Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. november) 11. szám, 769–848. p.

Négy fehér ökör hasítja az eke csillámló vasával a zsíros, fekete földet. Feszülnek az inak, és önérzet duzzasztja a gazda keblét. A kék égen ragyogó felhők úsznak, és a légben pacsirta trillázik. Amott a legelő. Delel a ménes. A vályúnál a lovak egymás hegyin-hátán. Néhány paripa rakoncátlan kedvvel kicsap, tűz folyik ereikben, és ütemes mozdulattal iramodnak, száguldoznak. A csikós fejedelmi méltósággal áll a kút peremén, tekintetével fegyelmezi a kirobbanó, ősi ösztönöket.

A falu főutcája. Hosszú házsorok, akáccal szegélyezett utcák, gubbasztó házak. Szekér száguld végig rajta éneklő, duhajkodó legényekkel.

Faluvég. Kertek alja. Kukoricagóré, istállók, ólak. Békésen kérődző, meleg nézésű tehenek. Közöttük az aprómarha: büszkén lépegető, színes kakas, pettyes tyúk pelyhes csibéivel. Düledező kerítés.

Gazdag tanyák, szerény szállások. Országutak, legelők, mezők, búzatáblák, kukoricás, töltések, akácosok, lassan kanyargó, lomha vizekkel. Síkság… síkság… messzi horizonttal.

Ez mind, mind Husvéth Lajos festő témája. Az ő képei rögzítették belém ezt a mi világunkat, ami most úgy tódul tollam alá, hogy napestig sem fogynék ki belőlük. Véljük – jól ismerjük mindezt, hiszen a vonatról órákat elnézzük tájainkat, meg azután nincs sok változatos benne, nem mond semmi újat. De nincsen így. Szeretjük földünket, és ki-ki egyéni meglátásán át, hajlama szerint a maga szépét aggatja rá. Vannak klasszikus, romantikus, materialista és misztikus hajlamúak. A mezőn járva a maguk gyönyörét mind megtalálják, mert a mező minden nyelven beszél.

Husvéth Lajos, mikor tájainkat a lelkén keresztül vizsgálja, annak igaz hangját üti meg: az elpusztíthatatlan egészség, a józanság a mi földünk igazsága. És itt Husvéthra, az emberre gondolok. Ő a mi egészséges földünk egészséges fia. Köze van a röghöz, és azt kiérezni civilizáltságának máza alól. Nem ingadozó, nincsenek jobbra-balra ráncigáló problémái, nem vergődik sejtelmes meglátások és bizarr megérzések kínjai között. Husvéth földünk józan produktuma, és lelkiségében ez tükröződik vissza. Az egyívású józanság Hus[788]véth festészetének alaphangja. Úgy érzem, hogy el fogja nyerni a Bácska festője címet, ami a legmagasabb kitüntetés, ami művészt ezen a vidéken érhet. Ehhez egyik feltétele megvan: a lelki adottsága. A másik még kérdés: meg tudja-e teremteni azt a formanyelvet, ami először itten és csak itten fejlődhetik ki. Mert tisztán az, hogy tárgyai idevalók, hogy azokat környezetünkből meríti, még nem jelenti a bácskai, vajdasági vagy jugoszláviai magyar festészetet.

Nem kis kívánság ez, az irodalmunkban sem sikerült még elérnünk. Husvéth törekvéseivel a couleur locale kérdését veti fel. Tavaly ezt irodalmunkban tették szó tárgyává, de a viták hevében a kérdés tisztázatlan maradt. A couleur locale, a helyi színek alkalmazása, helyesebben: földünkbe és társadalmunkba való gyökerezettség elmaradhatatlan kelléke minden igaz művészet kiteljesülésének. Légüres térben semmi sem mozoghat. De egyedül a szemünk elé vetődő személyek és tárgyak leírása, megfestése nem meríti ki a couleur locale fogalmát. Ezt a jelzőt a műalkotás csak akkor kaphatja, ha olyan formanyelvet tud teremteni, amit csak mi mondhatunk ki, amit csak most mondhatunk ki, és amit csak itt alkothatunk meg. Olyan formanyelvet jelent, ami máshol nem születhetik meg, és ami nélkül az egyetemes irodalom vagy festészet hiányos volna. A couleur locale a földben, a társadalomban gyökerező olyan művészet, ami szerves része az egyetemes emberinek. Az egyetemes emberi és a couleur locale fogalmak egymással korrelációban vannak, nem antipolusok, hanem egymást kiegészítő egységbe olvadnak össze.

