Folyóiratok

Kalangya, I. évfolyam (1932. július) 3. szám, 137–208 p.

A művész mindig egy-egy részletét festi meg a világnak. Tárgyválasztásban lelke hajlamát követi. Ez a világ lehet úgy a belső lelki világ, mint a külső. A műből következtetünk a művészre. Szabó Dezső legújabb könyve jelentős változást mutat régebbi műveivel szemben, s ezért megérdemli, hogy foglalkozzunk vele.

Szabó Dezső elfáradt. Ereje hanyatlóban van. Legnagyobb alkotásától másfél évtized választja el. Az Elsodort falu sikere, embereket megrázó ereje – minden, minden a múlté. A titán elfáradt. Sír. Szerénységi dömpinget emleget. Fejét behamvazza. Vezekel. Bevallja: „Bűnös vagyok, tévedtem.” És sok mindenfélét összeír előszavában, csakhogy megnyerje a nyájas olvasót a nyájtalan ember. Kesereg és gúnyolódik: „Látod, kis fiacskám, így jár, aki nem vigyáz magára. Ez írta az Elsodort falut. Megbűnhődött érte szegény.”

Az idő elvégezte, amit Szabó Dezső ellenségei el nem végezhettek, de annál jobban vártak: Szabó Dezső elveszítette az életbe [204] vetett reménységét. „Forduljatok hozzám olyan arccal, mint aki látja a végzetet, és mutatja az örvényt.” A Segítség után itt van a Karácsony Kolozsvárt… éhen halt, akasztott, megölt, gutaütött, öngyilkos embereivel… „A dekadencia jelei: Lustaság, szegénység, gonosztevés, élősdiség, túldolgozottság, kimerültség, ingerlőszer-szükséglet.” (Nietzsche: Ecce homo 220) Mind föltalálható e regényben. Most csak az a kérdés, hogy valóban ilyen-e az élet, vagy csak Szabó Dezső látja ilyennek. Szabó Dezső lelki élete ebből a regényből messze sikolt. Fájdalmas zokogással szaggatja vitorláit, még tűnődik, hogy ne vesse-e sutba tollát, mely átsegítette annyi megpróbáltatáson, de szemében már ott röpködnek a hiábavaló küszködés fölvert madarai: a kétségbeesés, a lemondás, a halál… Melegsége szertesugárzott, lángja lelohadt. A régi erőre itt-ott ráismerünk, de több e munkában a begyakorlott mesterember, mint a művész. Szabó Dezső a költészet és a valóság között feszíti ki hálóját, hogy a lelkeket marcangoló élményeket elfogdossa. Itt-ott a napi események szürke verebeiből pillanatok alatt népek szívét tépő sasokat dagaszt… Egyik könyve sem ilyen témátlan, üres kódorgás, mint ez. A fáradt madár alkonyi szállást keres. Amint rákapaszkodik egy-egy ágra, az rögtön sárba hull. Besározódik. A meseágnak nincs elég ereje, hogy a költőt a régi lendülettel magasabb régiókba emelje. Mit is írhat az az embereknek, ki elveszítette hitét, reménységét az emberiség jövőjében. „A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik.” (Elsodort falu I. sz.) Ez az, aki magára marad: – eltéved. Ez a könyv nagy eltévedés az igazságtól. Ki ne látná be már az első lapok úton, hogy Szabó Dezső csak ürügyül használja megint a Segítségben ácsolt dobogót, hogy onnan szórja szitkait a gonosz világ ellen, amely veszni hagyja a zsenit, de álláshoz, jó falatokhoz, nőkhöz, boldogsághoz juttatja a „göndör, fekete hajú kis sajtódakszlikat, a Kucora Jenőket, dr. Tapogató Vincéket, a Leimberg-Kreutzdonnerhoffer államtitkár urat, Gottdankheim tanácsos urat, Petterkorn titkár urat, Mittelwoch államtitkár urat, Gutnagel irodatisztet stb. De meg nem értett, kifosztott zseniből betörő lesz. A magyar embert ez a sok „német” kitúrja, Bé-listára teszi, a Retek Pálokból, kik a tizedik fizetési osztályban dolgoztak, vendéglősök lesznek. Szűcs Barnabásból pedig pálinkázó csavargó… Pedig zseni volna, vagy mi a szösz. De ne vágjunk az események derekára, kezdjük az elején!

