Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. november) 11. szám, 769–848. p.

Magasra feltornyozott, csipkés, selymes párnákon fekszik Pirkó.

Tükröt kért, és elégedetten nézegette színesedő arcát a rózsaszínű háttérben. Ma már örült kicsit a brokátvirágos díszpaplannak, a díszes hálóköntösnek és barna fürtjei között levő rózsaszínű szalagnak.

Hanem azért megmozdulni még mindig nehéz. Persze, nem annyira, mint az első napokban, mikor az éjjeliszekrényen álló vizespohárért sem bírt nyúlni, és elzsibbadó lábát anyukával kellett ide-oda tologattatni.

Betegnek lenni tanulságos. Pirkó egész csomó dolognak tanult meg örülni, amikről addig azt hitte, hogy a legtermészetesebb a világon. Megtudta, hogy az ember nem a torkából és az orrából tüsszent, hanem hogy a tüsszentés az egész testet igénybe vevő, rettenetesen fárasztó művelet, ami a lábujjak hegyéig ráz és fáj. Meg hogy nincs nagyobb boldogság, mint oldalt feküdni – ha az ember előzőleg három napig mozdulatlanul a hátán feküdt.

Az is egészen új és szokatlan, hogy az ember, mielőtt megrendeli a hattyúprémes, rózsaszínű pongyolát, arra kénytelen gondolni, vajon lesz-e arra szükség. Pirkót ez a kérdés akkor csak futólag érdekelte, és inkább ösztönös takarékosságból, mint komoly halálfélelemből. Ma mégis elégedetten állapítja meg, hogy nem halt meg, és megnyugvással gondol arra, hogy most már alighanem „megúszta”. Tizedik napon már nem szokás meghalni.

Tizedik napon az ember rózsaszínű selyem- és csipkeköltemények közt fekszik, virágokkal megrakott szobában, és fogadja a látogatókat.

Azért jó, hogy elmentek a vendégek. Pirkó lehunyja a szemét.

– Fáradt vagy, Pirkó? – kérdi Jani. – Kimegyek. Aludj, szívem!

Talán nem jön ma már több vendég. Pirkó csukott szemmel fekszik és gondolkozik.

Furcsa. Amíg az ember úgy elvesződik a testével, ami folyton fáj és nyugtalankodik, és nem akarja évek óta megszokott kötelességeit teljesíteni, egészen elszokik a gondolkodástól. Eltompul az agya.

Az embernek gratulálnak. Odahozzák a gyereket.

– Ugye, milyen szép? – mondják. – És szereted már? – kérdezik.

– Szép? Fáj a derekam – érzi Pirkó. – Szeretem? A szívem alatt nagy seb van. [791]

Így mondja gondolatban: „a szívem alatt”. „Az anya magzatát szíve alatt viseli.” Így poétikusabb. Pirkónak egyelőre külön véleménye van az anyaság poéziséről, mégis csupa szokásból így gondolta: „seb van a szívem alatt” – értve alatta egész törzsét, mely nehéz, vizes lepedőkbe csavarva sajgott és égett.

Anyai érzés? Persze. Most valami új és felemelő érzésnek kellene betölteni a lelket. Vajon hol kell azt érezni? A szív alatt? A vizes lepedők alatt? Vagy az anyai kebelben? A feszülő, agyonkefélt és sósborszesszel dörzsölt anyai kebelben? Vagy a lázas, lüktető homlok mögött?

Örülni kellett volna, hogy a gyerek milyen nagy, milyen erős. – Négy kiló – újságolták büszkén.

– Négy kiló! – hencegett a bába.

– Képzeld, négy kiló! – örvendezett Jani.

– Tetszett hallani, hogy négy kiló? – lelkendezett a szobalány.

Pirkó arra gondolt, hogy neki két kiló is elég lett volna, és nem osztozott sem a bába örömében, sem a szobalány büszkeségében.