Svájc örökszép tájait évszázadok óta ábrázolják, és mégis a tizenkilencedik század második felében született meg Segantini – Svájc festője. Segantini nemcsak az alpesi havasok szépségeit, lakóinak életét, a hegyi levegő színalakító tisztaságát, a nap pompázatos színjátékát ábrázolta, hanem akként vált svájcivá, hogy sajátos formanyelvet teremtett. A neoimpresszionistákkal rokon pointillisták módszeréből indult ki, de szín- és formaképzését apró, sűrűn egymás mellé rótt vonalacskákkal, keveretlen színekkel oldotta meg. Fellépése forradalmi volt, és az egyetemes festészet szerves tényezőjévé vált. A couleur locale nála nemcsak a tárgyak regisztráló megjelenítését jelentette, hanem egy új kifejezőformát kristályosított ki.

A mi irodalmunk és festészetünk még nem termelte ki azt az egyéniséget, aki nekünk új forma-nyelvet adott volna. Ezért nem illet senkit szemrehányás. Elszakadásunk a magyar törzstől olyan újkeletű, önállóságunk olyan friss, hogy az idő még nem szülhette meg a mi sajátos formáinkat. Egyelőre be kell érnünk ez irányban valói törekvéssel.

Husvéth Lajos ebben az értelemben még nem Bácska igazi festője. Nincsen jellegzetesen külön formanyelve, ami azonban festészetének értékét nem csökkenti. Husvéth fiatal ember, sok tehet[789]séggel, nagy rajztudással, kitűnő formaérzékkel és egészséges színlátással. Legközelebb áll a naturalista iskolához az impresszionisták nem minden hatása nélkül. Husvéth egyvonalú világszemlélete és egészséges lelki diszpozíciója, az egész ember egysége egész plaszticitásukban még nem vetítődnek ki teljesen képeiről. Festményei néhol két, másutt több síkra bomlanak. Egyes képein disszonancia van: külön síkban fekszik a táj és a tájon járó lovasszekér is. Olyan érzésünk támad, hogy Husvéthot bizonyos elvont tudás feszélyezi, látását zavarja, és nem éri el a teljes és harmonikus egységet. Ez a megállapítás nem minden képére érvényes, mert sok alkotása van, ami színben, formában, valőrben nem hagy hátra kívánnivalót. Vannak festményei és vázlatai, ahol a benyomások frissességét közvetlenül és jól érezzük. Színképzése erőtől duzzad, és egészséget sugároz.

Husvéth Lajos az állatok festését előszeretettel műveli. E téren bámulatos formaismeretre tett szert. Az állatok minden mozdulatát, tekintetét oly tökéletességgel idegezte be, akárcsak anatómiájukat.

Husvéth Lajosnak, ennek a tehetséges magyar festőművésznek elismerésre méltó teljesítménye, hogy az iparművészet területére is kirándul. Száznál több apró, színes fafigurát alkotott, amelyek mind az itt élő magyar népünk viseletét mutatják be. Lapos, fából fűrészelt, álló figurák ezek, amelyeket ma már ezrével gyártanak mindenütt. Husvéth Lajosnak, a művésznek nagy érdeme, hogy figuráiban a művészi elemek az uralkodók. Teljesen elütnek az ismert tömegmunkáktól, és az alakok beállításban, formában, mozdulatban, színekben tiszta művészetet sugároznak. Sok értéktelen ipari limlom és vásári csecsebecse helyett minden magyar családnál Husvéth lélekderítő művészi munkái mi mindent jelentenének önmegbecsülésnek és kultúránk szempontjából!