Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. november) 11. szám, 769–848. p.

Keresem korunk uralkodó eszméjét, amelyet társadalmunk naprendszere uralna. Sokat szenvedő, zaklatott korunk kibontakozásának azt a biztos útját, ami az áhított révet jelentené. Keresem, de nem találom. Vezérlő eszme nélkül, bizonytalan kísérletezések viviszekciójának kitéve bolyong pályáján, halad végzete felé.

Semmi okunk sincs annak föltételezésére, hogy ez az iránytalanság korunk kiváltsága lenne. Joggal fölvethető tehát az a kérdés, másképp volt-e ez más korokban, voltak-e más koroknak vezérlő eszméi, az efemer cselekvéseket irányító, azok felett álló központi célkitűzései?

Sokszor olvassuk, hogy minden kornak megvolt a maga sajátos, a többi kortól egyénileg megkülönböztető uralkodó eszméje, de midőn megkíséreljük a zavaró részek leválasztásával ezen eszme lerögzítését, tisztaságban kitenyésztését, konkrét tartalmának szabatos feltárását, mintha minden bizonytalanná válnék, mintha az uralkodó eszmét hirdető gondolkodó megállapításait társadalmi helyzete befolyásolná, mintha a látszólagos tárgyilagosság valójában írói szubjektivizmust jelentene, mintha ködbe veszne tartalma, illúzióvá foszlana realitása. Másban látja a korok szellemét Szent Tamás, másban Marx, másban Rousseau, másban de Maistre, másban Spencer, másban Kidd. Mintha a nagy realistának, Goethének igaza lenne, midőn azt mondatja Fausttal: „der Geist der Zeiten ist der Herren eigener Geist”, mintha a leguniverzálisabb franciák egyike, Tarde igazat mondana, midőn a csoportvezetők, a kiválók céljait és fölfogását és ezeknek a tömeg által történt utánzását teszi meg a történelem hajtóerejévé. Az ő szemében a koroknak nincs vezérlő eszméje, csak egyéneknek céljaik, melyek bizonyos adottságok mellett történelemmé válnak, hogy elmúljanak, és helyt adjanak más egyének más céljainak. Brandes megírta a XIX. század áramlásainak történetét, de uralkodó szellemet ő sem talált.

Esetről esetre bukdácsolt volna a történelem kifejezett irányító eszme, messze világító célkitűzések nélkül?

Minden korban látunk társadalmi mozgalmakat, észlelhetjük ezek érintkezéseit, átalakulásait, találunk konkrét célok megvalósítására törekvő társadalmi csoportokat és államokat, de nem találunk mozgalmakat, érintkezéseket és átalakulásokat szabályozó korszellemet. Minden mozgalomnak egyén a kezdeményezője, sokszor anonimitásba, kisebb vagy nagyobb csoportok nyilvánosságába burkolva. Mindegyiknek helyzetjavítás volt a célja, és meg kell állapítanunk, hogy ha egyes korok hangosak is voltak bizonyos [769] eszmék hirdetésétől, ezeknek csak ott és csak annyiban volt szerepük, ahol és amennyiben összhangzásban voltak a csoportvezetők és követőik különleges akarásával és elgondolásaival. Mintha ezen koroknak is több uralkodó eszméjük lett volna, mintha ezekben is hiányzott volna az egységes, a vezérlő eszme, mintha a szellem birodalma sem tűrne egyeduralmat.

Mélyebbre kell ásnunk, hogy hozzájussunk az embert és társadalmait űző energiához. Természeti energia parányaiból áll az ember, és így azonosnak kell lennie az emberi energia eredendő megnyilatkozásának a természetével. Az idők végtelenségében a természeti erők mindig azonos játéka az érvényesülésre törekvő energiák közül mindig a legerősebbnek juttatta a diadalt. Semmi okunk sincs annak föltételezésére, hogy ez másképp van az embernél. Az erő és terjeszkedés a természet egyetlen megnyilvánulási módja, bármilyen legyen is a formája. Ugyanabban nyilvánult meg az emberi tevékenység történelem előtti és történelmi időkben egyaránt. Szám, szervezet vagy elszántság formájában a legkimagaslóbb és döntést jelentő jelensége a társadalomnak.

