Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

A világtörténelem egyetlen Napóleont, a költészet egyetlen Shakespeare-t, a festészet egyetlen Rembrandtot mutat fel… ezekben a közkeletű szólamokban elég sok igazság van, amíg csakis a nagy, ha nem is teljes [765] mértékben kifejlődött és érvényre jutott tehetségeket osztályozzák. Csak akkor esnek tévedésbe, ha az emberi tehetségnek, képességnek mint ilyeneknek általános határait, mintegy numerus claususát kívánják felállítani. Bizony, akinek alkalma lenne a csak ma élő valamennyi embert és gyermeket alaposan megvizsgálni és megfigyelni, az valószínűleg százszámra találna Edison-agyvelőket, ezerszámra Bismarckokat, tizezerszámra Beethoveneket. Csak éppen az egyikük birkapásztor lenne Közép–Ázsiában, a másik szabómester Kladnóban, a harmadik talán követségi tanácsos Montevideóban – és az egyik éppenhogy jó fogásait találta volna meg a juhféreg kivágásának, a másik ügyesen szerezte volna meg a maga számára a város legjobb megrendelőit, a harmadik, aki esetleg ifjúkorában fuvolázott, a nemzetközi politikai élet harmóniájának olyan titkát fedezte volna fel, melyet ha Genfben elfogadnának…

Ilyen gondolatokat támaszt bennünk a budapesti Magyar őstehetségek kiállításának megszemlélése. Kedves, nép-műipari környezetben, varrottas kendők, festett kancsók, faragott ládák tarka tömegében függnek a mezei napszámos, mesterember, olykor tanító műkedvelők festményei, faragványai. Valóban „őstehetség” az, ami ezen munkák némelyikében – igaz, elég sok csekély művészi érdekű, sőt egyenesen gyermekes „remek” között – elénk pattan. Ha Győri, Csülök, Hudák, Markovics, Benedek, de legkivált Káplár annak idején tanulhattak volna!… Hiszen azért munkájuk az őseredetiség mellett éppen nem teszi egyszerűen parlag benyomását, söt egynémelyiknél gyakorlat, iskola, még nagyok modorának talán szinte öntudatlan – esetleg csak képeslapbeli lenyomatok alapján – utánzása is keresztültör. Iványi–Grünwald, Rippl–Rónay, még a „paraszt” Brueghel is jutnak az ember eszébe. És Szinnyei-Merse, ez utóbbi Káplár Miklós képei, az egész kiállításnak határozottan gyöngyei előtt. Hisz ezekben sincs túlságos komponálókészség, egy-egy jellegzetes magyar földművesarc, néhány egyszerű táj kiemelésükre egy-két kis alakkal. De ahogy azoknak a tájaknak levegője világít és vibrál! Azután a már titokzatosabb és többalakú éjjeli képek, kék, lila-bordó vagy zöld alaphangjukkal, melyekkel egy-egy tűz vagy holdsarló valóban meg-megkapó színellentétet és megint harmóniát is nyújt!

A legtöbb őstehetség sorsa az elsűllyedés, ebbe már bele kell nyugodnunk, amint az egy-egy méhkasban kifejlődő nőstények közül csak kevés egyesekből lehet királynő. Mert ez a természet a „számfelettiek” termelése és feláldozása útján választékról, tartalékokról is mindig gondoskodó háztartásának jellegzője, éppen úgy, mint az emberek közt a fölös tehetségek felmerülése, melyeknek – úgy látszik – csak azért kell megszületniük, hogy sokan a kevés valóban szükségesek elhullása esetére tartalékban legyenek, mert valamennyiük teljes kifejlődése, érvényesülése nemcsak nem lehetséges, de már éppen a nagy cél szempontjából nem is kívánatos. Szívből óhajtjuk mégis a Nemzeti Szalonban most kiállító őstehetségeknek az egyáltalán lehetséges legjobb és legszebb további utat.