Szabó Dezső írása hosszú-hosszú monológ… Vádbeszéd a élet ellen. Egy szenvedő, nagy szív sikoltása a magyar mezők felett a süket fülekbe. Hogy nem unja! Ebben a könyvében a halálangyala jár a lapokon, sötét ugar, fáradt ember jár fö[205]lötte. Szabó Dezső lelkét a társtalan, kietlen vénség rémei üldözik. Elénk áll: „Megírtam ezt a regényemet, hogy új tövisek törjenek elő a gyűlöleterdő friss hajtásaiból. Akik ezt a könyvemet először olvassák eszméljenek rá halálraítélt magukra. Az egész regényt úgy szűrtem össze az életárból. A szűrő az enyém. Egyelőre nem fogtam meg mást. Tudom, hogy így, egymásra szórva, rakva, dobálva nemigen gyászol sehol az élet. Ennyi bánat még a magyar mezőkön sem lobog fekete lánggal egy helyen. De hát »az Istentől küldetés hite a bánatokon kívül senkiben nem ver oly mély gyökeret, mint egy íróban« (Kemény Zs. Gyulai Pál, I. 251) Szabó Dezső pedig előbb látnok, és csak azután író. Ez a könyve heteken keresztül kongatja a lélekben a Circumdederumokat. Nem is könyv ez, nem is regény, hanem egy magános ember szívet tépő zokogása a magyar ég alatt. A könyv meséje olyan egyszerű, mint egy pohár víz… Nagyajtai Szűcs Barnabás kolozsvári származású író, 42 éves korában Budapesten teljesen tönkremegy. Albérlő, éhes és szomorú ember. Valamikor remekműveket írt, drámákat, melyeket potom áron megvettek tőle. Meggazdagodtak. Az író pedig egy szegény asszony lakásán tengeti nyomorult életét. Az asszonynak van egy kislánya, kinek a költő mesélget. A szegény asszony meghal. A költő pénz után néz, hogy szállásadónőjét eltemethesse. A kicsinek nincs ennivalója. A költő is éhezik. Koldul, kunyorál, megalázza magát színigazgató, államtitkár stb., stb. előtt. Nincs más út… Betör. Megfogják. Elzárják. A lapok sokat írnak róla. Mire visszakerül régi lakására, a kislány már nincs ott. Kolozsvárra vitték, a nagyanyjához. A költő is onban való, elhatározza, hogy gyalog hazamegy, és fölkeresi a leánykát, akinek ő akarja gondját viselni. Karácsonyra odaér. A kisleány halálán van. A nagyanyát megütötte a guta. Mikor a kicsi a költő karjaiban örökre lehunyja szemét, a költő fölakasztja magát… Ez csak a keret. Az epizódok sötét képek, melyek ebben a nyomorúságos, siralmas keretben úgy festenek, mint a megfeneklett hullaszállító kocsik. A régi, vidám szexualitást két vénember babonás szeretkezése a temető bokrai között pótolja, ha pótolhatja. „Amennyit a szerelmes ér, annyit ér a szerelem.” (R. Rolland: I. Christophe III. 162.) Csak nem azért írta meg Szabó Dezső a regényét, mert: „Perverzitás és bűn az, mitől a burzsoá szem meredni akar”. (Szabó: Egyenes úton 38.) Mert ha igen, hát kissé elszámította magát. Ennyi hulla, akasztott ember mégis sok egyszerre egy érző kebelnek.

Hogy a mai magyar állapotoknak hű tükre-e Szabó Dezső könyve, azt állapítsák meg mások. A szellemet azonban már Szabó Dezső is igazolta valamikor, mikor így irt: „bizonyos zsarnoksági princípium semmiféle életképes közösségből sem kü[206]szöbölhető ki.” (Egyenes úton, 111. old.) S ezzel a „Közigazgatási Hamletet” nyeregbe segítette. Ne nehezteljen szegényre. – Ne feledje, hogy „a természet nem tűr meg semmit birodalmában, ami nem tud maga magán segíteni”. (Emerson) Szabó Dezső legújabb regényének nincs programja. Róla is elmondhatjuk, amit Nietzsche Lutherról mondott Gastnak irt levelében: „ez az ember rosszul érezte magát, ha nem volt, akit mérgében leköpjön, (Levelei 118. old.) De ez még nem elég. Ma csak az az író érdemli meg, hogy olvassák, aki nem a maga boldogulásán töri az eszét. Ebből a könyvből pedig sok helyen kilóg a tendencia. Nem tendenciát keres a nép, hanem vezetőt. Szabó Dezső pedig sohasem lehet azzá, mert az erdőben csak egyféle fát tűr megy, – a többit ki akarja irtani. Ma talán már néhány másfélének is megkegyelmez, csak azt nem tudja, hogy mit is kezdjen velük.

