Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

A rokonszenv melegségének és a valóság melankóliájának emberi dokumentuma Zweig könyve. Lélektani magyarázata a hűvös szellem és a forró valóságok összeütközésének, mely mindig a valóságok győzelmével és a szellem legyőzésével végződnek. A teóriák szürkeségének és az élet fája színpompájának az illusztrálása.

Erasmus a XV. század végének és a XVI. század első harmadának a gyermeke, azon századoké, melyek hivatva voltak a reneszánsznak és a humanizmusnak az emberi szellem felszabadulásáért vívott harcai eredményét a valóságba átültetni. A reformáció, az államok központosított hatalommá alakulásának, a feudalizmus leépítésének és a modern kor alapkövei lerakásának a korszaka ez. Soha annyi gyakorlati, cselekvő energia nem mutatkozott a történelemben. És ebben a csupa élet, csupa tett, csapa energia korszakban élt a reneszánsz és a humanizmus szellemi hőseinek ásatag túlélőjeként Erasmus, ki nem tudta helyét megtalálni a körben. Élt az egész világtól tisztelve és egy kicsit lebecsülve, álmodta és megírta álmait az egyetemes emberiségről és emberek és államok megbékéléséről és az örök békéről.

A maga világát tekintette az igazi valóságnak, mint Balzac a maga regényhőseit, és értetlenül meredt Lutherre, Huttenre, a pápaságra és a fejedelmekre, kik tűzzel és vassal törtek célok és tények megvalósítására, és mit sem törődtek az Erasmus által mindenek fölé tartott tudománnyal, irodalommal és békeséggel.

Zweig könnyed, gördülékeny és finoman csiszolt kifejezésteljes nyelve, a gondolatok könnyed és egymásból folyó fűzése, melyeken az írás fáradtságának nyoma sincs, ecseteli Erasmusnak, a toll hősének tragikus és kikerülhetetlenül bukáshoz vezető harcát a kor lángoló tettembereivel. Ebben a harcban a maga és letűnt szellemtársai tekintélyére, a kor vá[767]gyódásaira, csupa konkrétumokat nem képviselő, formátlan, ideális erőkre támaszkodott, és sehogyan sem tudta megérteni az erélyt, a szenvedélyességet, az erőszakot. A tudás örök tragikuma ez, szemben a tettel. Zweig finom észrevétele szerint: Erasmus kékesen fénylő, gyöngéd szeme tisztán tekint a tömegszenvedélyek tombolására a mi nem kevésbé feldúlt korunkra.

Zweig egész írásmódja, finom észlelete, a hasonlóságok és különbségek éles meglátása Macaulayre, a nagy angol történetíróra és esszéistára emlékeztet, de ennek fejlett történeti érzéke nélkül. Erasmust készen ülteti a maga korába, befejezett személyiségekkel és kész nagysággal anélkül, hogy fejlődését, az ifjúságát befolyásoló egyéneket és körülményeket megismertetné. Kissé elhanyagolja a miliőt, a minden ember alakulásának a melegágyát, és ezért nem értjük meg Erasmus ifjúságát, férfivá érését, hogy miért kellett azzá lennie, amivé lett, és nem mássá.

Az egész mű elsőrendű írás. Művészet, a tárgy ismerete és szeretete egyesül benne. Aki a szép írást szereti, és akit tragikus embersors és az újkor rügyezése érdekel, élvezettel fogja lapozni.