Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. november) 11. szám, 769–848. p.

Örökké elégedetlen volt. Lelke mélyén valami fájdalmas önzés bujkált. Homályosan sokszor maga is érezte, hogy igazságtalan, de ez az érzés csak pillanatokig tartott, s rögtön felváltotta a másik: a boldogtalanság érzése.

Több szeretett volna lenni mindig, mint ami lehetett. Ha rabló-pandúrt játszottak, ő mindig a rablók közé tartozott, s azok között sem volt soha ő a vezér. Jelentéktelen kis játszótárs volt csupán. Sohasem vették be azért a játékba, mert játszani szerettek vele, hanem inkább mert szükség volt rá. Kellett a létszámhoz. Ő tudta, érezte ezt. És ez a megalázottság teljesen lefoglalta lényét. Semmi mással nem tudott foglalkozni, semmi más nem érdekelte. Örökösen harcban állt önmagával. Megalázott volt, és ő sohasem tudott senkit megalázni, bárhogy is szeretett volna.

Gyenge, fejletlen testalkata miatt a nála fiatalabbak is leterítették a birkózásban. A rabló-pandúrban is őt találták, fogták meg először. Győző szeretett volna lenni, s mindig őt győzték le.

Sokszor minden ok nélkül hátba vágták, megrugdalták, a falhoz szorították, és öklükkel a hasába ütöttek társai. Ő gyenge volt, nem tudott védekezni. S ha néha megfeledkezett dühében harapni vagy karmolni próbált, akkor még sűrűbben, még erősebben hullottak rá az ütlegek. Lázadása mindig benne rekedt, karjai ernyedten kékültek az ellenfél szorítása alatt. Csak sírni tudott kétségbeesetten, dühösen, torkaszakadtából. Éles, sipító, lányos hangja volt, s ha sírt, minden bosszúvágya, önmarcangoló megalázottsága és tehetetlensége benne rezgett a hangjában. Sokszor egészen furcsa, komikus, állati hanggá torzult a sírása, amin társai ismét csak nevetni tudtak.

A legtöbbször ezért verték meg. Rajta próbálták ki az erejüket, sírása növelte önbizalmukat. Amikor végre megunták vagy belefáradtak az ütésbe, arcuk kipirult, ragyogott a megelégedéstől. S ő ilyenkor szipogva, szótlanul húzódott messze boldog társaitól, szívében kimondhatatlan fájdalmat érezve. Egyedül maradt, társtalanul, kiközösítve, kicsúfolva, megverten és megvetetten. Valami megfoghatatlan, ismeretlen nagy igazságtalanságot érzett, és nem tudta, kit kell okolnia ezért. Úgy érezte, mindenki ellensége, és ennek így kell lennie, mert ezt valami sötét és értelmetlen hatalom így kívánja.

Társaira sem haragudott különösképpen. Hajlandó lett volna mindent megbocsátani, mindent elfelejteni, ha csak egyetlen egyszer közvetlenül és szeretettel hívták volna társaságukba, ha beleavatták volna őt is titkos megbeszéléseikbe az almalopásról vagy a csúszkálásról a Nagyréten. De ezt soha sem tették. Ő mindig csak messziről [785] nézhette, amint izgatottan összehajolnak, és nyilván valami nagyszerű mulatságról beszélnek. Ő távol maradt tőlük, úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog, közömbösnek tettette magát, pedig titokban majd meghalt a kíváncsiságtól és a vágytól, hogy elvegyüljön közöttük.

Éjszaka nyugtalanul aludt, álmában sokszor sírt, és segítségért kiáltozott. Doktorok vizsgálták, megkopogtatták a hátát, megnézték a nyelvét, és számolták az érverését. Idegesen tűrte ezt, de orvosságaikat nem volt hajlandó bevenni. Ösztönösen érezte, hogy úgysem segít rajta.

– Ne sírj, Marcikám! – vigasztalta az édesanyja, ha az iskolából sírva hazajött. – Rosszak a fiúk, gonoszok…

Nem használt a vigasztalás, mert ő maga sem tartotta rosszaknak társait. Hiszen ő is olyan szeretett volna lenni.

Az iskolában elég jó tanuló volt. Egyszer hirtelen valami isteni mentő gondolata támadt. Miért ne lehetne ő első a tanulásban társai között? Különb, mint a többiek! Gondolata elhatározássá érett, és a versengés vágya erőt adott neki a tanuláshoz. Könnyen ment, és hamarosan első lett az osztályban. A tanítónő az első padba ültette, és megkülönböztetésül ő lett a vigyázó társai felett. Reggel, ha iskolába jött, nálánál sokkal erősebb társai kérték, könyörögtek neki, hogy leírhassák a leckéjét. Csúzlit ígértek neki, színes golyókat meg más hasonló nagyszerűségeket. Ő kérette magát, de végül mégis mindegyiknek eleget tett.

