Folyóiratok

Kalangya, III. évfolyam (1934. október) 10. szám, 689–768. p.

(Budapest, Ludas Mátyás kiadása)

1934. 68.– P.

– Kötelet, nem kötetet – bocsánat a rossz szótréfáért – érdemel az, aki ma bármely világnézetet hangoztat, terjeszt és támogat, amíg a szegények éheznek – ez Szabó Dezső legújabb kinyilatkoztatásának magva. Ezt a magot adja be olvasóközönségének tőle megszokott, fényes modorában és nagy bátorságával, igaz, szertelenségével is egy eleve hiperrealiszitikusan indult, azután egészen a példázó mese felhői közé szálló elképzelt történetben. Ánizs Péter egy féllábú hadirokkant, a történet hőse, akinek tizenkét tagú családról kellene gondoskodnia, de még silány keresetét is elveszti. Mert akiktől megélhetése függ, egyre „világnézetét” kutatják és gyanúsítják, holott ilyene sohasem volt, és nem is kíván egyebet, mint a sorsa által eléje szabott éppen elég súlyos kötelességeket teljesíteni. Mikor legkisebb gyermeke karjai közt kiszenved, elkeseredésében és az otthon még kenyérért síró tízre gondoltában agyonüt egy tőkés urat, de a még pihegő kirablásától visszaborzad. Elfogják, halálra ítélik; ezt mind elég nyugodtan veszi tudomásul. Azonban mikor már nyakára akarják hurkolni a kötelet, ez csak magától himbálózni kezd, és a csoda bevezetése lesz a sokkal nagyobb csodák szinte véget nem érő sorának. Ugyanis most a hóhértól kezdve mindenki azt kívánja, követeli, hogy Ánizs Péter helyett őt akasszák fel. Az összes harangok zúgása közben óriás vezeklő körmenet indul, melyben a társadalom összes tekintélyei, tábornokok, papok, bírák, államférfiak mind részt vesznek, amiért Ánizs Péter családjának kenyér helyett csak világnézetet voltak hajlandók juttatni.

Természetes, hogy egy ilyen körmenetben – kivált, ha Szabó Dezső rendezi – nem hiányozhatik a sajtó; a hírlapíró elejétől kezdve „kolléga úr”-nak szólítja a hóhért. És az irodalom sem hiányozhatik; nem is kell az újabb magyar könyvpiac nagyon beható ismerete annak észrevevéséhez, hogy kiknek személyére gondolt a nagy képzelőerejű, keserű humorú szerző ezeknek a soroknak írásánál. „Elül törtet köztük egy nagydarab, tót darabont formájú, ősz ember. Könnyei becsurognak a zsebeibe, s ez is üti mellét: – Mea culpa, én írtam a saját műveimet! Mea culpa, engem illet a. kötél! – Egy kis, köpcös, paraszt formájú téveteg szemmel tántorogja felcsuklott lelke undorát: – Méregkeverő vagyok. A bennem termett nemes bort szennyes vízzel keverve ütöttem csapra, mert csak a pénz volt az istenem. Aktivista voltam! Futurista voltam! Kubista voltam! Dadaista voltam! Gazember voltam, mert hülye modorosságokkal hazudoztam új művészetet a fiatal lelkekbe – kornyikál egy sápadt öreg fiú, s a hosszú haj, a fekete ing csak úgy válnak le róla, mint vén utcalányról a hamis hajfonatok.” – A pofaszakállas, „voltaire”-i mosolyú védőügyvéd egyenesen dr. Sümegi Benő; az államügyész már egyéb méltóságviselőkhöz hasonlóan német hangzású nevet visel – ez is Szabó Dezső csipkelődésének egyik kedvenc tárgya.

A Kötél legendája különben „Szabó Dezső füzetek 1. sz.” címet is viseli, tehát több ilyent is várhatunk tőle.