A fény, a nyomás, a vonzás és taszítás a természetben ugyanazt a képet nyújtják, mint a történelmi erők. Kizárólagosságra törekszenek, összeütközések és kiegyenlítődések révén érvényesülnek. Mintha a misztikusok csodás sejtései valóra válnának, mintha ugyanazon fékezhetetlen erők irányítanák az emberi életet, amelyek az élő és élettelen tárgyakat, mintha a mindenáron terjeszkedés és elhatalmasodás volna a lényege emberi és természeti energiáknak egyaránt. Végtelen egységbe látszik fűződni minden jelenség. Lényegazonosság látszik összekötni minden létezőt, mintha minden fizikai tulajdonságnak megvolna a lelki hasonmása, hidegnek és melegnek, lágynak és keménynek, rútnak és szépnek, magasságnak és mélységnek. A szervezet mélyéből, onnan, ahol szintézissé válik a testi és szellemi, a lelkek elsődleges hajtó tényezőjeként az önfenntartás és önérvényesülés, a lét és minél jobb lét áhítozása emelkedik ki. Itt alakulnak a minden emberi megnyilvánulást irányító vágyak. Ez azon ősi lelki forrás, amely egyúttal forrása a jónak és szépnek, a gonosznak és rútnak, forrása minden akarásnak, elhatározásnak, cselekvésnek, érzésnek és gondolatnak. Mindezek a vágyakból nyerik alapszínezésüket és energiájuk fokát, jelentékenyek lesznek, ha velük összhangzanak, jelentéktelenek, ha széthangzanak. Határozatlan, ösztönös csupa energia, és halhatatlanul azonos tartalmú, az önfenntartást és önérvényesülést parancsolóan követelő vágy vezérli mindezen lelki megnyilvánulásokat, mely annál erőteljesebb, minél kielégítetlenebb, annál jobban színezi érzelmeinket, gondolatainkat és akarásainkat. Ha célját csak részben is eléri, lohad belső energiája, ellenben az általa irányított lelki jelenségek a tehetetlenség törvényénél fogva, leszakadva a gyökerüket képző éltető vágytól múlóan a régi energiában élnek tovább, és [770] a vágy letűnt energiájának fokát tüntetik fel csakúgy, mint a sugárzó testek ezredévek előtti állapotát – a fény.

Minden tudatosnak gyökere e szerint a tudattalan vágy. A szellem külső megjelenésének első formája a benne tudatossá vált vágy. Minél több egyén uralja, annál erőteljesebb a megnyilvánulása érzelemben, akarásban és gondolatokban. Eszerint tehát nem az eszmék kormányozzák a vágyakat és elhatározásokat, hanem megfordítva, ezekből hajt ki az eszme. A primum movens, a lényeg, a primer a vágy, míg az eszme, az ideológia csak folyomány, szekunder jelenség, forma. Ha eszmék irányítanák a történelmi cselekvéseket, úgy az emberiség sorsa logikai művelet lenne, és az előző és új eszme lelki kapcsolódásainak kikövetkeztetéséből állna. A történelem, a Hegel történelme a szellem megvalósítása, az állam, a Platón állama a logikai műveletek elvégzésére hivatott bölcsészek állama lenne. A történelmi fejlődés egymásból folyó szabályokba lenne foglalható, a jövő előre látható lenne. De tudjuk, hogy nincsenek ilyen szabályok, és hogy a jövő nem látható előre, hogy mennyi az eseményekben az irracionális tényező, mennyivel nagyobb az ellentétek száma a múltban és jelenben is, mint az összhangzásoké, mely utóbbi egyedüli alapja az ész azon funkciójának, amely szillogizmusok szövésében nyilvánul meg.

Hatalmas eszmék látnak napvilágot, számtalan apró gondolat mutatja a mindennapi élet útjait, de ősi, eredendő az említett tartalmú vágy. Ez az örök a mindennapi változásban, és mindig kongruens a mindenkori szükségletekkel. Nagy számok valóságos helyzetéből fakadó eszmék, annak előnyös átalakítására törő vágyak, érzések, elképzelések nyernek kifejezést az eszmékben. Ezért látjuk, hogy minden eszme a legkülönbözőbb formákat ölti magára, és hozzásimul a helyzet változásaihoz. A legpompásabb és legszembeötlőbb eszméknél, a vallásiaknál ez csakúgy észlelhető, mint a kisebb jelentőségűknél.

Amint az emberiség nem kezdte meg pályafutását kialakult és cselekvéseket irányító eszmékkel, hanem a külvilágból merített tapasztalatok oltottak bele vágyakat és ezekből ágazó érzéseket és felfogásokat, ezeknek megfelelő akarásokat, úgy volt ez mindig az idők folyamán. Új környezet, új tapasztalatok, új kényszerek, új helyzetek mindig újabb vágyakat oltottak az egyénekbe, és általuk a velük hasonlók csoportjába és ezek révén az államba.

