Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. november) 11. szám, 769–848. p.

Ma este titkon lestem vén kertünk zenéjét:
Ájultan ríttak az ősz színei, s fanyarul
fuvoláztak a kóválygó gyümölcsszagok.
Palánkunk, melybe éppen alkonytűz kapott,
Tömör ütemet vert hozzá aranyalapul.

Andalított piszke-, ribizli-, málnabokrok
Sípszava. Ó, milyen sápatag kantiléna
Az őszibarackfák kara! Halk spinét:
Az alma. Zajos zongora: a venyigék.
(Vágyak dübörögnek így bennem néha-néha…)

A meggy üresen állong, sárga cintányér,
Elomlón futamoz a körtehegedű,
S tavaszi bőségben kimerült cseresznye
Pihen hangtalan, és rádűl az ereszre,
A galagonyabokrok nesze keserű.

Tücskök szaxofonja lubickol puhán bele,
De az is szomorúbb most, mint nyarak szakán.
A lugas hallatja rozsdálló hangjait,
S oboapuhán sóvárognak a csalit
Törékeny dalai, és brácsál a magány.

És dobolnak dús gyümölcsök zuhanóban
Hűs zamatjukkal roskadozó fák ért tetejérül.
Szellő harangoz béna ágakkal árva
Melódiát, és komolyan, mint a hárfa:
Az Elmúlás komor kórusa szegődik háttérül…