva néztek ránk, aztán sapkájukat megemelve, illedelmesen köszöntek a főhadnagynak. Mentek a lépcső felé. A főhadnagy egy pillanatig nyitva felejtette a száját. Aztán összeszedte magát:

– Ha-alt! – ordított rettentően. A lámpa rögtön lobogni kezdett.

A négy fiú megtorpant.

– Mik maguk?

– Polgárőrök! – válaszolta kedélyesen az osztály legjobb tornásza.

– Honnan jönnek?

– Az állomásról. Melegedni voltunk a bakterházban.

– Hová mennek?

– Aludni, kártyázni, ahogy jön. Hideg van nagyon.

A főhadnagy közel ment, egyenesen a szószóló orra alá.

– Disznó! Így kell felelni?

Az elsápadt. Önkéntelenül is vigyázzba vágta magát.

– Fuj! A puskája hogyan lóg a nyakában?

– Kérem szépen…

– Ne feleseljen!

Nyaka kidagadt a főhadnagynak, rettentően ordított, csizmáját rövid pálcával verte dühében.

– Honnan jöttek? Melegedni voltak? Melyik a maguk utcája?

– A Városkert környéke…

– És onnan mentek az állomásra? Ki engedte meg, hogy melegedjenek? No, majd befűtök én maguknak!

A város széléről most puskalövés hangja hallatszott. Elhalkult a pukkanás, nemsokára két fegyveres fiú rohant a parancsnokság[800]ra. Loholtak a kapun befelé, megálltak előttünk, lihegtek, szemük boldogan csillogott, s fontoskodóan izzott a diákos izgalomtól.

– Haj-haj! – kiáltották vidáman. – Gyertek, fiúk, a Városkertnél baj van. A leszerelt tamásiak disznót akarnak lopni a gyárból, mi feléjük lőttünk. Gyertek, szalajtsuk meg őket!

Azzal szaladtak volna vissza. A főhadnagy felállott a lépcsőre.

– Halt! – ordított ismét. – Jelenteni szabályosan!

A két fiú tréfának vette ezt. Összecsapták a bokájukat, s mindenfélét beszéltek. Végre nagy nehezen sikerült valami jelentésfélét elhadarniuk.

– Otromba beszéd! – rivallt rájuk a főhadnagy. – Álljanak félre.

Visszafordult a négyesszakaszhoz.

– Szóval a maguk őrhelyén baj volt, maguk azt elhagyták, a disznótolvajokat más őrség zavarta el, fegyelemsértést követtek el tehát. Ezért a fronton főbelövés jár.

Éreztük, hogy nem tréfál. Hátunkon izzadságcsöppek botorkáltak lefelé. Tovább rendelkezett:

– Maguk ketten s maguk négyen velem jönnek. Maguk négyen – mutatott a mi csoportunkra – itt maradnak, őrzik ezt a négyet, amíg mi vissza nem jövünk. Szuronyt fel! Közrefogni és el nem engedni!

S míg revolverét igazgatta, így fejezte be:

– Ha ezek megszöknek, belövöm a fejüket!

Nem értettük, de nem mertünk szólani semmit, idegenül, csodálkozva néztünk rá. Inkább zavartnak tűnt, mint félelmetesnek.

Kihúzta a revolverét. – Utánam! – kiáltotta, s elrohantak. Öt perc múlva lövöldözés, harsány vezényszó hangjai szálldostak a kietlen utcákon. A főhadnagy újból a harctéren érezte magát.

Mi ott állottunk egymással szemben, nyolcan. A hivatalos hatalom ellenséggé tett bennnüket, jóbarátokat. Egy ideig tanácstalanul állottunk, felszedtük meleg ruhadarabjainkat, dideregve öltözködtünk. A másik négy, a rendetlen és büntetendő csoport egy ideig ott állt a lépcső alsó fokánál, míg vezetőjük, a jó tornász nem legyintett:

– A főhadnagy bolond! – mondta, s indult befelé.

A mi vezetőnk rászólt:

– Pista, maradjatok!

Pista elképedve fordult hátra. Puskájával a lépcsőre csapott.

– Te is bolond vagy? Csak nem akarsz itt komolyan őrizni bennünket?

– Parancs-parancs! A főhadnagy visszajön, és sorra lelő bennünket.

– Fázunk!