Minden társadalmi mozgalom alapját eszerint a társadalmi rétegeknek a múltból örökölt élő energiája és a jelen környezet által határolt hatalmi és gazdasági szükségletei képezik. Az ezek által képviselt erők rezultánsa az élet, és nem az eszméké, organikus – az ember testi és lelki alkatából sarjadzó – folyamatok termelik a vágyakat és azok folyamányaképp a történelmi akarásokat, melyek végeredményben nagyobb hatalomnak, nagyobb megbecsülésnek erkölcsi, a megélhetés nagyobb bőségének és szépségének anya[771]gi célkitűzéseit jelentik a társadalmi osztály vagy az egész társadalom javára. Nem a Marx–féle gazdasági fétisre gondolok, mely tisztán gazdasági formák és erők közti ellentétekből, azoknak végzetszerű, elkerülhetetlen fejlődési fokozataiból származtatja a történelem lefolyását, hanem mindenre, ami emberi, tehát lelki komplexusra is. Ezen megfontolások világában értékelhetjük az eszmék szerepét a történelemben. Ezek segítenek annak megértésében, hogy mi késztetett meggondolásra annyi kiváló szellemet az uralkodó eszmék szerepének megítélésében. Nem eszméket, hanem tárgyias összefüggéseket ural az ember és a belőle összetevődő társadalmak. Ezen összefüggések magyarázta elhatározások indokai a cselekvésnek. A múlt régi összefüggéseit módosítják a ma új összefüggései, és idézik elő az elhatározások és cselekvések változásait. Az eszme keletkezésekor a cél már ki van tűzve, a cselekvés útjai ki vannak jelölve. Az eszme mindig csak okozat és eszköz. A vágyban gyökeredző célkitűzés, ennek szükségességébe horgonyzott meggyőződés szüli a cselekvő eszmét, a vágy kifejezési formáját.

Ne tekintsük ezt a hitvallást prózainak, az eszme lekicsinylésének, a történelem lefokozásának. A valóság nem lehet lefokozás. Ez a valóság magyarázata a történelem dinamikájának, és összefér a szárnyaló célkitűzésekkel. Igazoljon Durkheim, ki szerint nem a fellegekben fejünk felett szárnyalás, hanem a valóságban és megvalósíthatóságban gyökeredzés egyedüli mérték a társadalmi alakulatok bírálatánál.

Nem látjuk a vágyak által determinált céloktól független uralkodó eszmét az ókori keleti kultúrállamokban. Minden ténykedésük az önfenntartást, a biztonságot, a hatalmi erősbödést szolgálja, örök elnyomás a társadalom élete befelé, örök harc kifelé. Asszíria, melyet az akkori idők Rómájának is szokás nevezni, elsőül kísérelte meg egységbe forrasztani a világot. Változatos pályafutása alatt mindig erőt és mindig ravaszságot használt a mindenkori helyzete által indokolt céljai elérésére. Módszere csak a rombolás volt, célja a külső, erőszakon nyugvó egység, a népek belső összeforrasztására nem gondolt.

De azért a mi távlatunkból tekintve ezen messze ható eszméket nélkülöző történéseknek is megvolt történelmi eredményük. Bizonyos belső rend alakult ki, a vad formájú érintkezés mégis csak érintkezés volt. Kifelé is lefektette a primitív rend és közlekedés alapjait. Az örök gyűlölet helyén mutatkozni kezd bizonyos lepihenésnek időszaka, akkor is voltak békét és barátkozást fogadó békeszerződések. Az ótestamentumban és régi okmányokban nem egy nyomát találjuk ennek.

Ezt kapta örökül és erre épített Perzsia, ezen átmeneti állam az akkori idők primitívsége és az eljövendő korok komplikáltsága között. Egységbe fűzte, egy uralom alá vetette az akkori idők kultúrnépeit és félbarbárjait. [772]

Nagyobb szám eltérő vágyainak és akaratának szabad áramlásai váltak lehetővé rombolás és harc nélkül. Kelet és Nyugat szellemének és életrendjének kölcsönös egymásba hatolása ezen időkben kezdődött… A perzsa világbirodalom keleti népei az ioniai szigetek görögjei útján elsőül ismerte meg a keleti ember szemében lehetetlennek látott bizonyos függetlenséget a természettől. Nem ok nélkül látott napvilágot az első igazában emberi vallás, a Zenda, és élt az első igazi egyén, Zoroaster az ókor Perzsiájában. Még nagyon ellentétben állott a primitívségtől alig leszakadt emberiség lelki alkatával, és azért a társadalmi vágyakra átalakító befolyással nem bírt. De azért puszta léte is az idők jele volt, és a tiszta emberi hirdetésével enyhítette az ellentéteket, és közeledést jelentett ember és ember között, támogatta a primitív egységérzést. Az emberek megtanulták egymást ismerni. A Kelet fogékonysága a görög szellem iránt, a görög szellem későbbi egyetemessége, Platón bölcsészete ezen Perzsiában bírja forrását, Nagy Sándor hódításait ez könnyítette meg. Görög és perzsa szellem közelebb jutottak egymáshoz, nem voltak egymásnak organikus, puszta tagadásai. Ez fektette le alapját a későbbi hellenizmusnak.