Igaza van, véresen igaza van, mikor ezt írja: „Roppant csülökre világ!-os, fene nagy legény voltam (Előszó.) De már azt is látjuk, hogy igen megalázkodott… Ugyan miért? – Hiszen olyan mindegy, olyan nagyon mindegy. Ha már olyan kis helyen, ahol csak egy rendőr van az egész faluban, össze tud söpörni négy magyar lángészt, akiket csavargásért lezárnak, akkor igazán nincs okunk a kétségbeesésre. „Jaj, ha ezeknek még a kenyerök is ingyen lenne. Miért kiabálnának? Önfenntartásuk az ő igazi mulatságuk. Ez pedig hadd essék nehezükre!” (Nietzsche: Zarathustra 262.) Minél több erőfeszítéssel, ésszel és irammal keresi boldogságát egy nemzet, annál több a reménye a fönnmaradásra. Ha Szabó Dezső gondban, törődésben, szenvedésben járatja is kedvenc alakjait, ne feledje: a szenvedés végén nem mindenkire vár a kötél… Olyan regényt írjon, ahol nem akasztja föl magát a főhős, nem őrülnek meg, nem halnak éhen a mellékalakok, hanem célt érnek, emberileg elérhető célt, akkor megtartja a gyenge lelkekben a reményt, azt a reményt, ami a szegény embereket átcsalogatja az életen.

François Porché: Der Leidenwegs des Dichters Baudelaire

(E. Rowohlt Verlag. Berlin)

Polácsi János

Ady–Baudelaire életének párhuzamos vizsgálata még hiányzik. Remélhetőleg nem kell sokáig várnunk egy ilyen irányú műre. Nagyon sok érintkező pontja van a két lángelme életének. Ahogy Porché megtalálja Poeban Baudelaire előfutárját, sőt ahogy Paul Valéry nem is akar egyebet látni Baudelaire műveiben, mint az amerikai író receptjeinek alkalmazását, ugyanígy kimutatható a fiatal magyar költő alkotásaiban, sőt életének folyásában is a francia előd hatása. Porché meleg rokonszenvvel vezeti végig az olvasót azokon a stációkon, melyeken Baudelaire vonszolta az élet keresztjét. Megdöbbenve indulunk el a bölcsőtől, mely fölé a 62 éves apa és a 28 éves anya hajolnak, és végigkísérjük Jeanne Duval, Jeanne Lemer, Jeanne Prosper, illetve a mulatt nő oldalán Franciaországban, majd elmegyünk vele Belgiumba… együtt szenvedünk a költővel, anyjával, az életrajzíróval… míg el nem jön a szomorú vég. Közben a költő küzdelme a disznófejű nagyúrral, az alkohollal, mámorral, megnemértéssel… Szomorú könyv. Költőnek, olvasónak egyaránt tanulságos könyv, mert ebből a könyvből ismét megtudjuk a régi igazságot: szenvedni csak a lángész tud igazán.

Pukánszky Béla dr.: Geschichte des Deutschen Schriftums in Ungarn

Polácsi János

Pukánszky Béla dr.: Geschichte des Deutschen Schrifttums in Ungarn című könyve megérdemelt meleg fogadtatásban részesült a szakirodalomban. Különösen Thinemann Theodor dr. ismertetése (Deutsch-ungarisdie Heimatsblätter, 1932, IV. lg. Heft I.) méltatja érdeme szerint. Mikor ezt leszögezzük, egyúttal azt is meg kell állapítanunk, hogy Pukánszky Béla könyvének megfelelő munka, mely a délszláv irodalommal foglalkoznék – ugyanilyen szemszögből tekintve azt – egyelőre hiányzik. Úgy érezzük, hogy egy ilyen irányú mű sokban hozzásegítené a műveltebb olvasóközönséget a kölcsönös megértéshez, ami első föltétele az együttmunkálkodásnak. Milyen sokat nyerne irodalmunk felvirágzásának párhuzamos bemutatása és az egymásra hatás teljes egészének föltárása! Hogy csak egy példát említsek, ott van Vitkovics Mihály élete és munkássága. Pl. a „Spomen Milice”-ja, mely Kármán Fani-jának hatását mutatja, sőt Piukovics Gábor szerint annak fordítása. Megjelent 18l6-ban Budáne m. kir. egyetem betűivel. – Felhívom a fiatal filológusokat, hogy érdeklődésükkel forduljanak ebbe az irányba.