Néha már-már boldognak érezte magát. Társai nem verték meg annyiszor, mert féltek tőle. Könnyen bosszút állhatott rajtuk. Felírta őket a táblára, vagy nem mutatta meg a leckéjét. Aztán könyöröghettek neki. De boldogsága csak pillanatokig tartott, addig, amíg a fölényét elismerték. Ha az utcán voltak, vagy a játszótéren, társai – mintha csak kicserélték volna őket – ismét elzárkóztak előle. A birkózásban továbbra is ő került a földre, s a métában utolsónak maradt. Almát is nélküle loptak, csúszkálni is nélküle mentek. Ha valami huncutságon törték a fejüket, és őt nem merték elkergetni, akkor a lelkére kötötték, hogy nem, adja fel őket. De sokszor nem bírta ki, hogy ne tegye próbára hatalmát. Elégtételnek vette, ha társait az ő feljelentésére megbüntették. Szüksége volt erre, hiszen ő annyit szenvedett miattuk.

A tanítónő szerette. Bizalmának és jóindulatának sokféleképpen tanújelét adta. Vele szedette össze a füzeteket óra elején, és előadás után ő vitte azokat a tanítónő lakására. Kis levélkékkel küldözgette valami fiatalúrhoz, aki minden alkalommal pénzt adott neki kiflire, cukorra.

Marci is szerette a tanítónőt. Dicséretet kapott tőle, és oltalmat társaival szemben. Ahol tehette, Marci apró figyelmességekkel igyekezett meghálálni ezt a jóindulatot. Ha a tanítónő belépett a terembe, Marci a katedrához szaladt, hogy letörölje a széket, elvette a tanítónő kabátját, és a fogasra akasztotta, és szívszorongva figyelte, [786] hogy mikor fedezi fel a tanítónő a kis csokor virágot, amelyet Marci az ozsonnapénzén vett. Így aztán egy hallgatólagos barátság fejlődött ki kettőjük között.

Egy őszi napon Marci kiment társaival a kiserdőbe. Nem hívtak, nem is tudta volna, ha egyik fiú el nem árulja neki, amiért megmutatta leckéjét, hogy délután nagy háborúsdi lesz kint.

Egy tisztáson körbe álltak a fiúk, vezért választottak, s azután két táborra szakadtak. Ő ismét kimaradt a játékból. Senkinek sem kellett, tudomást sem vettek a létezéséről. S míg ő szörnyű szégyennel és megalázottsággal a szívében elhúzódott tőlük, azok vad, hangos kiáltásokkal megkezdték a játékot.

Szomorúan lépkedett a lehullott, sárga faleveleken. A magányosság, a kivetettség rettenetes érzése ismét hatalmába kerítette, inkább, mint valaha. Legjobban szeretett volna meghalni, vagy legalább súlyos betegnek lenni, hogy sajnálnák, megsiratnák. Megállt egy bokor mögött, és ujjaival idegesen tépte a dermedt leveleket. S amint így állt magába roskadva, ismerős alakot pillantott meg az ágakon keresztül. Lélegzete elállt az ijedtségtől. Úgy érezte magát, mint a bűnös, akit rajtakaptak. El akart futni, de lábai nem mozdultak, kiáltani szeretett volna, de hang nem jött a torkára. A tanítónő ült a bokor túloldalát, azzal a fiatal úrral, akihez ő a levélkéket vitte. Átölelték egymást, és csókolóztak.

Sejtése valami érthetetlen, nagy dolgot látott ebben az ölelésben. S amint társai harci üvöltését hallotta, lábujjhegyen hirtelen elosont rejtekhelyéről, és a fiúk felé futott. Mindent elfelejtett egyszerre, a sok megalázást, a sok ütést, amit elszenvedett. Úgy érezte, egyforma társaival, egybeforrt velük.

– Gyertek! – kiáltotta nekik, amikor közel ért hozzájuk. – Ilyet még úgysem láttatok, amit én most nektek mutatok.

Forróság lepte el a testét, és reszketett. Ő elől ment ragyogó arccal, a többiek lábujjhegyen utána. Soha nem érezte magát ilyen boldognak, mint ebben a percben. A fiúk körülállták a bokrot, és átkémleltek az ágakon. Aztán hirtelen, mintha az ördög szállta volna meg őket, éles fütyülésbe, sikításba és ordítozásba kezdtek.

Marci lábai a földbe gyökereztek a rémülettől. Mire körülnézett, társai szétszaladtak, a bokor mögül pedig előjött a tanítónő, mögötte a férfival. A tanítónő piros volt, és a hangja remegett, amikor így szólt:

– Hát te mit keresel itt?

Marci nem tudott felelni. Arcára hideg verejték ült, s a torkát – úgy érezte – mintha fojtogatná valaki. Mint egy borzalmas lidérc, a bibliai Júdás képe jelent meg előtte, akiről előző nap tanultak az iskolában. Júdás hosszú hajába belekapott a szél, és csúnya belei kifordultak, amint az ágon felakasztva lógott.