A vándor görög törzsek messziről jövet sok népen át verekedték ki végső állomásukat. A maguk zord vidékéről és primitív életviszonyaikból más világba jutottak. Az őslakóktól, akikben egyesült Kelet és Nyugat társadalmi életrendje, készen kaptak kultúrát és technikai készültséget. Nem látták már végzetnek a természetet, erősnek kezdték magukat érezni a maguk emberi mivoltában, a természetben elsőül láttak meg finom és fenséges szépségeket, felfedezték saját énjüket. A lélek ezen még öntudatlan szabadsága, primitívségének friss energiája, azon naiv és melléktekintetek nélküli erő, ami ezzel együtt jár, a kulcsa a csodálatos görög virágzásnak. De sokkal közelebb állt még saját kezdetleges, a közös vérségre épült törzsi életéhez, semhogy az egyénivé alakuló ember a törzsi vágyak és felfogások alól teljesen felszabadíthatta volna magát, azon túlmenő, attól független vágyai keletkezhettek volna. Továbbra is saját magára utaltnak érezte magát, veszedelmet sejtett más törzsekben, ellentétet látott a maga ősei és istenei védelme alatt eddig álló életmódja és intézménye és más népek ősei és istenei között. A maga törzsében látta létének biztos alapját, a poliszhoz, a városhoz és annak intézményeihez ragaszkodásban és ahhoz való korlátozásban látta megmaradásának egyedüli garanciáját. Vezérlő eszmét azonban itt sem találunk, és a felviharzó szellemi élet a görög nemes egyszerűség és csendes nagyság, a társadalomnak osztálynélküliségbe alakult rendje sem tudta pótolni ezt a hiányt. A görög fény és csoda esetről esetre elhatározott, megkísérelt, de soha végre nem hajtott egység keresésében ragyogott és pusztult el. Mindazt, ami után a görög törzsek sikertelenül vágyakoztak, Nagy Sándor valósította meg, egységbe emelte a törzsei merevségén túl[773]emelkedni nem tudó görög népet, és eltérő életcéloktól, szokásoktól és életfelfogásoktól áthatott számtalan törzset forrasztott egységbe a perzsa kísérletet messze meghaladó méretekben. Mindezen különbözőségeknek törzsi kötöttségüktől mentes, szabad áramlását és kölcsönös befolyásolását tette lehetővé, megvetette alapját a majdan kifejlődő egyéniségnek, Kelet és Nyugat kultúrai közösségének, a hellenizmusnak. És habár a makedón birodalom korai szétesése újból határokat emelt egyes részei közé, de intézményekben és emlékekben élt a letűnt egység érzése, hajlandóság a közösségre, és érlelődni kezdett az ember és ember azonosságának, a népek egymásra utaltságának érzése messzeségben élő népmilliók lelkében.

Erre találtak reá a Keleten Nagy Sándor utódai: a rómaiak. Róma hosszú életében pillanatnyi célok elérése volt túlfűtött, lobogó energiájának tárgya, célja mindig biztonság és terjeszkedés. Megsemmisíteni Veiit és Karthágót, meghódítani Görögországot és a Keletet, de mindig adott, konkrét eszközökkel tört, adott konkrét célokra. Soha messze fénylő célok – Lucullus rövid életű, öntudatos imperializmusától eltekintve – nem vezették, de talán soha nem bizonyult igazabbnak Hegel megjegyzése a szellem ravaszságáról, mely a nagy egyéniség és a nemzetek különleges céljait átforrasztja az általánosság céljaivá. Történelme nacionalizmusból indult ki, és a népeknek közös vágyaktól és céloktól mozgatott emberiséget jelentő, egy néppé alakításával fejeződik be. Hódítások láncolata az, de új és új népek alávetése és megszervezése megvalósítását jelentette az egységbe forradás törvényének, ami minden természeti és társadalmi fejlődés öntudatlan, legfőbb törvénye. Az alávetett népek eltérő vágyai, érdekei és életfelfogása azonos gazdasági rend, azonos közigazgatás, azonos jogok és azonos kötelezettségek előítélet nélküli rendszerével, a törzsi különbségek lassú elhalásával egyformaságba olvadtak, a társadalmi rétegek kiegyenlítődtek, és az egyforma szükségletek, hasonló eszmék szabad áramlása közös néplelket teremtettek. A törzsi válaszfalak eltűntek, a lakosság mindinkább összetartozónak, római polgárnak érezte magát. Fiebat urbs orbis – a tűzhely imádata helyébe az állam, az egység érzésének imádata lépett, az elkülönített törzsek helyébe a közös, nagy törzs, az impérium, a nemzetiségek fejei helyébe a közös nemzet feje: az imperátor. Ezen közös népiség egyenlőséget követelő vágyai kifejezést nyertek intézményekben, jogban és erkölcsben, és megvalósulnak a legkülönbözőbb törzsek nivellálódásában. A törzsi jogot fölváltja a népek joga, a természetjog, a törzsi erkölcsöket kiszorítja a sztoikus tanítás minden ember egyenlőségéről, értékességéről és egyenjogúságáról, a politeizmust kiszorítja az egy istenség hite, és minden elő volt készítve a népek egybeolvadására, a homogén gazdasági, erkölcsi és politikai rendre.