Vajon van-e tej? Lesz-e tej? Pirkó apró, fehér mellecskéi a csúnya, megfeketedett mellbimbókkal rémülten merevedtek meg a paplan alatt.

Még ezt is! Még ide is akarják nyomni azt a négykilós kis szörnyeteget, most, mikor végre sikerült úgy elhelyezkedni a párnákon, hogy ne fájjon annyira.

Pirkónak minden eszébe jut, amit felszívott mellről, daganatról, meggyűlt mirigyekről, felvágásról, gennyedésről hallott. A két kitakart, fekete bimbó mint könyörgő, ijedt szempár nézett az orvosra.

– Egy-két napig, míg kicsit meg nem erősödik, nem is engedhetném. Addigra talán megjön a tej is.

A paplan puhán, védelmezően borul a kiszolgáltatott, hidegre rémült gyerekmellekre.

A lábadozó Pirkó a rózsaszínű díszágyon végigsimítja a megmenekült mellecskéket. A tej szerencsére nem indult meg. A gyerek kint alszik a szoptatós dadával a másik szobában.

Pirkó óvatosan kinyújtózik. Fejében összevissza röpködnek az elmúlt napok képzetei. Eddig nem is próbált rendet teremteni köztük. Nem próbált emlékezni, inkább felejteni szeretett volna, de az átélt szenvedés annyira megrögződött az agyában, hogy nem lehetett. Minden fájdalomnak megvolt a maga arca. Pirkó megismerte volna, ha újra találkozik vele. Így fájt délben, és emígy fájt este. Ez az érzés éjjel kezdődött, mikor az orvos a feketekávét itta, amazt reggel érezte, mikor a bába a gyerekkel bíbelődött a másik ágyon. Másképp fájt előtte, és másképp fájt utána.

A fájdalom arca egybekapcsolódott a mozdulattal, színnel, hanggal, amivel véletlenül vagy okszerűen egybeesett. Aztán napok múlva, ha ilyen mozdulat vagy hang ismétlődött, vele jött a szörnyű emlék is szinte újraérezhető intenzitással. [792]

Nem állítható, hogy Pirkó ezekre a dolgokra „gondolt”. Ezeknek a fel-felbukkanó képzeteknek értelmük alig volt. Pirkó tíz nap óta most kezdett először „gondolkozni”, és valahogyan logikus összefüggésbe hozni a zűrzavarosan cikázó fájdalomélményt.

Igen. Tíz nap óta. Tizenegy napja, pontosan csütörtök délben volt az, hogy Pirkó mosolyogva felkelt az ebédtől, és bejelentette, hogy ő most ágyba fekszik.

Egész délelőtt fent járt, beszélgetett az orvossal, a bábával, anyával, és szörnyen büszke volt rá, hogy ő „hogy tud tűrni”. Dícsérték is valamennyien. Pirkó nem akart lefeküdni, nem jajgatott, mindössze egy-egy percre elhallgatott mondat közben, vagy összeszorította a száját.

Még kézimunkázott is kicsit, és tréfálkozott. Ebédhez odaült, mint egy rendes kis hős, aki „nem hagyja el magát”. Evett is. Hanem egyszerre furcsa íze lett az ételnek, és gyanúsan mozogni kezdett a szemben levő ajtó. Mintha bókolt volna Pirkó előtt. De lehet, hogy nem is az ajtó volt, mert hiszen az ajtó fehér, ez pedig szürke. Nagy, szürke felhő. És a virágos fal is szürke felhő lett.

Pirkó nyelt egyet, becsukta a szemét, mert félt, hogy a hajladozó szürkeség rádől, és mert tudta, hogy ő most szédül. Azt remélte, ha nem néz maga elé, és nem látja a párolgó, piros lében úszó marhahúst, akkor elmúlik.