– Nagyon kérlek, maradj itt! Maradjatok, fiúk…

– És ha nem maradunk? Belénk lőtök? – és már kapta is le a fegyverét. A többieket is elfogta az idők harcos hangulata. Egyikünk a levegőbe döfte a szuronyát. Úgy látszott, hogy egyik [801] pillanatról a másikra ellenségek leszünk, mert a harciasság és a düh már a levegőben úszkált, mint valami hipnotikus erő, s minduntalan lecsapódó alkalmat keresett magának.

A mi vezetőnk szelídebb volt.

– Fenét puskázunk. Csak maradjatok itt, az Istenért, ne csináljatok még nagyobb kravált!

Feldobtuk puskáinkat a vállunkra, s vártunk. A másik vezető vállat vont.

– Nem bánom – mondta – ,várjunk.

Ők is kíváncsiak voltak, mi lehet a sorsunk reggel nyolcig, amikor iskolába kell mennünk, s folytatni kell Tacitust és a gömbháromszögtant. Kiálltunk a kapualjba, s hallgattuk az elhaló lármát. A Városkert felől még két lövés dördült el. Az egyik fiú izgatottan kapkodta a fegyverét.

– Lőjünk mi is! Csak egyet, egyetlenegyet!

Elkapták a kezét. – Ne bomolj! – De mindnyájan úgy éreztük, hogy harci tett csillapíthatná le lázas kedvünket, s azokat irigyeltük, akik most ott futkároznak a havas mezőkön.

Nagy hamar dobogás, csörgés közeledett a piac felől. A mellékutcából fegyveres őr bukkant elő, majd követték őket a többiek is, ezek hetedikesek voltak. Végigrohantak a kapu alján, fel, egyenesen a nagyterembe. Ketten utánuk sompolyogtunk. Izgatottan jelentettek új eseményeket, nem egy embernek, hanem az egész szobának. Valami olyast, hogy leszerelt kőműveslegények disznót loptak a gyárból, a főhadnagy üldözi őket, s valóságos csetepaté indult a folyópart füzesei között. A főhadnagy azonnal segítséget kér. Mi lelkesen sorakoztunk fel, csatarendbe fejlődtünk, rögtön ott, a lépcsőn s a kapualjban. A harcot járt tisztek azonban, akik egyfolytában kártyázták végig az éjszakát, csodálatosképpen nyugodtak maradtak.

Végre az egyik dühösen elkáromkodta magát:

– No, nézd a hülyét! Háborúsdit játszik a disznótolvajokkal. Megy az ördög neki segíteni, hagyja azokat is élni. Menj csak, fiam, mondd meg neki, hogy ne szerencsétlenkedjen, innen senki sem távozik! A diákoknak holnap iskolába kell menni, a disznótolvaj fusson!

Leforrázva hallgattuk. Mi már vért akartunk látni. A két küldött követ elrohant, nyomukban a mi irigylő tekintetünk.

Tíz perc múlva, mint a srapnel, robbant be a főhadnagy. Ruhája havas volt, a bozót összeszurkálta az arcát. Úgy ordított, mint vesztett csata után egy osztrák generális. A kardjával hadonászott, s le is ütött egy teáscsészét.

– Disznóság! – üvöltötte. – Disznóság, hogy az embert elpusztulni hagyják! Ha ezek a diákok nem volnának, ellophatnák a fejünk fölül az egész várost, ti meg itt ültök és kártyáztok. Azonnal le, le mindenki. Mars-mars!!!

Mintha tüzérüteget vezényelt volna, úgy dobálta a karját. Haja [802] lelógott az orráig, arca kék volt, csizmái hatalmas port vertek a nagy toporzékolásban.

Drámai pillanat volt. A rangidős kapitány végre is rácsapott az asztalra.

– Mondom, hogy ne bomolj, nem vagyunk disznópásztorok, mi a közrendre ügyelünk. A diákokat pedig nem viheted neki a folyónak. Itt fogsz maradni…

– A diákjaid! – fakadt ki keserűen a főhadnagy. – Azokat megsütheted. Egy csöpp katonai fegyelem sincs bennük. Most is őrizetbe vettem egy csoportot, majd ítélkezni fogunk később fölöttük.

– Ember, te meg vagy őrülve! – hajolt előre a kapitány, s kínlódva rágta a gallérja szélét. – Ki parancsol neked, hogy ítélkezni mersz?

– Jöttök, vagy nem jöttök? – ordította felelet helyett a főhadnagy, s szemei forogtak, mint a mesebeli sárkány feje.

– Nem megy senki! – adta ki a rendeletet a kapitány.

– Gyávák! Akkor megyek én! – kapta ki a revolverét a főhadnagy, azzal elrohant a fagyos éjszakába.