A tiszta emberszeretet, a világpolgárság hirdetése, a gazdagság lebecsülése, a szegénység felmagasztalása szól Epiktetosz és Marcus [774] Aurelius írásaiból, visszhangja az a római társadalom akkori anyagi és erkölcsi állapotának. A felső osztályokból lassan szivárgott az életfelfogás ezen mélységes átalakulása az alsóbb osztályokba, mindjobban közelítve egymáshoz a különböző társadalmi osztályokat. Ezen fejlődésnek legfényesebb jelensége a kereszténység, amely tiszta és magasztos visszhangja a Róma felé zavaros hullámokban hömpölygő és ott megtisztult keleti vallási tanoknak. Róma iskolapéldája a történelmet irányító egységbe törekvésnek, és ha a barbár népek és a félbarbár germánság beavatkozása elmarad, Róma megteremti a népek egybeolvadását, beoltja a népek és egyének lelkébe az egymás megértését, és elmarad a következő évezredek véres és tragikus korszaka, mely újból kezdte ugyanazon problémának a megoldását, melyet Róma már majdnem megoldott.

Így azonban a római fejlettségtől messze elmaradt népek megakadályozták a római történelmi folyamat teljes győzelmét. A germán törzsek elszakították a Nyugatot a Kelettől, és a sztoikus tanítás, a természetjog és a kereszténység egyesült békeszelleme, az egy népül érzés helyébe a szakadozott törzsi felfogást tették a történések, egyének és közösségek tevékenységének irányítójává. Darabokra szakadt a római egység, lehetetlenné vált az összeolvadás, minden nép úrrá akar lenni a másikon, a kultúra békés eszköze helyett az erőszak eszközeihez folyamodott, közössé vált szükségletek közös kielégítése helyett eltérő szükségletek független kielégítéséért harcolt. A gazdaság, a jog, az erkölcs, a vallás, az egyes törzsek hatalmi szervezeteivé váltak, új ellentétek, új hatalmasok, új gazdagok támadtak mindegyikben új gyűlöleteket, új harcokat jelentve, és megindul a vágyak, szükségletek és elképzelések egységessé tételén a harc újból azon a ponton, ahol több mint ezer éve azelőtt megindult a görög törzsek között.

Mi lett volna a népeket átfogó egység érzéséből, ha nem történik meg a germán beavatkozás, ha szétzüllés helyett folytatódik az egységesítés: csak valószínűséggel következtethetjük. Gazdaságban, szellemben egységes társadalom alakult volna ki, mely az állandó béke jegyében folytatja belső életét, megvalósítja az emberi egyenjogúságot, és megoldja századokkal előbb a ma problémáit, elkerülve másfél évezred embermészárlásait és gazdaságpusztításait.

A meginduló új evolúcióban a Rómát jelentő intézmények, erkölcsi és gazdasági életrend által áthatott régi lakosság befolyással bírt a barbárokra. A lakosság jó részének emlékében eleven maradt az egy államba tartozás. Hazajáró lélekként ott élt az egység képe a pápaság és a Német római Császárság intézményében, és minden törzsi folyondárral befuttatás ellenére is kívánatos célként lebegtették a primitív népek szemei előtt a római rend kimúlt valóságát. A hajtóerő azonban a germán néplélek volt a maga szakadozottságában a maga különleges életszükségleteivel. A kialakult államok társadalma mindenkori vágyaik alkotta, mindenkori szükségleteik [775] által űzve törtek azok kielégítésére, és kerestek biztonságot és terjeszkedést, önkénytelenül is a jövő egységen munkálkodva.

A hűbériség a harc első fázisának kikristályosodott eredménye. A törzsek vérségi kapcsolata mellé a földterületet állítja, azt rendelve különleges életük másik alapjává. Így több törzs egy területbe foglalásával lehetővé vált – gyűlölködés és harc nélkül – eltérő törzsi szükségletek egymás közti kölcsönös kielégítése. A kis törzsek nagyobb méretű egységbe fűződtek, és így egyengették a nagy egységek felé vezető fejlődés útját. A hűbériség a polgárság kialakulásának lehetőségét és a parasztság bizonyos fokú emancipálását jelentette, jogrendet hozott a régi önkény helyébe, szakadékok megszüntetését készítette elő. A polgárság és a parasztság elkerülhetetlen megerősödése a feudalizmus elhalását és központi hatalom kialakulását vonta maga után, ami nagyobb egységet és közeledést jelentett a római minta felé. Mindez történt a társadalmi rétegek belső energiát kiváltó vágyai és ezek külső érvényesülését jelentő céljai következményeként.

A pápaság biztonsága és a frank majd a német birodalom terjeszkedési vágyai teremtették a Római-német Császárságot. A gazdagságukat, jövedelmeiket és hatalmukat vesztett feudalisztikus sszuvrének és a fellendülő polgárság közös érdekein alapulnak a keresztes hadjáratok. Az olasz és német városi polgárság szükségletei szülték a reneszánszot. A Bertalan-éjszakával a francia egységet kívánó királyság és polgárság mérték az utolsó csapást a feudalizmus maradványát képező nagybirtokosokra. A német császárság nyílt színvallása egységes Németország megteremtése mellett és ennek több európai hatalom által történt ellenzése magyarázza a 30 éves háborút.

Hiába, bármily gonddal vizsgáljuk is ezen korszak történéseit, csak örökké változó konkrét célok összeütközéseit s egyesüléseit látjuk, de nem találjuk a fejlődést és az eseményeket irányító eszmét.