Sajnos, csak a szemét bírta becsukni, az orrát nem. A piros lé meleg hagymaszaga akadály nélkül beleszállt. Így aztán Pirkó okosabbnak tartotta bocsánatkérő mosollyal visszavonulni.

A hálószoba ajtajában visszafordult. Jól megnézte az ebédlőt meg a szalont is. A karosszéket a kályha mellett, a napsütéses őszi tájképet a falon, a bronz állóórát, meg a zongorát és a rajta levő nagy, csipke napernyős teababát.

Úgy nézett körül, mint aki búcsúzik, és jól meg akar jegyezni mindent, amit utoljára lát. Aztán behúzta az ajtót maga után.

Ezután már nemigen volt idő efajta érzelmeskedésre. Ábrándozni nem lehetett, de látni és érezni és hallani annál inkább. Pirkó váltig reménykedett, hogy majd elájul. Hiszen délben már remekül szédült! Ehelyett mindig éberebb lett. Olyan repedéseket pillantott meg a falon, és olyan vonalakat a bútorhuzat virágfüzérei közt, amik éveken át elkerülték figyelmét. Megkülönböztette egymástól a harangok szavát, és megismerte, hogy az előszobában ki suttog. A szobalány ruhájából a déli marhahús szaga terjengett, és a toalettasztalra kirakott műszerek felől, jodoformillat lengett.

A toalettasztal nagyon barátságtalan látvány volt; fehér terítővel letakarva, teli műszerekkel.

A lábadozó Pirkó arra fordította rózsaszín szalagos fejét. Bizalmatlan tekintetet vetett a szoba bal sarka felé. Nem, hála istennek, a toalettasztalon nyíló azáleák, hortenziák és rózsák tornyosultak. Pirkó megnyugodva eresztette pilláit fáradt szemére.

És emlékezett tovább. Hogy is volt később? Később? Mennyi idő múlva? Az időt a fájásokkal mérte. Fáj! Tehát megint elmúlt [793] két perc. Furcsa időszámítás, és nem is pontos. Mert hiszen a fájás mindig hosszabb lett, és a két perc mindig rövidebb. A végén már eltűnt az idő a két összefolyó fájás között.

Aztán vége lett a hősiességnek is, meg a „tartja magát”-nak is. Akkor már csak úgy lehetett mérni az időt, hogy felcsavarták a villanyt, tehát alighanem este lett. Aztán egyszer megint lecsavarták, és akkor bizonyára reggel volt, mert az ablaktáblát is kinyitották.

Aztán Jani is bejött, és odaült az ágyra.

– Szorítsd a nyakamat, Pirkó – mondta –, hátha úgy könnyebb lesz.

Széles, erős felsőtestével Pirkó elé hajolt, mintha meg akarná védeni, mintha el akarná takarni előle azt a nem kislányoknak való látványt, ami a háta mögött történik. Ez a széles hát kétfelé osztotta Pirkót. Előtte volt a két gyengéd, barna kar, a finom nyak, a keskeny, nagy szemű gyerekarc. Mögötte a nehéz, deformált, meggyötört asszonytest.

De Jani hiába állította széles hátát védőfalul. A lányos karok görcsös szorításba rándultak, a gyermekes vonásokat öreggé torzította a fájdalom.

És aztán – a kislány eltűnt, csak az asszonyi test vívta a maga kemény csatáját. Akkor Jani már nem ölelte Pirkót, és nem suttogott megnyugtató szavakat, hanem ő is a hánykolódó, sikoltó, élete nagy hivatását teljesítő asszonyi testet szolgálta, mint az orvos vagy a bába.

Ha Pirkó ott lett volna, nem engedi. De Pirkó akkor már nem volt ott. Azaz: aki ott feküdt széttépve, feltárva, kiszolgáltatva a legfenségesebb aktus vérében, verítékében, szennyében legundorítóbb pózában – az nem Pirkó volt.