A kapitány értetlenül bámult utána.

– Ez valóban megbolondult. Jókor kezdi!

Aztán intett kettőnknek.

– Menjetek, fiúk, nézzetek utána, még valami marhaságot csinál.

Nem bírtuk utolérni. Előttünk rohant vagy száz lépésre, kiszaladt a mezőre, át a patakon, az előbbi csetepaté helyére. Ment a tolvajok nyomában. Elveszítettük a szemünk elől. Havazni kezdett sűrű pelyhekben. Ott botorkáltunk a kukoricatövek között.

Most messziről puskalövés. Azután revolver csattant. Ordítoztak. Önkéntelenül is a töltés mögé húzódtunk. Kitartottuk a puskát, s a levegőbe durrantottunk mi is. A harc atmoszférája kényszerítő volt. Tompán dobbantak a lövések. Szegény főhadnagy, hadd remélje, hogy segítséget kap.

Hát kapott is, örök segítséget.

Hirtelen éles, erős csattanásra lettünk ijedtek. Nem puskalövés, sem revolver. Ismertük ezt a hangot is: kézigránát csattanása. Aztán elcsöndesült a mező. Hosszú ideig vártunk ott, végre dideregve és félve az ismeretlentől a híd felé osontunk. Sokáig kellett mennünk. Olykor rátaláltunk egy-egy lábnyomra, aztán többre, friss taposások voltak.

Egy vércsepp. Vagy valami sötét folt. Nem jól láttuk, pedig már derengeni kezdett a téli reggel.

Aztán megtaláltuk a főhadnagyot is. Ott feküdt az egyik fűzfa tövében. De darabokban. Szétvitte a kézigránát. A szívünk verése elállott, s kidagadt szemekkel, rémülten, tanácstalanul néztük.

– Belevágták! – csak annyit mertünk mondani, s ész nélkül rohantunk vissza a városba.

Ott már izgatottan fogadtak. Ők is hallották a lövöldözést. Alig [803] bírtuk elmondani, amit láttunk. A kapitány megvakarta a füle tövét:

– Látjátok, milyen hülye! Most kellett neki elkezdeni!

Lassan ment az egész társaság a rétre. Hideg, havas, szürke, téli reggel volt. Fázósan siettünk. Varjúk szálldostak feketén.

Mire kiértünk a darabokra szakadt emberhez, már tudtuk is a nacionáléját:

– Tréntiszt volt – legyintett a kapitány –, ismertem Lembergben. Soha Lembergnél tovább nem mozdult. Úgy látszik, a végén neki is felviszketett a harctér, embert akart ölni. Nemhogy örült volna a meleg kuckónak, meg a sok apró panamájának.

– Szamár! – dühöngött egy kis zászlós, aki forradalmi lelkesültségében tiszti jelvények nélkül járkált –, most már igazán kereshetjük azokat a disznótolvajokat.

Egykedvűen tapostuk a havat, nem félt már senki, a halál itt, ebben a fronttól távol eső városkában is természetes, okvetlen, rémület nélküli valami volt. Rendes, szokásos dolog. Úgy éreztük, hogy ezzel a pillanattal végre mi is igazi nagy emberek lettünk. Férfiak.

Egyikünk eldobta a latin szószedetél, amit egész éjjel magolni próbált.

– Fuj! – mondta fölényesen. – Majd mi csináljuk ezentúl a történelmet! Nem tanulunk, más élet kezdődik.

Megszorítottuk a puskánk tusát, aztán fülünkre húztuk a sapkát, összegomboltuk a kabátot erősen, mert mindannyiunknak eszébe jutott, hogy kikapunk otthon anyánktól, ha megint köhögni kezdünk.

Fogtuk a puskát dacos vitézkedéssel. A gyomrunk megkordult, fejünk lekókadt, s hirtelen a jó, otthoni kávéra gondoltunk. A puha ágyon s az álmatlan, ködös szürkeségben hirtelen összefolyt a szemünk előtt Cicero, Napóleon, Berkes tanár úr, a holnap esti zsúr, kávé, az anyánk ijedt arca, zongoraóra, cserkészcsapat, a szurony, a háború s a vér, ami vörösre fagyva kristályosodott a főhadnagy szétmállott teste körül.

Akkor már reggel fél nyolcra harangoztak, s a városból előmerészkedett néhány kíváncsi. Fásultan ültünk, nem kábított el az élet első nagy tanulságának szele. Csak a gyomrunkat éreztük, mintha egész éjjel főtt tojást ettünk volna.