Az államok belső feudalizmusa ezzel megszűnt, de megmaradt az államok egymás közti feudalizmusa, az államok alá- és fölérendeltsége nagy-, közép- és kisállamok formájában, a feudalizmust jellemző elkülönültségekkel, eltérő akarásokkal, mely ugyanúgy útjában áll a további egységesülésnek, mint az egyes hűbérek az államegységnek. A hűbérközi áramlások analógok a mai nemzetközi áramlásokkal, és a hűbériségek egységbe olvadása előre vetett árnyéka az állami elkülönültségek jövőjének, egységbe alakulásuknak.

A XVIII. század jelzi a társadalmi fejlődés fordulópontját, midőn tartalmatlanná váltak a régi, még a hűbériségen alapuló társadalmi kapcsok. Eltolódott az osztályok helyzete, megszűnt a régi fölé- és alárendeltségek lehetősége, a megerősödött osztályok új társadalmi formákra, a hatalom új megosztására törekedtek. Lepattant az osztályokat addig összetartó társadalmi pánt; a leszegényedett és a műveltség egyeduralmát vesztett nagybirtok gyöngévé [776] lett tiszte betöltésére. A tagozódás helyébe a tagozatlanság, az egyformaság, a közös emberi lépett.

Ezen anarchiában jelentkezett a nemzetiségi és a munkásmozgalom mint az új megszervezésért folyó küzdelmek két jellegzetes formája. Ezen két erő küzdése tölti be a múlt századot és korunkat.

Báró Eötvös József finom és megértő szelleme ezen két erőben látta korának vezérlő eszméit és vázolta azok várható fejlődéseit és történelmi jelentőségeit „A XIX. század uralkodó eszméi” című higgadt és élesen látó művében.

A XVIII. század végéig nem léteztek a mai értelemben vett nemzetiségek. A nyelvi különbség nem volt külön gazdasági és kultúrigények, külön vágyak bázisa. Ugyanazon osztályhoz tartozás mindenki részére egyenlő elbánást, egyforma jogokat biztosított, és ezzel meg is elégedett. Nyelvi különbség alapján senki sem tartott külön jogra igényt, és még kevésbé kívánt egyesülést más állam azonos nyelvű polgáraival. De a nagybirtok fent érintett lesüllyedése, a társadalom régi kötelékeinek lehullása után a nagy néprétegek nélkülözték az összetartó erőt, a megszokott igények kielégítésének biztonságát. A társadalom minden rétege új szervezetnek új formáját kereste, és megnövekedett igényeinek minél nagyobb jelentőséget tulajdonított, és annak biztosítására minél nagyobb részesedést követelt a hatalomból. Itt már bizonyos elválasztó vonalat jelentett a nyelv és az eltérő történelmi múlt. Ennek kezdtek kifejezést adni a nyelvcsoport intellektueljei.

Ezzel egykorú a francia forradalom, mely a népek felszabadításának a jelszavát hirdette. Találkoztak a francia hódítók jelszavai és a nyelvben és a rég letűnt múltban magukat azonosnak érző néprétegek első, bizonytalan megmozdulása, és azzal öntudatossá vált, és megszületett a nemzetiségi mozgalom, mely nyelve művelését, jobb gazdasági helyzetet, majd autonómiát követelt. Elhangzott a felszabadítás jelszava. A fennálló társadalmi és állami egységben különállást követelt, az egész helyébe a részekre bomlást, a szétdarabolást kezdi hangoztatni, és a más államokban élő, hasonló nyelvet beszélő néprétegekkel egyesülésben keresték az erőt.

Ezzel azonban nem csupán saját államuk, de idegen államok egységének megbontására is törtek. Új állami egységek igazságát és szükségességét hirdették, az egy államba egyesülő nemzetiségek államaiét. A nagyobb állami egységekben élő Európában kisebb egységek megvalósítására törekedtek, az összeolvadás folyamatát ezzel újból hátravetették, felélesztették a törzsi ideológiát. A nemzetiségi mozgalom tehát csakúgy, mint más történelmi mozgalom, végeredményben erőkifejtés, hatalmi eszköz bizonyos társadalmi réteg – a nemzetiség – nagyobb jólétének, nagyobb jelentőségének, terjeszkedésnek, területi nagyobbodásnak az elérésére.

De ezzel bizonyos korlátokat emel ember és ember közé, új megkülönböztetéseket léptet a minden ember egyformaságának he[777]lyébe, és jogosultabbnak hirdeti a maga nemzetiségeinek és egyéneinek érvényesülésére célzó törekvéseit, mint a más nemzetiség és nemzetiségűek törekvéseit. Az emberi vágyakat és törekvéseket feudalizálja.