Pirkó a csipkék és selymek közt elpirul, ahogy idáig jut az emlékezésben. Soha, soha többé nem lehet ő Jani számára, aki volt: titokzatos, szemérmes szeretője. Kívánatos, tiszta asszonya…

Pirkó elhesseget egy feltörekvő könnyet és egy kialakulatlan keserűségérzetet, minek elmosódó tartalma, hogy vége, elmúlt. Elmúlt a fiatalság, a szépség, a szerelem. – Húszéves vagyok, és vége. Gyerek van, dada van, kötelesség van. Az élet harisnya, stoppolás, spájzból kiadás és pelenka mosásból áll.

Gyerek van. Pirkó visszatér az emlékezéshez. Végig akarja gondolni.

Aztán az volt, hogy egy csapzott fürtű, fekete babát tartottak elé.

Pirkó mindig úgy hallotta, hogy abban a percben, mikor megvan a baba, minden fájdalmat mintha bársonnyal törölnének le, az ember rögtön boldog, kacag, és egészséges lesz. Minthogy ez is dajkamesének bizonyult Pirkó éppen csak egy csalódott pillantást vetett a csapzott hajú jövevényre.

Nem is lett volna módjában sokat törődni vele, mert még mindenféle következett, amit sem a felvilágosító barátnők nem me[794]séltek az iskolában, sem a bába, aki két nap óta hasonló esetek érdekfeszítő elbeszélésével szórakoztatta, nem árult el előre.

Hanem a gyerek azután sem érdekelte. Másnap sem. Azóta sem. Pirkó nem vett részt a családi hasonlóság körüli vitákban, nem analizálta a gyermek különleges szépségét, és nem fedezte fel máris feltűnő zsenialitását.

Eleinte rá sem nézett. Mióta kevesebbet szenvedett, azóta udvarias mosollyal tűrte, hogy mellé fektessék, és pár perc múlva, ha fájni kezdett a dereka vagy a nyaka a kényelmetlenebb pózban, kérte, hogy vegyék el.

Lassankint besötétedett. Ma, úgy látszik, nem jön több vendég.

Jani benyit. Pirkó csukott szemmel fekszik. Jani csendesen visszamegy. Vajon mit csinál kint egyedül? Már nem lát olvasni.

Egyszerre hang ütötte meg fülét: édes, halk zene. Jani zongorázik.

Pirkó álmélkodó meghatottsággal hallgatja. Jani azt játssza: „Csak egy kislány van a világon”… Neki játssza. Neki, neki, neki! Úgy, mint havas éjjeleken a cigány játszotta az ablaka alatt. Úgy, mint vőlegény korában Jani, a régi Bechstein–zongorán, odahaza anyáéknál, mikor Pirkó igazán csak egy kislány volt, és mit sem tudott az asszonyi életről.

Csak egy kislány van a világon…

Pirkó egyszerre egészen jól érzi magát. Oldalt fordul. Az ágy puhán simul a meggyógyult testhez. Most nem nyom, nem tör, nem ráncos, mint az elmúlt napokban. Melege sincs, és nem is fázik, és a mozgás sem fáj.

Belül, a szívében nagy, boldog öröm kezd nőni: a visszakapott egészség, visszatért ifjúság, megújhodó szerelem öröme. Kicsit meg van hatva Pirkó, és a szeméből könnyek peregnek.

A zongora elhallgat, és Pirkó kiszól:

– Jani!

Jani pillanat alatt bent van, és Pirkó fölé hajol. A karcsú, barna karok lehúzzák a fejét.

– Te – súgja két csók közt szégyenlősen Pirkó –, hozd be kicsit azt a pockot.

Jani diadalmasan hozza a fiát, és odafekteti a kismama mellé.

Most nem nyomja, és nem zavarja Pirkót, mert hirtelen támadt tudománnyal aláteszi egyik karját, testét behomorítja, és puhán magához vonja.

– Tudod, hogy igazán hasonlít rád? – mondja Janinak.