Ezen első benyomásra visszaesést jelentő jelleg egészen más megvilágítást nyer, ha annak visszahatását vizsgáljuk a minden történelmi energia végső célját képező egységesség megteremtésére. Ez a mozgalom az állami kötelékkel szembehelyezi a hasonló gondolkodású egyének és tömegek jogát, fontosabbnak hirdeti azt minden fennálló lekötöttségnél. Ezzel lényegében támadja meg a népeket elválasztó kapcsok föltétlenségét, és elvileg annak ad kifejezést, hogy ezek fölött áll a népeket egymáshoz közelítő vágy. Ilyen szempontból a nemzetiségi mozgalom újabb lépés a népek közeledése és a jövő egység megalakulásának útján, a maga látszólagos különállásában benne van az általánosság. Ezt a jellegét és erejét továbbra is megtartja, és a folyamat folytatódását, bomlasztó és végleges egység alkotására törő erejét csak az állami feudalizmusnak közös, nagy európai államba olvadása útján lehet megszüntetni.

A munkásmozgalom kiindulópontja a munkástömegeknek ugyanolyan magárahagyatottsága, amely a nemzetiségi mozgalmat szülte. A céhek, a mester- és legényszervezetek, a nagybirtok üres formává süllyedése kiszolgáltatta az egyénekbe atomizálódott munkástömegeket a kialakuló ipari és kereskedelmi nagyüzemeknek. Keresni kezdték az új erőt, mely védelmet és biztonságot nyújt számukra, előbb ugyanazon államban megvalósítandó, majd államközi szervezkedés útján. Célját a világ munkásainak egyesítése, a fennálló államhatalmak lerombolása, minden állam egybeforradása útján véli elérni. A világ proletárjainak egyesülése a jelszó, de a világ államainak egyesítése a cél.

Ez a mozgalom fejezi ki legélesebben és legtisztábban a minden társadalmi mozgalmat irányító energia lényegét. Ez a mozgalom vágy a munkásság helyzetének javítására és az annak eléréséhez és biztosításához szükséges nagyobb hatalomra. A vágy és az ahhoz közelebb álló akarat, valamint az ennek kifejezést adó eszme egysége, az energiának a vággyal való azonossága itt tiszta formájában mutatkozik. Ebben a mozgalomban domborodik ki legjobban azon igazság, aminek kifejezést adtam, hogy minden történelmi jelenség organikus anyagi és lelki szükségletekben gyökeredzik, és nem puszta eszme, az értelem magában álló megnyilatkozása. Ha elhal a vágy, megszűnik az általa táplált energia, elhal a megvalósításra törekvő akarat és az annak kifejezést adó eszme is. Ezt a történelem minden fázisa igazolja.

Minden mozgalom eszerint nagyobb egység megvalósítására törekszik, ilyen nagyobb egységben véli célját elérhetőnek, áll ez államban, és államközi, politikai, művészeti, tudományos és erkölcsi mozgalmakra egyaránt. A jelszó más, a cél ugyanaz. Mindenütt áll [778] Hegel észrevétele a szellem ravaszságáról, minden különlegesnek látszó célban benn van az általánosság, az egyetemesség, az egység.

A megértés, a közeledés, az egyesülés iránti vágy benn fészkel a tömegek lelke mélyén. Az intézmények, a tudomány, a technika, a gazdaság nemzetközisége, a szükségletek és életmód azonossága és így az embernek országhatárokra tekintet nélkül egyformává válása mind megnyilvánulásai az egységbe törekvő tendenciának. Ezen tendencia erőszakos elnyomásának elmaradhatatlan következménye az állapotok züllése minden téren, az, amit általában krízisnek nevezünk. A társadalmak egybeolvadására törő kozmikus folyamatnak akadályozása ugyanoly hatással jár, mint a méhraj és a hangyaboly összeműködésének az akadályozása. Valójában mélyen átérzi ezt minden állam, és keresi is a kiutat. Folynak kísérletek a megértés szellemében. A regionális paktumok, a kompenzációs szerződések azonban csak fél rendszabályok, a felületen mozognak, nem látnak a tömegeket mozgató vágyak mélységeibe, nem veszik észre, hogy azok a mai állapot szervi megváltoztatását kívánják, nem mechanikai rendszabályokat, időhöz kötött, felbontható megállapodásokat, hanem az államoknak szellemekben és intézményekben már előkészített egységbe olvadását.

Az eddigi kísérletek lényegileg az anakronisztikus elszigeteltség jelen állapotát akarják konzerválni. A hatalom birtokában lévő osztályok mai helyzetüket jogosnak és igazságosnak érzik, hiszen minden társadalmi réteg lényege a jobb helyzet és nagyobb hatalom utáni vágy és az elértnek megtartása; rájuk nézve lehetetlenség annak belátása, hogy a helyzet megváltoztatására célzó osztályok oldalán van az igazság, és hogy a jövő az egységbe olvadt Európáé. Mély igazság van Simmel azon megfigyelésében, hogy egyének képesek lemondásra, de osztályok soha.

A történelmi folyamat végzetszerűségén azonban ez nem változtat. Hiába küzd a jövő ellen a jelen. Keserves a jövő útja – lemondást jelent az megszokott, természetesnek érzett presztízsről, millió pozícióról, de a fejlődés iránya tiszta.

Az egységbe fejlődést tehát csak harc hozhatja meg. A felsőbb osztályok kétségbeesett szívóssággal fognak továbbra is ragaszkodni az elzárkózó államok formájához, az azzal járó gazdasági ellentétekhez, a népeket elválasztó intézményekhez, az örök félreértéseket szülő versenyhez, de az alsóbb osztályok éppoly szívóssággal iparkodnak az egységességre.

A változtatás vágya Tarde megállapítása szerint mindig nagyobb energiát jelent, mint a konzerválásé. A történelem törvénye a múltban a változás volt, az marad a jövőben is. Nemcsak a nagyobb energia fűti a jobb helyzetre és nagyobb hatalomra törő osztályokat, de ezen mozgalom, a változások szükségességének átérzése szivárgás útján mindinkább áthatja a felsőbb osztályokat, és ezzel is gyengül ellenállásuknak amúgy is gyengébb ereje. Az egyformaság és az egységesség tehát a jövő kikerülhetetlen prognózisa, amelyen sem[779]miféle hatalom nem változtathat, hiszen a gyakorlati politika nagymestere, Telleyrand már rég megmondta: „szuronyokkal mindent el lehet érni, de rajtuk ülni nem lehet”. A társadalom osztályai között fennálló ellentét és a fél rendszabályok sikertelensége háborúban robbanhat ki, és a győző államok magukba olvaszthatják a legyőzötteket, így építik le az államfeudalizmust, így tömik be a félreértések, a gyűlölködés és verseny gyúpontjait. Az egység megvalósítása bekövetkezhetik ezen az úton is, és az út minden borzalmassága ellenére a bekövetkező egységesség így is értéket fog jelenteni, és a társadalmi osztályok mind nagyobb nivellálódása és megértése alapján felépítik a jobb jövőt.

De bekövetkezhet háború nélkül is. Az intellektueleket, a munkásosztályt és a felsőbb osztályok egy részét áthatja a változás, a népek egységbe olvadása szükségességének tudata s a maga hódító erejével a szivárgás társadalmi jelensége révén a felső osztályok mind nagyobb részét befolyásolja. Ha akadnak bátor, e tudattal egybeforró egyének, lassan hatalomba szerveződik a mozgalom, és kezdő lépés gyanánt megvalósítja azon államok egyesülését, melyekben legerősebb az egység utáni vágy, és legkisebb az ellenállás. Helyi egységek jönnek létre, és ezekből mint a mozgalom természetes centrumából fog a harc tovább folyni az ellenállás állandó gyengülésével a cél végső beteljesedéséig.

Ez az út hosszú, és a megvalósulásig fel nem mérhető rombolásokat okoz anyagi és erkölcsi téren egyaránt. A szegénység egyrészről, a gyűlölet másrészről a végleges megoldást veszélyeztető fokra dagadhat, mind nehezebb lesz a romok eltakarítása, a mindenkire lakályos, új állami és társadalmi szervezett felépítése.

A folyamat gyorsulása és az egység korábbi, átfogóbb és kisebb ellenállással járó megoldása életérdeke az emberiségnek, mely bekövetkezhetik, ha a történelem színpadán megjelenik a nagy ember, amint megjelentek az utolsó pillanatban Ceasar, Nagy Károly, Washington.

Stuart Mill világosan és meggyőzően tárgyalja a nagy ember jelentőségét és viszonyát a társadalomhoz. A kor problémáinak megoldására mindkettőnek együttműködése van hivatva. Küzdelmeinek értelme, talányainak megfejtése, a társadalmakat mozgató vágyak, a jövő elfogulatlan meglátása tisztaságban és csupa energiában él a nagy ember lelkében. Akarattól duzzadó, félelmet nem ismerő lelke csupa intuíció. Éles esze, csupa egyetemesség érzése határozottságot és összeforradást önt a zavaros eszmékbe, gyenge akaratokba. A szervezés lassú munkáját pótolja és sietteti egyéniségének parancsoló ereje. Az őt követő tömegeket el fogja látni azon robbantó és építő erővel, melyet különben csak a szervezkedés lassú munkája hozhat meg. Az óvatos és meg nem értő tapogatózásokkal szembeszegzi a merészséget, a kész megoldást, a határozott és megértő kiutat, és azt – ha kell – erővel, ha lehet, a presztízs mindent magával ragadó varázsával meg is valósítja. A sötétségeket bevilágító, az [780] éjt nappalá tevő hatalmas tűz nélkül, mit a nagy ember jelent, hosszabb, fájdalmasabb, bizonytalanabb az az út, amelyet meg kell tennünk. Nélkülözzük az akaratok és gondolatok szintézisét jelentő, a történelem vezérlésére született egyént.

– Zárt területeken keletkezik a civilizáció, de olyanokon, melyeknek falai időről időre ledőlnek, és korról korra kitágulnak. Folyammedrekben szorult meg, beltengerekre szélesül, most óceánokat készül felölelni – mondja Tarde, a szellemes francia.